Dassault

 

Ő Franciaország valószínűleg leggazdagabb, de mindenképpen legbefolyásosabb iparmágnása. A Mystére és a Mirage repülőgépek atyja.

Hetvennyolc esztendős volt, amikor 1970-ben, a nagy izgalommal várt könyvecskéje: A talizmán megjelent, azonban csalódást okozott olvasóinak. A "titokról" és a "délibábról" elnevezett gépeinek nevéhez híven tartózkodott attól, hogy fellebbentse. a fátylat életéről, vagyonának kezdeteiről, politikai és katonai kapcsolatairól. Akkoriban a párizsi Express gúnyosain így irt a könyvről: Dassault kisgyerekeknek való karácsonyi meséket tálal fel könyvében. Írásművének tanúsága szerint jól kell tanulni, sokat kell dolgozni, becsületesnek kell lenni és kitartónak. S ha az ember még egy négylevelű lóherét is talált talizmánként, akkor semmi sem akadályozhatja többé, hogy Franciaország leggazdagabb embere legyen."

Az ügyhöz persze jóval több kellett, mint egy négylevelű lóhere, de az nem tagadható, hogy tehetség és vállalkozóképesség vitathatatlanul kellett hozzá. Dassault bonyolult és sokszor kalandos pályát futott be, amíg elérte, hogy a francia nemzetgyűlés egyik alelnökének szavaival, "az ő előszobája legyen a legfontosabb egész Franciaországban". Sok mindennek kellett történnie, amíg Albi Chalandon akkori szállításügyi miniszter, a Dassault tulajdonban lévő Párizsi Kereskedelmi Bank volt vezérigazgatója azt mondhatta: "Véleményei szerint Monsieur Dassault a leggazdagabb ember Franciaországban és talán egész Európában. De ez az ember jéghegy. Ami a víz felett látszik, csak egy töredéke az egésznek." Ám az sem kevés, ami a "víz felett látszik"…

A kezdet

Marcet Dassault, eredeti nevén Marcet Bloch tehetséges család sarjaként született Párizs egyik kispolgári negyedében. Apja orvos volt, bátyja, DariusPaul Bloch, a legjobb francia mérnököket és mérnök katonákat nevelő híres Polytechnique növendéke, majd tábornok, és a Francia Akadémia tagja. Unokafivére, Darius Milhaud, korának egyik legnagyobb francia zeneszerzője.

Az ifjú Marcet tervezői konstruktőri tehetsége korán megmutatkozott. Tizenhárom esztendős korában már díjat nyert egy rajzával. És 1909-ben, abban az esztendőben, amikor Blériot átrepülte a La Manche csatornát, új típusú légcsavart tervezett. A tizenhét éves konstruktőr saját költségén, 150 frankért csináltatta meg, egy asztalossegéddel. Közben az akkor létrehozott aeronautikai főiskola első évének tanfolyamát hallgatta.

Az első világháború kitörésekor a frissen alakuló francia légierő vezetői felfigyeltek az ifjú tervező légcsavarjára, s ezzel a francia repülőgépgyártás későbbi diktátora már be is írta nevét a légi háborúk nagy történelemkönyvébe. A kormány a prototípust készítő asztalossegéd főnökénél, egy Minekles nevű bútorgyárosnál rendelte meg a légcsavarokat. Rövidesen ebből a gyárból kerül ki az akkori francia légcsavartermelés negyedrésze. S a háború után ugyanebből a gyárból kerül a fiatal Mareel Bloch mellé feleség is, a bútorgyáros leánya, Madeleine Minekles kisasszony.

Az első repülőgép

Történetünk hőse tervezte meg az első világháborúban Franciaország első, önálló konstrukciójú vadászgépét, a SEA-4-et. Ezer darabra volt megrendelése, amikor véget ért az első világégés…

Marcet Bloch azonban továbbra is Franciaország legtehetségesebbnek tartott repülőgép tervezője maradt. A harmincas évek elején ugyan teljes energiájával az após bútorgyárának "ügyeibe vetette magát", 1935-ben azonban már ő konstruálja a Bloch-299 nevű vadászbombázót. Ez lett volna a fasiszta Németországgal szemben szükségszerűen megerősítést igénylő francia légiező "kulcsgépé". A konstrukció azonban nem sikerült. Sok bombázó lezuhant, és a pilóták a gépet "repülő koporsónak" nevezték el. Francia szakkörökben máig vitatják a Blóch-299 ügyét. Maga a milliárdos azt mondja, hogy a Gnome-Rhőne vállalat által gyártott motor volt a felelős a katasztrófákért.

