Szélhámosok (I.)

Hamrák János, aki eladta a Rottenbiller utcát…

 

A szélhámosok, általában a bűnözői ranglétra fölső részén állnak, mivel a nyers erőn túl, észre is szükségük van. Egy tehetséges szélhámos minden fáradság nélkül, tisztességes úton is boldogulhatna, ha könnyelműsége ilyen útra nem terelné. Mert a becsületes emberek között is jobban érvényesül az ügyes, az eszes. Aztán fontos a jó fellépés és határozottság, és persze a vakmerőség…

1909-et írtak. Ferenc József császár, a Budapesti Hírlap tudósítása szerint éppen a Boden-tavon hajókázott: "a király először a bajorországi Lindauba hajózott át (a Kaiserin Elisabeth gőzösön), ahol fényesen fogadták. Őfelsége, a bajor egyenruhát viselte… Azután felsége hajója továbbment és Svájcba hajózott. Itt is fényes fogadtatásban volt része, Őfelsége katonásan köszönt a lelkes közönségnek. A király bajor ezredének egyenruháját viselte… A hajó ismét kikötött, Friedrichshafenben, amikor is a király magyar huszárezredének egyenruhájában jelent meg, és a Szent István-rend szalagját viselte. Aztán ismét átöltözött a király és württembergi ezredének, a Nagykorona szalagrendjével díszített, táborszernagyi ruháját vette fel. A felség elbeszélgetett a hat, hófehér ruhába öltözött és virágkoszorút átnyújtó kislánnyal, elbúcsúzott a megjelent uraktól, majd a hajóról szalonkocsijába szállt, ahol már az osztrák testőrezred díszegyenruhájában lehetett látni…" A lapok szinte egy szót sem írtak arról, hogy mi is történt ezeken a látogatásokon, kirándulásokon, ám pontosan beszámoltak arról, milyen ruhát viselt Őfelsége a király és császár.

A ruha, a cím, a rang mindennél fontosabb volt ebben a korban. Ez adta az ötletet, történetűnk hősének, ennek a kedves, jó modorú, kitűnő fellépésű fiatalembernek, Hamrák Jánosnak is, (és ha az ember ma végiggondolja mindazt, amit Hamrák elkövetett, szívesen megbocsátja bűneit, annyi ötlet, szellemesség található meg mindegyikben…) Az akkor harmincéves fiatalember rendkívül egyszerű eszközökkel dolgozott, a tiszti szalagrend házilag elkészített, kicsinyített mását tűzte gomblyukába, s evvel a kis dekorációval mindenütt megszerezte a kispolgárok bizalmát. Szinte lesték a szavát, várták, hogyan lehetnének a szolgálatára. Mert a tiszti szalagrend birtoklása rettentően nagy dolog volt az Osztrák-Magyar Monarchiában. A király személyesen adta át a kitüntetettnek, s az előtt, aki viselte, fejet kellett hajtani mindenkinek. Nemcsak a tényleges, aktív tiszteknek adományozták, hanem bárkinek, aki "valamilyen nagy tettet vitt véghez Őfelségéért, a királyért". S ha Őfelsége, Ferenc József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára és királya Hamrák Jánosnak kivételesen nem saját kezűleg adta át a magas kitüntetést, a hamis tiszti szalagrend éppen úgy megszerezte az ügyes fiatalembernek az előkelő urak társaságát, mintha jogosan jutott volna hozzá.

Persze, Hamrák nem kezdte mindjárt nagystílű szélhámosságokkal. Első fellépésekor még nem viselte a tiszti szalagrendet, de ötlete már vakmerően szellemes, a szemtelensége, magabiztossága, gyors felfogóképessége pedig már a későbbi szélhámos karrierje magasra ívelő pályáját ígéri. Mint erre jóval későbbi rendőri vallomásában visszaemlékezik, az első bűncselekménye a következőképpen játszódott le.

