Jean Jaures

 

- A világháború első halottja -

 

Ennek a gyilkosságnak az előkészítésében tisztes francia polgárok ezrei vettek részt. A párizsi sajtó és a kávéházi rágalmazók játszották benne a gengsztervezérek szerepét. A politikai spekuláció, a szarajevói merénylet előtt és után egyoldalúan felkorbácsolt hazafias érzelmek, no meg a sokéves francia bosszúvágy, hogy megtorolják a németeken az 1871-ben Sedannál elszenvedett vereséget, mindez egyértelműen mutatta a merénylőnek az utat.

Egyébként az újságokból naponta meríthetett félreérthetetlen biztatást a gaztett elkövetésére, "Jaures úrra kár a kivégzőosztag tizenkét golyója, megteszi majd egy darab kötél is egy pajtában !" (Urbain Gohier) Charles Maurras pedig, a németek által kitartott piszkos utcalánynak nevezte Jean Jaurest, a francia szocialisták vezérét, a béke megőrzésének és a francia-német kapcsolatok normalizálásának élharcosát.

Néhány nappal a merénylet előtt a Champs Élysées-n tüntetők ezt ordítozták az önzetlen politikus és újságíró címére: "Le Jauresszal ! Köpjétek arcul ! Éljen a hadsereg !" Halála után és a merénylő perét követően háromszázezer párizsi tüntetett a bírói ítélet ellen, s kicsin múlt, hogy a felbőszült polgárok tiltakozása nem fajult súlyos politikai zavargássá. Később a franciák tisztelettel adóztak a világháború első halottjának. A németek veresége után kihantolták Jaures földi maradványait, és a Halhatatlanok Panteonjában helyezték örök nyugalomra.

Jaures 1914 júniusában lett ötvenéves, nehéz, küzdelmes életút állt mögötte. A szociális haladásért harcoló politikus szegény családból származott, ösztöndíjjal tanult, huszonöt éves korában már képviselő és a filozófia tanára. Ő alapította és szerkesztette a l'Humanite című napilapot.

A szarajevói merénylet után minden erejével igyekszik megvédeni a békét. Meggyőződése, hogy a háborús pszichózist mesterségesen és céltudatosan szítják, s ha az egyszerű emberek világosan kifejezésre juttatnák békevágyukat, ha a munkások, akár általános sztrájkkal, tiltakoznának felelőtlen politikusok mesterkedései ellen, a legrosszabbnak nem kellene bekövetkeznie.

Ebben az értelemben beszél Jaures Brüsszelben is, a Nemzetközi Szocialista Iroda ülésén. Amikor 1914 augusztusának elején Ausztria-Magyarország megtámadta Szerbiát, s a II. Internacionálé gyakorlatilag csődbe jutott, Brüsszelben hatalmas nemzetközi békekongresszust hívfal össze, a szocialisták megkísérelték megmenteni Európát a konfliktustól.

Ezen a kongresszuson, július huszonkilencedikén, nyolcezer brüsszeli munkás előtt a német szocialisták nevében Hugo Haase, a franciák nevében Jean Jaures szólalt fel. A francia kormány politikáját a következőképpen jellemzi, "A francia-német közeledés kérdéseiről vallott szilárd és megingathatatlan nézeteim miatt mindig is kihívtam magam ellen sovinisztáink gyűlöletét, épp ezért jogom van annak kijelentésére, hogy a francia kormány ebben az órában a békét óhajtja, és annak megőrzésén munkálkodik."

Utolsó leheletéig a békéért küzdött, a nacionalisták szemében azonban ellenség, áruló és poroszbérenc volt. Ebben mindenki egyetértett, az egész sajtó izgatott ellene. Holott Jaures minden törhetetlen optimizmusa ellenére egyike volt azon keveseknek, akik tisztán látták a fenyegető európai konfliktus várható horderejét. Tizenöt évvel a szarajevói merénylet előtt írta le Jaures ezeket a szinte látnoki szavakat, "Ha a háború kitör, borzalmas lesz, és elképzelhetetlen méreteket ölt. Először válik általános világháborúvá, amely elborít minden kontinenst… Bolygónk piroslik majd a kiontott vértől."

1914. július 31-én este a kormányelnökségen és a hadügyminisztériumban folytatott egész napos tárgyalások után tért vissza a l'Humanite szerkesztőségében levő dolgozószobájába, s leült az íróasztalhoz, hogy vezércikket írjon a mozgósítás kihirdetését követő legutóbbi drámai eseményekről. Talán még mindig reménykedett.

Kis ideig a szerkesztőkkel vitázik, majd megfelelő hatásos címet keres, eztán eszébe jut, hogy még nem vacsorázott, csatlakozik hát éppen elmenőben levő kollégáihoz. Valaki azt indítványozza, hogy a Coq d'Or vendéglőbe menjenek, de Jaures fejében a készülő vezércikk jár, nem akar túl messzire menni a szerkesztőségtől, ezért a rue de Montmartre-i Café du Croissant-t indítványozza.