A harmincas évek derekán Marcet Bloch azonban már az ország legvagyonosabb emberei közé tartozott, és a francia repülőgépgyártás atyjának számított. A francia légügyi minisztérium, egy magas rangú tisztviselőjét az újságírók e korai üzleti sikerek titkáról faggatták, ő mosolyogva a következőket felelte: "A sikertitka az volt, hogy Dassault mindenkinél előbb ismerte pontosan milyen tulajdonságú gépeket igényel a vezérkar". Hogy ezt ösztönösen tudta-e, vagy beépítette embereit a vezérkarba, azt sohasem fogjuk meg tudni. Mindenesetre a szerződések megkötésének pillanatában már általában hathónapos előnye volt a többi konstruktőrrel szemben…

A legjobb tervezőmérnököket alkalmazta, és nem véletlen, hogy üzemeiben már akkor fontos pozíciókat ajánlott fel befolyásos nyugalmazott vezérkari tiszteknek…

Ezt a meghatározást azért is érdemes idézni, mert minden történelmi és üzleti viharom keresztül ez volt Dassault tüneményes sikerének egyik kulcsa.

A kártalanítás

Közben azonban voltak enyhe buktatók: 1937ben például a francia népfrontkormány államosította Bloch üzemeinek egy részét. Üzleti érzéke ekkor sem hagyta cserben: a kártalanítási összegből General Motors részvényeket vásárolt, és mindmáig ő az amerikai mamut vállalat egyik legnagyobb külföldi részvényese…

Koncentrációs táborban

Amikor Franciaországra rázuhant a háború, majd a vereség árnyéka, a nácik nyomban elfogták Franciaország első repülőgép konstruktőrét, és Buchenwaldba hurcolták. Életének nem érdektelen epizódja, hogy életben maradását egy Marcet Paul nevű kommunistának köszönhette. Pau1 rejtette el a tábor kórházában a hitleristák elől, akik a túszként odaszállított gyárost hiába keresték a tábor zűrzavarában. (Marcet Paul később az ipari termelés minisztere lett De Gaulle első kormányában.)

A koncentrációs táborból visszatérve, Marcet Bloch felvette a Dassault nevet. Gyárait az első De Gaulle kormány (amelynek Marcet Tillon személyében kommunista légügyi minisztere volt) nem adta vissza. Rendkívüli tehetségét azonban azzal elismerte, hogy az akkori állami repülőgépgyár, (SNCASO) vezérigazgatójává nevezte ki. Dassault ezzel nem elégedett meg. Egymás után négy repülőgépgyártó vállalatot is alapított, amelyek később a Générale Aéronautique Marcet Dassault elnevezésű csúcsvállalatban egyesültek.

A polkitika

A hidegháború évei nagyszabású üzleti lehetőségeket kínáltak Dassault-nak, aki megértette e lehetőségek teljes kihasználásához bele kell vetnie magát a politikai életbe. 1951-ben a De Gaulle -ista tömörülés tagjaként képviselő lett a nemzetgyűlésben, és nyomban tagja a parlament légügyi bizottságának. Az egyik nemzetgyűlési alelnök, később így beszélt erről: "Dassault valójában nem politikus. Csak azért lett képviselő, és azért bocsátkozott a politikai arénában folyó küzdelembe, hogy könnyebben találjon kapcsolatot a számára üzletileg fontos, miniszterekkel." Mindenesetre tény, hogy Dassault 1947 -ben, a táborok ideiglenes visszavonulása után is De Gaulle -ista maradt. Ebben az időszakban, amelyet De Gaulle hívei "a sivatagon való átkelésnek" neveztek, mindvégig fenntartotta a kapcsolatot a vidéki magányba húzódott De Gaulle-lat, a francia politika későbbi urával.

A "sivatagon való átkelés" éveit közben felhasználta üzleti pozícióinak erősítésére. Még a harmincas években kidolgozott, jól bevált módszert alkalmazva, a légierőből kivált, tehetséges vezérkari tisztek tucatjait építette be "csúcsvállalatába". Gallois tábornok, a francia "atomütőerő" teoretikusa például a Dassault társaságok kereskedelmi igazgatója, Lévéque tábornok pedig a tervezővállalatok irányítója lett. Maga a Dassault birodalom is terjeszkedett. A General Motors részvény pakettja mellé a repülőgépgyáros megszerezte a Royal Dutch Shell jelentős érdekeltségét. A kezében levő Párizsi Kereskedelmi Bank Franciaország hatodik legnagyobb Bánkjává nőtt, és érdekeltségei a családi házépítéstől az újságkészítésig csakhamar átfonták Franciaország egész gazdasági életét.