- Benn jártam a városházán egy alkalommal. Tétlenül sétáltam, nem lévén semmi dolgom, amikor észrevettem, hogy az egyik irodában egy nagyon szép, XVII. századbeli falióra függ a falon. Szemmel láthatóan valami nagy értékű műkincs lehetett, ezüst veretekkel, dallamos csilingeléssel negyedkor, félkor, háromnegyedkor és egészkor. Többször visszatértem az iroda ajtaja elé, amely egyik tanácsnok úrnak volt a szobája, s lévén nagy nyári hőség, az ajtaját nyitva tartotta. Ilyenkor megálltam a folyosón és hallgattam az óra csilingelését. Gondoltam ezt megszerzem magamnak, ha addig élek is…

Hamrák egy volt iskolatársát beöltöztette szerelőruhába, kezébe nyomott egy létrát, aztán felszólította, hogy kövesse. Mindketten bementek a városházára, s határozott léptekkel tartottak a tanácsnok úr szobája felé. Az ajtó ezúttal csukva volt, odabent ugyanis éppen tárgyalás folyt. Lehettek hatan-nyolcan a szobában, a tárgyalást a tanácsos úr vezette. Hamrák tétovázás nélkül belépett. Mögötte létrával a fiatalember. A tanácsos némi meglepetéssel fordult feléje, s nyomban kérdezte,

- Mit akar ? Itt tárgyalás folyik.

- Kérem, ezt a faliórát el kell vinni javítani… Ezt a megrendelést kaptam, ezért jöttem el a segédemmel személyesen, mert értesítettek, hogy az óra nagyobb értékű…

- Igen, igen… De miért éppen most ? Az órának különben sincs semmi baja…

- Az ilyen nagy értékű órákat időnként tisztítani kell, különben tönkremennek…

- Na hál istennek, hogy már itt tartunk… Tavaly elromlott… Két hónapig várhattam, amíg megjavították…

Hamrák intett a barátjának, a létrát a falhoz támasztották, az órát óvatosan leemelték, s szépen, csendben, nehogy megzavarják a tárgyalást, kijöttek a szobából. A tanácsos csak hetek múlva tudta meg, hogy az iparos külsejű ember nem órásmester volt, hanem ötletes tolvaj…

Hamrák lakásában évekkel később, első elfogatásakor megtalálták a műkincs értékű órát, a falon…

Ugyancsak Hamrák eszelte ki először a Váci utcai kereskedők elleni "iszonyú merényletet", amelyet később mások is megpróbáltak utánozni, több-kevesebb sikerrel. Ez is még 1909-ben történt.

Csodálatosan sütött a nap ezen a nyári reggelen… S bár a Váci utcai fényes és előkelő üzletek csak 10 órakor nyitottak, ám a szorgalmas kereskedők már kilenc órakor boltjuk ajtajában álldogáltak, a szomszéd üzletek tulajdonosaival beszélgettek üzletmenetről, adóról, erről-arról. A Váci utca közepe táján, az országszerte ismert Handl-féle kalapüzlet kínálta portékáit.

Az üzlet előtt két munkás állt meg. Az egyik elővett egy mérőszalagot, egy krétát, s letette a földre. Vártak. Néhány perc múlva megjelent egy divatosan magas gallérú fiatalember is, szivarzsebében vastag ceruza, a kezében körző és egy tekercs milliméterpapír. A gomblyukában ott virított a tiszti szalagrend kicsinyített mása. A "mérnökember" nem volt más, mint Hamrák János. Amikor a bolt elé ért, rászólt a két munkásra:

- Kezdhetjük ! Húzzák ki a szalagot !

És a két munkás éppen a Handl-féle kalapüzlet előtt kezdett méricskélni a kövezeten. Hamrák pedig szorgalmasan rajzolgatott a milliméterpapírra. Nem telt el sok idő és Handl úr megjelent a bolt ajtajában. Néhány pillanatig figyelte, mit művelnek ezek az emberek az ő üzlete előtt, aztán odasompolygott a "mérnök kinézésű" fiatalemberhez (ahogy Hamrákot később tanúvallomásában megjelölte), egy pillanatig a tiszti szalagrenden felejtette a tekintetét, aztán mély tisztelettel kérdezte

- Ha meg nem sértem az urat… honnan tetszettek jönni ? A fővárostól ? A járdát fogják javítani ?

- Nem, uram - válaszolta Hamrák, anélkül, hogy felnézett volna a jegyzeteiből. A munkások eközben adatokat kiáltottak a mérnök úr felé:

- 678… 216… Mélységet is mérünk ?

- Mondja már uram, mi készül itt ?