Abban az időben ez a kávéház voltaképpen afféle újságíróklub volt, s este kilenckor úgyszólván minden asztal foglalt. Csak az ablak mellett akad még néhány szabad hely. Oda ülnek tehát. Meleg nyári este van, a kávéház valamennyi ablaka tárva-nyitva. Behúzzák a függönyt, nehogy egészen kirakatban érezzék magukat, aztán megrendelik a vacsorájukat.

Raoul Villain már Párizsban van. Reimsből érkezett egy vagy két nappal ezelőtt, s a zsebében élesre töltött pisztolyt hord. Egyetlen céllal jött ugyanis Párizsba, meg akarja ölni Jaurest, akit Franciaország ellenségének, áruló gazembernek tart, amint erről az újságokból értesült.

Huszonnyolc éves nem túlságosan jó külsejű, s nem túl éles elméjű fiatalember a mezőgazdasági főiskolán végzett, de még mindig nem dolgozik állítólag képtelen munkát kapni. Nem tagja semmiféle politikai pártnak, a soviniszta sajtókampány juttatta arra az elhatározásra, hogy megölje Jaurest.

Bizonyos hogy szellemileg nincs teljesen rendben. Ehhez egyébként megvannak az örökletes feltételei is. Anyja már huszonöt éve az elmegyógyintézet rácsai mögött él, s nagyanyja szintén súlyos lelki zavarokkal küzd.

Ő maga félénk, bizonytalan viselkedésű különc, rebbenő szemmel figyeli a világot, s eseményeit teljesen kritikátlanul fogadja. Nyilvánvalóan erősen befolyásolható.

Később beismeri, hogy a gyilkossághoz 1913 karácsonya előtt a Comédie Franraise Cid előadása közben kapott sugallatot. Attól fogva mindenüvé magával vitte Corneille könyvét, s újra meg újra elolvasta. Az újságokból megtudta, mennyire veszedelmes dolog az antimilitarizmus, s megtanulta, hogy mindenről Jean Jaures tehet, ő ugyanis a nyílt konfliktus ellensége. Elhatározta tehát, hogy megöli. Néhány nappal a merénylet előtt Reimsben a nagyanyja temetésén így szól egyik ismerőséhez, "Egyes politikusok nem érdemelnek mást, mint halált, mert Németországnak dolgoznak."

Aztán elutazik Párizsba.

Amikor a Gare de l'Esten kiszáll a vonatból, a pályaudvar előtt éppen a vasutasok hatalmas háborúellenes tüntetése zajlik. Természetes, hogy a járdáról ellenséges közbekiáltásokat is hallani. Raoul Villaín az ellenzékhez csatlakozik, meg van ugyanis róla győződve, hogy a tüntetés Jaures műve.

Először csupán messziről figyeli áldozatát. Megvárja Jaurest a l'Humanite szerkesztősége előtt, követi, talán önmagát igyekszik meggyőzni, hogy gyűlölete valóságos érzelemből fakad.

Estére a szerkesztőség épületéhez érkezik, s a portán megkérdi, odafenn van-e Jaures úr ? Szilárdan el van tökélve, hogy megrohamozza a szocialista l'Humanite fellegvárát, és beveszi. De Jean Jaures éppen az imént hagyta el az épületet, kollégái kíséretében vacsorázni ment. Raoul Villaín tehát indul utána.

Fél tízre jár az idő, az újságírók ülnek az asztal körül, s utolsó pohár borukat kortyolgatják. Egyikük az ablak felé néz, s egy fiatalember bámész arcát pillantja meg. Az illető félrehúzza a függönyt, egy pillanatig figyeli, mi történik odabenn, aztán az arc eltűnik a sötétben.

Nem sokkal később, amikor Jaures egyik kollégája éppen a kislánya fényképét mutatja a főszerkesztőnek, a sápadt arc újból feltűnik a félig nyitott ablakban. Az ismeretlen férfi kezében revolver csillan meg. Lövés dördül, majd néhány másodperc múlva még egy.

Jean Jaures az asztalra bukik.

A kávéházban pánik tör ki, valaki kiugrik az ablakon, és nyakon ragadja a támadót, mások is odasietnek, és bevonszolják a kávéházba, talán hogy megmutassák neki, mit művelt. Alighogy beérnek, feltűnik a Café du Croissant-ban az első rendőr is, és letartóztatja a merénylőt.

Jaurés képviselő és újságíró még néhány percig élt, de eszméletlen volt, és többé nem is tért magához. Társai eleinte megpróbáltak segíteni rajta, a vendégek közül odasiető gyógyszerész szerint azonban nem volt remény. Orvost hívtak, de az szintén borúlátóan nyilatkozott, néhány perccel később pedíg közölte a cafe du Croissant vendégeivel, hogy Jean Jaures halott.

A hír percek alatt szerteröppent Párizsban, emberek futottak végig az utcákon, és azt kiáltották, "Megölték a mi Jauresunkat !" A l'Humanite alkalmazottai elindultak a rue Montmartre-ra, hogy utoljára találkozzanak főszerkesztőjükkel.