A női újság

Az ügy újságrésze külön figyelmet érdemel, mert sokat elmond magáról az emberről és életmódjáról, és nem keveset a háttérben tartott politikai kapcsolatairól is…

Dassault lapja, a Jour de France első pillantásra afféle női luxusmagazin, amelyben azonban nem jelenhetnek meg színes bőrűek, szakállas fiatalemberek fényképei, és főképpen tilos minden olyan történet vagy fénykép, amely a halállal foglalkozik. A világ egyetlen lapja, amely nem írt és nem közölt képet a Kennedy gyilkosságról…

Dassault, aki nem iszik, nem dohányzik, és alig eszik (kedvenc étele a francia kolbász, a saucisson, de ettől az orvosok eltiltották), időnként megjelenik a szerkesztőségben, hogy ellenőrizze a gasztronómiai rovatot.

A Jour de France tündöklő színes címlapja mögött azonban komolyabb, politikai jellegű kapcsolatok is megbújhattak. A lap kiadója Guillain de Bénouville tábornok, s ő lett egyben az egész Dassault féle üzlethálózat propagandafőnöke is. Amikor az algériai háború utolsó szakaszában De Gaulle tábornok hatalomra került, e hatalomátvétel egyik legfőbb előkészítője Jacques Soustelle, algériai ex főkormányzó volt, aki a Jour de France igazgatójának benső barátja. Ma már számos dokumentum és emlékirat áll rendelkezésre, amelyek egybehangzóan azt állítják: Soustelle akkoriban főhadiszállását a Jour de France szerkesztőségében ütötte fel, és De Gaulle hatalomátvételének lebonyolításában nem kis szerepet játszott, hogy Dassault korlátlan hitelt biztosítón Soustelle számára.

Az emberrablás

Ennek a kapcsolatnak detektívregénybe illő epizódja volt, amikor 1964 májusában a Dassault palota elől két álarcos férfi elrabolta a díszvacsoráról hazatérő Dassault asszonyt, a francia repülőgépkirály feleségét. Akkor már persze vége volt az algériai kalandnak. Soustelle rég száműzetésben élt, és De Gaulle reálpolitikája az OAS (Organisation Armée Secréte "titkos hadsereg") hírhedt terrorszervezetét illegalitásba szorította. A nyomozás során a rendőrség kiderítette, hogy Dassault asszony elrablását egy Jean Jacques Casanova nevű OAS gengszter irányította, aki "boldogabb időkben" a Jour de France hivatalsegédje volt, és feltehetően nemcsak azzal foglalkozott, hogy leveleket és kéziratokat szállított a szerkesztőségből a nyomdába…

Párizsban egy ideig a legvadabb rémhírek keringtek Madame Dassault, Minckles bútorgyáros leányának sorsáról. Azt rebesgették, hogy a "titkos hadsereg" a lázadó Soustelle-vel szövetséges, De Gaulle által fogságba vetett tábornokok szabadon bocsátását követeli Dassault asszony életéért.

Az ügy azonban ennél gyorsabban és egyszerűbben oldódott meg. Tizennyolc órával az emberrablás után Bénouville tábornok, a Jour de France főnöke Svájcba utazott, ahol akkoriban az OAS gengszterei főhadiszállásukat felütötték. Huszonnégy órával később Dassault asszony már szabad volt. Párizstól nem messze, egy elhagyott tanyaépületben találtak rá, teljes egészségben.

Ez az epizód mindenesetre beszédesen mutatja, hogy Dassault és embereinek politikai befolyása a legvadabb, De Gaulle ellenes ultrák körében is érvényesülni tudott egy olyan időpontban, amikor e szervezetek már magát De Gaulle tábornokot is el akarták pusztítani…

A detektívregény részletek minden színessége mellett is Dassault leglényegesebb tevékenysége és hatalmának bőséges forrása a tagadhatatlanul nagyvonalú szervezőkészség és tervezői tehetség maradt.