- Egyelőre semmi… Most csak mérünk… Fel kell mérnünk a helyet…

- De minek ? - kíváncsiskodott tovább a kereskedő, akit minden érdekelt, ami az üzlete körül történt.

- Mondom, uram, még semmi sem biztos, tehát én sem mondhatok semmit. Egyelőre kár izgulni. Mérünk…

Kár izgulni ? Ez szöget ütött Handl úr fejébe.

- Nagyon nagy szívességet tenne, ha elárulná, mi lesz itt ? - fogta könyörgőre a kereskedő rossz sejtelmektől eltelve.

Hamrák körülnézett, mintha félne attól, hogy bárki is észreveheti, amint éppen szót vált a kereskedővel. S amikor a mellettük elhaladó egyetlen járókelő is tisztességes távolságba került, halkan odasúgta

- Klozet lesz itt uram, városi WC ! A köztisztaság megköveteli, ugyebár… Mégis csak lehetetlen állapot, hogy itt, a Váci utcai korzón, nincs egy tisztességes hely, ahol a hölgyek és urak vizelhetnének... S ez önöknek sem lesz rossz, csak ki kell szaladni az üzletből. Persze még semmi sem biztos, ugyebár, az sok mindentől függ, hogy pontosan hova kerül majd, mert hiszen fontos a talajtani minőség, a levezetés, és a többi - hadarta halkan, egy szuszra, s vigyázott, hogy a hangja ne legyen túlságosan gúnyos.

- De drága uram ! Mi lesz velem ? Ki fog a Handl kalapüzletbe betérni, ha átjárja a húgyszag ? Tönkre tesz engem, tisztelt uram ! Tönkre megyek !

- Én, kérem ? Dehogy én teszem tönkre ! Én csak utasításra járok el ! S mondom, hogy önöknek is jó lesz. A szagot meg amennyire csak lehet, eltüntetjük. Teljesen persze nem lehet, de hát van, aki szereti a kátrányszagot is. Meg aztán még semmi sem biztos. Egyelőre még csak mérünk. Ez nagyon jó hely lenne WC-nek, nem kell túl sokat gyalogolni az uraknak és a hölgyeknek... De hogy végül milyen mérnöki javaslatot teszünk a városnak, az az altalaj minőségétől függ, a levezetésektől és így tovább.

Hündl úr arca fehéret és vöröset játszott, izzadt kegyetlenül, aztán, mint aki imát rebeg, halkan elsuttogta:

- Nekem sokat megérne, ha egy kicsit arrébb kerülne ez a klozet…

- Mit tetszik gondolni, kérem ! Kikérem magamnak… - felelte Hamrák, s elmerülve nézte a jegyzeteit.

- Talán, ha betetszene fáradni az üzletembe…

Hamrák körülnézett, mintha félne valamitől, aztán belépett az üzletbe, majd a kereskedővel együtt eltűnt a hátsó irodában. Nem sokkal később, tekintélyes összeggel a zsebében hagyta el az üzletet, aztán a két munkással, egy házzal odébb mentek, egy posztóüzlet elé. Ugyanazt megcsinálták ott is. Mértek, számoltak, s a posztóüzlet tulajdonosa nemsokára itt is érdeklődni kezdett a méricskélés okai felől…

Negyedórás, halk társalgás a kereskedő és Hamrák között, s az ötletes szélhámos megint eltűnt a bolt mélyén… Nyolc kereskedő pénztárcáját könnyítette meg néhány óra leforgása alatt, s bár mindegyik tudta a másikról, hogy fizetett, hiszen a mérnök úr minden esetben továbbment egy házzal, egyik sem tett bejelentést a másik ellen. Sem akkor, sem később. Abban a szent meggyőződősben éltek ugyanis, hogy valami borzasztó dologtól menekültek meg néhány ezer aranykorona lefizetése révén. Pedig szó sem volt törvényhatósági bizottsági határozatról, meg WC-építésről, az egészet Hamrák eszelte ki, s tulajdonképpen ma sem tudnánk a Váci utcában lejátszódottakról, ha ez az ötletes szélhámos maga nem dicsekszik el vele, jóval később a császári és királyi detektívtestület jeles képviselőinek.