A gyilkost letartóztatták és kihallgatták. Örült a sikeresen véghezvitt merényletnek, s egy cseppet sem titkolta elégedettségét. A jegyzőkönyvben így indokolta tettét:

"Megbüntettem Jaures urat, mert elárulta a hazát. Kampányt vezetett a háromévi katonai kötelezettség törvénye ellen. Véleményem szerint meg kell büntetnünk az árulókat, s elmondhatom önöknek, úgy érzem, megtettem a kötelességemet."

Az ügyész ugyan gyilkos ellen emelt vádat, csakhogy az áldozat Jaures volt. A franciák csak most eszméltek rá, milyen nagyszerű hazafit és forradalmárt, milyen sokoldalúan művelt gondolkodót, micsoda ragyogó emlékezetű, felülmúlhatatlan szónokot veszítettek el benne.

Gyilkosa örökletesen terhelt, beteges hajlamú, primitív ember volt, aki azt hitte, hogy a gyilkosság híressé, nemzeti hőssé teszi. Váltig azt hangoztatta, hogy kötelességből, a legtisztább hazafiságból cselekedett, a nemzet üdve adta kezébe a fegyvert. Aztán bevallotta, hogy egy időben inkább II. Vilmos német császár agyonlövésének gondolatával foglalkozott, később azonban meggondolta a dolgot. Vilmos császár ugyanis olyan uralkodó, aki mindig is pártfogolta a művészetet és a művészeket, az ilyen embert pedig kár elpusztítani.

Raoul Villaín csak öt évvel a gyilkosság után került a vádlottak padjára a párizsi esküdtbíróság elé, míg a háború folyt, nem volt rá sem idő, sem alkalom hogy a hóbortos hazafi bűnösségét vagy ártatlanságát tanulmányozzák. A vádlottnak tehát untig elég ideje volt, hogy fontolóra vegye tettét. Az esküdtszék előtt kijelentette, "Mélyen vallásos meggyőződésű vagyok, mindamellett be kell vallanom, hogy a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem éreztem."

Sokan azt várták, hogy a bírósági szakértők beszámíthatatlanná nyilvánítják, de nem így történt. Az orvosi bizottság szakvéleménye szerint Roaul Villaín teljes mértékben felelős volt tettéért, nem cselekedett ellenállhatatlan kényszer hatása alatt sem, pontosan tudta, mit csinál.

És mégsem ítélték el. Az államügyész utalt a hazafias felbuzdulás indítékára, a politikai meggyőződés hatására, s bár a politikai ellenfeleiket csupán eltérő vélemények miatt legyilkoló egyének veszélyesek a társadalomra nézve, mégis figyelmezteti az esküdteket, hogy vegyék fontolóra az enyhítő körülményeket is.

Ezzel a kijelentéssel fontos ütőkártyát adott a védő kezébe, az most már érthetőbben kifejthette a Villaín bűntettéről alkotott nézeteket, "Ha elítélik Villaint - mondotta -, az a szocialista tanok s egyben a szocialista háború előtti politikájának elismerése lesz. Elmarasztaló ítéletük az osztályharc, a forradalom és a bolsevizmus eszközeivel való egyetértésüket bizonyítaná. Elvégre ahhoz nem fér kétség, hogy a vádlott hazafias felindulásból cselekedett, tette meggyőződésből fakadó bűncselekmény, amelyet a haza nevében követett el. Egy embert, akit ilyen indítékok vezettek, semmi esetre sem lehet gyilkosnak bélyegezni.

Ez ugyan logikátlan érvelés volt, de az első világháború és az Októberi Forradalmat követő idők politikai légkörére hatott. Az esküdtek tanácskozásra vonultak vissza, s rövidesen meghozták az ítéletet, Jaures gyilkosa ártatlan.

A szocialista újságíró, gondolkodó, politikus és marxista teoretikus Jean Jaures a társadalmi haladás harcosa volt, a gyilkosát felmentő ítéletre felzúdult a közvélemény. Amikor pedig az emberek megtudták, hogy a meggyilkolt főszerkesztő özvegye még a gyilkos perének költségeit is köteles megtéríteni, a tüntetések olyan méreteket öltöttek, hogy súlyos zavargásoktól kellett tartani, sőt egyesek szerint a polgárháború kitörésének lehetősége is felmerült.

Jaures lapja, a l'Humanite, szerkesztőségi cikkében abbeli aggodalmának adott kifejezést, hogy a politikai erőszak iránt megnyilvánuló ily nagyfokú engedékenység súlyosan megrendítheti a háború utáni államrend alapjait. És aggodalma nem volt indokolatlan.

A francia sajtó több más terméke is bírálta a törvénykezésnek ezt a rendszerét és az esküdtek pipogyaságát. Világos volt ugyanis, hogy az esküdtek attól félnek, nehogy Jaures gyilkosának elítélésével a francia szocialista párt háború előtti politikájának szószólóivá váljanak. Eszükbe sem jutott, milyen veszedelmes robbanóanyaggal van dolguk.

Így lett Raoul Villaín esete a francia bíráskodás szégyenfoltjává, s egyúttal elrettentő példájává annak, hová vezethet az újságírók rágalomhadjárata. Villaín az a fajta gyilkos volt, aki a gyilkosságra való felbujtást a sajtóból merítette.