A tevezés

A repülőgépkirály egyik jobb keze, Gallois tábornok így beszélt erről: "Dassault meggyőződése, hogy kollektíven nem lehet repülőgépet építeni. Szerinte a repülőgép műtárgy. Márpedig három festő nem tud egy Mona Lisát festeni. Kell lennie egy vezetőnek, és mögötte egy csapatnak." Ebben az esetben nem kétséges, hogy ki a vezető. Dassault személyesen dönt a prototípusok tervezésének legkényesebb kérdéseiben, és kezében tartja a minőségellenőrzést. Kedvenc szokása, hogy péntek délutánonként jelenik meg a Párizs melletti "prototípus-központban", s a hét végén is ott tartja a vezetőket és tervezőket, hogy felülvizsgálja, megbírálja vagy megváltoztassa terveiket.

Ezt a módszert persze az teszi lehetővé, hogy a nagy Dassault birodalom repülőgépgyára, az Avions Marcel Dassault társaság a nagy amerikai gyártókhoz képest viszonylag kicsiny. "Mindössze" 15 ezer munkást foglalkoztat, és az alkatrészek gyártásának gondját szerződéses megbízás formájában átengedi más cégeknek, mindenekelőtt az állami kézben levő Aérospatiale-nak. A tervezés kulcsát azonban mindig Dassault tartja a kezében, és vezető mérnökei úgynevezett "komplett emberek", ellentétben az amerikai gyakorlattal, nem "túlspecializáltak", s mindegyikük képes egy egész repülőgép konstrukció megalkotására.

Ezek a módszerek számos technikai "áttörést" tettek lehetővé. Ilyen volt a Mirage-3 vadászbombázó, amely a De Gaulle -ista francia légierő gerincét alkotta, s amely 1967-ben rendkívül nagy szerepet játszott az egyiptomi-izraeli "hatnapos háború" eldöntésében. (Mindamellett Dassault egyértelműen üzleti szempontok szerint bocsátja áruba gépeit: miközben a Mirage még mindig jelentős szerepet játszik az izraeli légierő felszerelésében, a líbiai légierőt is Dassault Mirage gépeivel szerelik fél, sőt a francia repülőgépkirály gondosan őrzött, külön kiképzőközpontot is berendezett "valahol Franciaországban", az olajjövedelmekből gavallérosan fizető Líbia pilótáinak kiképzésére.)

A Dassault-cég a hadirepülőgépek gyártásában még ma is a technikai élvonalban áll. Egyik legsikeresebb terméke a Mirage-6 vadászbombázó lett, amely könnyebb, gyorsabb és ráadásul olcsóbb is volt elődeinél. A Dassault birodalomban másodlagos szerepet játszó "civil" repülőgépek vonatkozásában a Sólyom típusú kis lökhajtásosak állnak az. élen. Ezeket a nagy trösztök "csúcsmenedzserei" magán- és üzleti útjaikra használják, és a Sólyom már meghódította a nemzetközi piac, több mint 30 százalékát.

Az első "kudarc"

Egy ilyen méretű üzletben, persze nem lehet elkerüli a kudarcokat. Ilyen kudarc volt, amikor a washingtoni kormány elutasította a Mirage-3 javított változatának, a Mirage-5-nek az átvételét. Az eredeti üzleti elgondolás szerint ezeket a gépeket francia licenc alapján a Boeing amerikai repülőgéptröszt gyártotta volna. Dassault nyolc esztendőn át, 1962-től 1970-ig csatázott az amerikai repülőgépgyár lobbyval, míg végül vereséget szenvedett. Washington úgy döntött, hogy a Mirage-5 helyett az amerikai Northrop-Aviation modelljét gyártsa a Boeing.

Két esztendővel később a francia kormány minden támogatása ellenére Dassault elveszített egy másik csatát is, amely "az évszázad üzlete" néven vonult be a repülőgépgyártás és a tőkés fegyverkezés történetébe. Arról volt szó, hogy az Atlanti Szövetség, a NATO országait egységesen szereljék fel könnyű vadászgépekkel.

Az amerikaiak jelöltje a Northrop repülőgépgyár Kobra mintájú gépe volt, amelyet az ekkor már teljes elzártságban élő, a megőrüléshez közel álló, de elsőrendű CIA kapcsolatokkal rendelkező Howard Hughes repülőgépgyára szerelt föl fedélzeti fegyverekkel.