A "nagy ötlet" kivitelezésének idején azonban még sűrű homály fedte a Váci utcai kereskedők titkát. Így aztán belevághatott egy újabb svindlibe. Felöltötte legjobb ruháját, kitűzte rá a tiszti szalagrendet, kiment a pályaudvarra, jegyet váltott Székesfehérvárra, majd leutazott a szabad királyi és koronázó városba. Egy ideig tétlenül járt-kelt és ismerkedett a helyzettel, végül a városházához legközelebb eső cukrászda teraszára ült, limonádét rendelt, és mint akinek semmi dolga, unatkozott. Néhány nappal korábban olvasta ugyanis a lapokban, hogy Székesfehérvár törvényhatósága "határozmányt" hozott, miszerint a piacteret faburkolattal kívánja ellátni, s így megszüntetik a nagy sarat. Dicsérje minden hivő lélek a gondoskodó városatyákat… Nos, ezért utazott Hamrák a koronázó várasba. Azt ugyan még nem tudta, hogyan ismerkedik majd össze a törvényhatósági bizottság nagy tekintélyű uraival, mindenesetre elszánta magát, hogy ötletét megvalósítja.

A cukrászda teraszán még néhány hozzá hasonló semmittevő üldögélt. Hamrák figyelmesen böngészte a városi újságot. Egyszer csak feltűnt egy pepitakockás, csokornyakkendős, sétapálcás fiatalember, s leült a cukrászda teraszára. Hangos társalgásba kezdett az unatkozó ficsúrokkal. Szavaiból nem volt nehéz rájönni, hogy a pepitakockás fiatalember a helyi lap egyik jeleskedő munkatársa, aki éppen most jött a városházáról, ahol a törvényhatósági bizottság egyvégtében arról vitázik, legyen-e színháza Székesfehérvárnak, avagy sem.

Hamrák merész elhatározással, kissé rossz magyarsággal közbeszólt,

- Építeni mostan nem szabad ! Tőzsdei krachok várhatók ! Én csak jó tanácsot adni…

A jelenlevők felkapták a fejüket, s kissé értetlenül néztek a váratlan közbeszólóra.

- Miből gondolja ? - kérdezte minden iránt érdeklődő arccal az újságíró.

- Én lenni vállalkozó, én ezt mind tudni…

- Ilyen jól értesült ?

- Én járatos lenni a tőzsdén, ugyan még csak rövid ideje lenni Budapest…

- Kit tisztelhetek az úrban ? Én Pálházi János hírlapíró vagyok ! - csapta össze a bokáját a pepitakockás.

- Wild Gusztáv vállalkozó és tőzsdeszakértő - pattant fel Hamrák a helyéről, és visszabokázott. A többiek csak ekkor vették észre, hogy Wild Gusztáv, alias Hamrák gomblyukában ott virít a tiszti szalagrend. A kitüntetéssel nyomban megszerezte bizalmukat. Székeiket közelebb húzták Hamrák asztalához.

- Most nem szabad építkezni… A fának ugrik fel az ára, nagyon gyorsan, és ez szép mulatság…

- Hogy tetszett érteni, hogy drága mulatság…?

- Igen, igen, drága mulatság. Most csak használt építőanyaggal szabad dolgozni… Tudják milyen nagy butaságot csinált a maguk törvényhatósága ? Olvastam az újságban…

A fiatalemberek, valamennyien a városi aranyifjúság képviselői, kissé összeráncolták a szemöldöküket, mert sértést éreztek Wild-Hamrák szavaiból.

- Meg is mondom, hogy mi az a butaság… Nem szabad olyan határozatot hozni, hogy a piacot fával fogja beburkolni a városi törvényhatóság. Mondom, hogy ma vagy holnap ugrik a fa.

- Úgy gondolja ? - érdeklődött egyre inkább az újságíró.

- Nem gondolom, hanem tudom. Én fával is kereskedő vagyok. Az urak hihetnek nekem, mert én most mondhatnám azt is, hogy vegyenek tőlem fát… De nem mondom… Mert drága lesz… Én azt kivárom…

- De hát az a favásárlás úgysem megy olyan gyorsan, addig meg lemegy a fának az ára…

- Az már ebben az évben nem fog lemenni - válaszolta Hamrák. - A maguk városa meg erre az évre akarja megcsinálni, nemde ?

- Erről tényleg jó lenne értesíteni a polgármester urat… Már szaladok is… - mondta a pepitaruhás újságíró.