A franciák azt akarták, hogy a Mirage F.1. mintájú gépe, a Dassault-cég legújabb "gyermeke" legyen a NATO számára rendszeresített, könnyű vadászgép. Ez persze óriási üzletet jelentett volna Dassault számára. Ugyanakkor a mindmáig Washingtonnal szemben bizonyos fokig külön politikát folytató francia kormány az ügy politikai jelentőségével is tisztában volt. Estoile tábornok, a franciak egyik légnevesebb légügyi szakértője például így beszélt: "Itt voltaképp arról van szó, hogy lesz-e Európában igazi 'repülőgépipar, vagy pedig az amerikai piac fogságába esünk ?"

A botrány

A harc hosszú ideig tartott, és számos érdekes epizód tarkította. Óriási botránnyá dagadt például annak a levélnek az ügye, amelyet Stéhlin tábornok, a francia nemzetgyűlés egyik alelnöke küldött Giscard d'Estáing-nek, a köztársaság elnökének. Ebben a levélben a francia nemzetgyűlés elnöke amellett kardoskodott, hogy a francia repülőgépiparnak az amerikaiakkal kell együttműködnie: "Ha a NATO francia gépet választ, ez a Dassault-cég számára gigászi üzletet jelent, de ugyanakkor hasztalanul pazaroljuk el a francia adófizetők pénzét."

Stehlin elkövette azt a baklövést, hogy egy hasonló tartalmú levelet titokban elküldött négy másik NATO-ország (az NSZK, Belgium, Hollandia, Olaszország) hadügyminisztériumának. A belga vezérkar egyik tisztje feldühödött azon, hogy a francia hadsereg tábornoka és a nemzetgyűlés egyik alelnöke "az évszázad üzletének" ügyében a francia repülőgépipar ellen dolgozik. A tiszt a levelet átadta egy nagy párizsi napilapnak, és a botrány egész Franciaországot megrázta. Különösképpen akkor, amikor kiderült, hogy Stehlin tábornok, a francia nemzetgyűlés alelnöke korábban még egy igen jövedelmező amerikai állást is betöltött: a Hughes Aircraft Corporation helyi képviselője volt a francia fővárosban.

A tábornoknak le kellett mondania. Búcsút vett a nemzetgyűlés elnökhelyettesi karosszékétől. Dassault a maga személyében ily módon bosszút állhatott ellenfelén. Az "évszázad üzletét" azonban elvesztette. Persze, nem Stehün tábornok miatt, hanem egyszerűen azért, mert a Dassault-cég (bármennyire volt is szuper gazdag, a tulajdonos) befolyásban és ütőképességben mégsem versenyezhetett a nagy amerikai repülőgépgyárakkal…

Concorde

E második vereség után újabb árnyék hullott Dassault üzleteire a Concorde néven ismert szuperszonikus gép gyártásával kapcsolatban. A Dassault által tervezett Caravelle rendkívüli technikai és üzleti sikerei után a cég részt vett a francia-angol közös vállalkozásban készülő Concorde tervezésében. S amikor 1973 elején előbb az amerikaiak, majd sorra utánuk a többi vevők is lemondták a túlságosan drága Concorde megrendeléseit, ez Dassault büszkeségét is érzékenyen érintette. De csak a büszkeségét. A Concorde legfőbb pénzügyi terheit ugyanis a francia és az angol kormány viselte vállain. Eközben a hadirepülőgépek eladásából és más érdekeltségeiből a francia repülőgépkirály továbbra is megkereste (saját bevallása szerint) a 70-es évek első felében azt az évi egymilliárd dollárt, amely biztosította, hogy a Dassault-cég "állam legyen az államban". Ennek a profitnak tekintélyes része Dassault személyi vagyonát gyarapította.

Újabb botrány

Élete alkonyán - 84 esztendős korában - a Dassault birodalom ura még egy tipikusan francia (sőt franciás) botránnyal is kénytelen volt szembenézni. Az ügy főszereplője a cég ama főkönyvelője volt, aki a főnök személyével kapcsolatos vagyoni ügyeket kezelte. Ez a kényes bizalmi állást betöltő úr - név szerint Henri de Vathaire - egy délután (mindmáig nem tisztázott körülmények között) elegáns lakása fürdőszobájában, a fürdőkád langyos vizében halva találta feleségét. Kétségbeesésében megszökött egy táncosnővel, de előbb még besétált Dassault párizsi bankjába, és - miután kezében volt a trösztvezér állandöan érvényes személyes felhatalmazása - felvett másfélmillió dollárt utazási költségekre. A pénzen kívül még volt nála valami. Egy dosszié, amely Marcet Dassault személyes pénzügyi manővereivel kapcsolatban tartalmazott érdekes dokumentumokat. Az útitársul választott táncosnőnek pedig volt egy szívbéli barátja. S mint egy harmadosztályú francia detektívregényben, a táncosnő elutazása előtt, "átpasszolta" barátjának a dossziét.

Dassault először (nem tudván, hogy iratai, egy selyemfiú kezében vannak) megjelent a francia televízió képernyőjén, méghozzá a jóságos főnök szerepében. Közölte, hogy nem tesz feljelentést, a csekélyke pénzügyi hiányt majd pótolják, hiszen "szegény Váthaire" eszét nyilván megzavarta felesége hirtelen halála.

A selyemfiú azonban maga is pénzt akart keresni. Így történt, hogy két, egyébként jobboldali lapban, előbb a France Soir, majd a Le Point hasábjain érdekes részletek jelentek meg a Dassault dossziéból. Felsorolták, hogy szerte a világon (főképpen a Közel-Keleten és Afrikában) milyen politikusokat vesztegetett meg Marcet Dassault, hogy rábírja őket gépeinek megvásárlására. A dokumentumok arról is vallottak, hogy Párizs közelében tízmillió dollárvért felépített Dassault egy "kis Trianonnak" nevezett márvány csodapalotát. Az építési költségeket azután a Dassault művek könyvelésében "üzemi kiadások" címén számolták el. Beszéltek az okmányok arról, hogy Dassault könyvelési osztályán van egy titkos részleg. Akik itt dolgoznak, hamis fizetési kimutatásokat készítenek, hogy úgy tűnjék, a bérköltségek a ténylegesnél magasabbak. Ezen az alapon a francia államtól és a külföldi vevőktől magasabb árat lehet kérni a szállított repülőgépekért. Végül: okmányok bizonyították, hogy Dassault (aki a 212. tagja volt a képviselőháznak) választókerületében hatmillió dollárt szórt szét választási költségekre.

Egyebek között jóformán minden környékbeli város jobboldali polgármestere kapott egy teniszpályát vagy egy uszodát. Ráadásul Dassault viselte annak (az az óta tönkrement) újságnak a költségeit is, amelyet a korábbi miniszterelnök, Jacques Chirac alapított. (Chirac továbbra is a De Gaulle -isták vezére maradt, miközben betöltötte Párizs városának polgármesteri tisztségét is.)

A botrány nyomán felvetődött az a követelés, hogy ne tűrjék tovább Dassault garázdálkodását, és államosítsák érdekeltségeit.

Erre 1981-ig: nem került sor, s erre a francia kormánynak megvolt a jó oka. A francia fegyverkezési ipar ugyan nem versenyezhet az amerikaival, a harmadik világ országaiban azonban mégis igen nagy szerepet játszott a francia fegyverkivitel. Különösen így van ez Afrikában. A francia fegyverkezési üzlet gerince pedig éppen a Dassault művek. Az állam csúcsain jól tudták, hogy nehézkesebbé, bonyolultabbá válik a francia fegyverexport, ha egy-egy vesztegetési botrány vagy rosszul sikerült csel után a kormánynak kell tartania a hátát. Így hát lemondtak arról, hogy megfosszák trónjától a francia fegyvergyártás és fegyverkezési üzlet koronázatlan királyát.

Az utolsó évek

Amikor Marcet Dassault ezt a győzelmet aratta, 84 esztendős volt. Szemét többször megoperálták, s a világból már csak körvonalakat látott. A tervezőket rég nem látogatta. Üzleti döntéseket úgy hozott, hogy bizalmas emberei többször egymás után felolvasták neki, az okmányokat, vagy tartalmukat magnetofonon újra meg újra elismételték. Egy Buchenwaldban szerzett ragályos betegség következtében szüntelenül fázott. A legforróbb nyáron is télikabátba és sálba burkolózott, akkor is, ha éppen az Azúr-part pálmái alatt feküdt a napfényben. Ekkor már négy esztendeje nem nézte meg utolsó konstrukcióinak próbarepüléseit, és nem ment el a nagy francia repülőgép ipari kiállításra sem. A kiállított modelleknek, valószínűleg csak a körvonalát láthatta volna.

Repülőgépen egyébként is akkor ült utoljára, amikor 1945-ben a francia kormány hazahozatta Buchenwaldból.

Utált repülőgépen utazni….