- Kár sietni az úrnak, attól nem lesz olcsóbb a fa… Használt fával kell dolgozni… Éppen most vásároltam meg egy nagyobb tételt, hogy is mondják… Útburkolatnak… Ugye így mondják ? De hát nem adom tovább, megvárom, amíg drágább lesz, egy-kettő nap már csak…

Hamrák szavait úgy itta magába az ifjú hírlapíró, mint szivacs a vizet. Aztán felkapta gombos sétabotját, egy hatost dobott az asztalra, s elrohant.

Hamrák nyugodtan ült a helyén, várta a fejleményeket. Tudta, hogy a fiatalember a városatyákhoz rohan. Tovább társalgott a többiekkel, erről is, arról is. Eltelt egy óra, másfél óra, semmi. Rosszul számított volna ? Az nem lehet. De, úgy látszik, le kell mondania arról, hogy megkeressék őt, az építési vállalkozót, és tanácsot kérjenek tőle a koronázó város képviselői. Na, majd másképp... - gondolta. Fizetett, elköszönt az uraktól, és elindult a korzóra. Jól számított. A délutáni korzó Székesfehérvárott is társadalmi találkahely volt, éppúgy, mint a fővárosban. Fel és alá sétált, jól megnézte a fiatal hölgyeket, s rövidesen szembe találta magát újságíró ismerősével. A hírlapíró lelkendezve kiáltott feléje:

- Nahát ! Micsoda szerencse ! Tűvé tettük magáért a várost !

- Kár volt, hiszen itt voltam, itt is vagyok !

- Drága uram, a törvényhatósági bizottság egy-két tagja nagyon szeretne önnel elkölteni egy vacsorát…

- Óh, hát nekem csak estig van kijárásom…

- Kimenője… igy tetszett érteni…?

- Igen, igen, az esti vonattal kell visszautaznom Budapestre.

- Olyan fontos ?

- Ja… Reggel üzleti tárgyalásaim vannak…

- Messze van még a reggel... Gondoskodom róla, hogy a tisztelt úr felkerüljön a fővárosba a reggeli órákra… Szíves engedelmével azonban most még egyszer átadom a meghívást, s ezt nem utasíthatja vissza, ha nem akar megsérteni, elfárad ugye a vacsorára ?

Mi mást tehetett volna Hamrák ? Elfáradt a vacsorára. Öten ültek az asztalnál, három bizottsági tag, a fiatal hírlapíró, valamint Wild-Hamrák, aki két falat kőzött meg-megszólalt. S a többiek úgy lesték a szavát, mintha isteni kinyilatkoztatása várnának tőle. S pedig elismételte tőmondatokban mindazt, amit az újságírónak már elmondott, megemlítve, hogy van ugyan neki 25 vagonnyi tétele használt fából, amiből körülbelül öt vagon kitűnő tüzelő, 10 vagon viszont útburkolásra lenne nagyon alkalmas, azonban ettől nem válik meg a tőzsdei áremelkedésig, különben is, ha adná, csak egy tételben adná. Amikor ezt elmondta, úgy tett, mintha most már semmi más nem érdekelné, csupán a kiválóan ízesített franciasaláta, amelyből újabb és újabb adagot emelt a tányérjára.

A három korosabb bizottsági tag egyre kapacitálta, hogyha már ilyen szerencsésen alakult a dolog, s ilyen jól megismerkedtek, tegye meg azt a csekély szolgálatot Székesfehérvár szabad királyi városnak, hogy eladja azt a csekélyke használt útburkolati fát. A fiatal újságíró még azt is megkockáztatta, hogy felajánlotta, Wild úr neve bele kerül a város aranykönyvébe. A bizottsági tagok ennél a könnyelmű kijelentésnél kissé rosszallóan pillantottak a vehemens fiatalemberre, hiszen az aranykönyv nem jöttment idegenek nevének megörökítésére, hanem jeles törvényhatósági tagok számára volt fenntartva.

Végül is Hamrák "belement" az alkuba, s közölte, hogy 15 napon belül Székesfehérvárott lesz a teljes szállítmány.

- A szállítás ab Budapest. Természetesen a városé…

- Hogyne, hogyne ! - mondták majdnem kiáltva az örömtől a városatyák.

- Én most pénzt nem kérni, csupán előleget, mondjuk ezer aranykorona… Felkérem az urakat, holnap reggel rendeljenek meg 15 vasúti kocsit Budapest-Székesfehérvár, az állomásig én fogok gondoskodni a kiszállításról. Az ezer koronáról nyugtát adok, a teljes tétel 9000 aranykorona.

Dagadt a törvényhatósági tagok keble az örömtől és büszkeségtől, hogy ilyen olcsó fához juttatják a várost, hiszen még az akkori árak szerint is jó 6-7000 aranykoronát nyertek a speciális útburkoló anyagon. Márpedig hatezer aranykorona akkoriban igen nagy pénz volt. Hogy vissza ne menjen az alku, nyomban át is adták az ezer korona előleget Hamráknak, mert felkészülten jöttek, pénzzel felfegyverkezve várták a találkozót. Igazolást sem kértek tőle, a tiszti szalagrend tiszteletet és bizalmat parancsolt.

Kisebb kaliberű szélhámosok megelégedtek volna azzal, hogy jó kis trükkel, egy vonatjegy árának és néhány koronának a befektetésével, ezer aranykoronához jutottak. Nem így Hamrák. Ő folytatta azt, amibe belekezdett.

Néhány rongyos aranykoronával ő nem elégedett meg. Ha lúd, legyen kövér, ő egyszerre vagyont akart.

Reggelre valóban Pestre érkezett, Székesfehérvár gondoskodott "jótevőjének" felszállításáról. Hamrák első dolga volt, hogy embereket kerítsen a munkához. S munkaerő volt bőségben, jó néhány ezer munkanélküli ténfergett a fővárosban. Felfogadott 15 embert, aztán másnapra megrendelte a társzekereket, amelyek a faanyagot majd a vasúthoz szállítják. Az éjszaka folyamán pedig bekóborolta a várost, s ellopott néhány piros csíkozású, a csatornázási művek tulajdonát képező útjelző deszkát, amellyel már akkoriban is lezártak egy-egy utcarészt, ha az úttestet vagy a csatornát javították. S bizony ez gyakran előfordult, a korabeli lapok rendre cikkeztek, miért kell hónapokig gidreken-gödrökön át bukdácsolnia a derék honpolgárnak, s miért nem lehet az útjavítást, csatornaépítést egy szuszra elintézni. A deszkákat hazavitte, s otthon szép fekete festékkel ráfestette, hogy "a főváros törvényhatósága tulajdona".

Másnap reggel már korán ott várta a munkásokat a mai Baross téren. Emberei feszítővasat és lapátot hoztak magukkal. Hamrák úgy tájékoztatta őket, hogy megvásárolta a Rottenbiller utca úttestének faburkolatát, amelyet most fel kell szedni, és a társzekerekre kell rakni. Aztán kiadta az utasítást, hogy induljanak el a Rottenbiller utcához a jelző deszkákkal, zárják le mindkét végén az úttestet, s lássanak munkához. Ő maga pedig szépen eltűnt a város forgatagában. Néhány óra múlva aztán visszasétált a Rottenbiller utcába.

A munka gyönyörűen haladt. A felfogadott munkások, akiknek valamivel több bért ígért, mint amennyi akkor általában szokásos volt, teljes odaadással dolgoztak. A kocsik egy ideig várakoztak ugyan a Rottenbiller utca torkolatánál, de aztán mindenki látta, hogy itt valami "hivatalos ügyködés" folyik, szedik az útburkolatot, csakúgy, mint a város több más helyén, és más útvonalra terelődött a forgalom. Úgyis sok a rendetlenség a fővárosban, hát most legalább kellően rendezik - mondták a járókelők, s méltán hihették, hogy mindez a főváros rendeletéből van így. Sőt, még a munkások is azt hitték… A városháza viszont olyan messze fekszik a Rottenbiller utcától...

Szép nagy csomókban állt már a felszedett faburkolat, a sok-sok, huszonöt centiméter hosszú, tíz centi széles és magas fakocka, amikor megjelentek a társzekerek. A kocsisok rakni kezdték a faburkolatot a szekerekre, aztán a rakománnyal kimentek a vasútra.

Hamrák minden este zsebből fizette a munkásokat, s a szekereket. Tellett az ezer aranykoronából. A Rottenbiller utca pedig egyre csak fogyott. Hamrák az egész útburkolat felszedéséért és a vasútig való kiszállításért nem fizetett ki többet 6oo aranykoronánál. Az utca lakói örültek, új lesz az utcájuk, nem fogja a konflist annyira rázni a néhol már igencsak megkopott burkolat, kisebb lesz a zaj. Micsoda gyönyörűség…

Hamrák János is elégedett volt. Pompásan sikerült minden, a hatodik napon befejeződött a munka, majd a szállítmány is a legnagyobb rendben megérkezett Székesfehérvár szabad királyi városba, s néhány órára rá már ott volt a nagy svindler, hogy átvegye a kikötött összeget.

Egyszóval mindenki elégedett volt, sok-sok héten át. Egyszer aztán valakinek feltűnt, hogy túl sokáig tart ez az útjavítás, a Rottenbiller utca még mindig le van zárva. Az illető panaszra ment hát a fővároshoz. Lassan hangot kapott a panasz a sajtóban is. Teltek a napok, újabb és újabb lapok kapcsolódtak be a "Rottenbiller kampányba", mígnem a főváros átiratot nem juttatott el a napilapokhoz. Ebből csupán egyetlen mondatot idézünk, mert ez is hűen kifejezi az akkori közállapotokat: "Értesítjük a tisztelt közönséget, hogy a Rottenbiller utca burkolatának javítása bűnös hanyagság révén tarthatott olyan sokáig, s az útkarbantartási osztály máris intézkedett, hogy a javítási munkák a lehető legsürgősebben befejeztessenek. Útjavítási osztály."

Az intézkedés viszont késett, a javítási munkák csak nem akartak befejeztetni. Három hónap múlva jelent meg az első sajtóközlemény, amely tudtul adta (a főváros népének nagy derültségére), hogy itt nem is az útjavítási osztály határozmányáról volt szó, hanem egy nagy szélhámosságról, s bár a rendőrség hajszolja már az ötletes tolvajt, az minden jel szerint hetedhét országon túl jár…

Hamrák valóban eltűnt a fővárosból, s csak akkor került rendőrkézre, amikor néhány év múltán az egyik vidéki városban menekült búr vezérként produkálta magát egy utazó cirkuszban, s az egyik detektív felszólítására nem tudta felmutatni igazoló papírjait, mi szerint ő búr vezérként hősködött az angol birodalom ellen. Elő állították, aztán a császári és királyi detektívtestület egyik vastag falú szobájában, és kiverték belőle az őszinte és töredelmes vallomást. S akkor Hamrákot elöntötte valami büszke dac, folyamatosan tollba mondta mindazt, amit néhány év alatt elkövetett, bemutatva ezzel, hogyan vezetett orruknál fogva jeles urakat. Persze a sajtó közzé tette a büszkén dacos vallomást, s derült is rajta az egész or szág. Nagyapáink szurkoltak az ötletes szélhámosnak, akinek nem csupán ahhoz volt bátorsága, hogy a Rottenbiller utcát ellopja, a Váci utcai trükköt végigcsinálja, hanem hamis tiszti szalagrenddel merészelt sétálgatni a fővárosban. Az egyszerű publikum úgy érezte, hogy nemcsak a rang és címkórságtól áthatott úri társadalomnak adott fricskát, hanem, a fenséges császár és király orrára is koppin tott egyet Hamrák János. S ha figyelembe vesszük, hogy ez idő tájt, Magyarországon már igen-igen "unták" a Habsburg-monarchiát, megérthetjük azt is, hogy Hamrák büntetőtörvénykönyvbe ütköző tetteit miért fogadta elnézéssel a közönség.

Azt gondolná az ember, hogy az ilyen "nagy trükköket" csak egyszer lehet elsütni. Hamrák ötletét nem sokkal később 1912-ben Horváth Menyus adaptálta, és újra kivitelezte. Olvasta az újságokban, hogy Nagyváradon fel akarják újítani a közvilágítást. Az ottani polgármesteri hivatalban Menyus 1000 db lámpavas eladására kötött szerződést, kedvező áron, és szintén vett fel előleget. 120 munkással szereltette le a keskeny budai utcákban minden második lámpaoszlopot. A lámpagyújtogatók jelentették másnap reggel a hiányt, de a főnökeik legyintettek, "biztosan a főváros cseréli korszerűbbre…"