Raszputyin

 

A világ leggazdagabb földesura volt. Több mint egymillió négyzetkilométer Földet mondhatott a magáénak, akkora kiterjedésű szántóföldet, mint Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Belgium, Luxemburg, Svájc és Ausztria területe együttvéve. Páncélszekrényeiben hétszázmillió aranyrubel készpénzt őriztek s ráadásul busás folyószámlája volt Európa és a tengerentúl számtalan bankjában. Korlátlan ura volt a világ egy hatodának.

Nyikolaj Alekszejevics Romanovnak nevezték, Nagy-Oroszország Isten kegyelméből való imperátorának és egyeduralkodójának, Moszkva, Kijev, Vlagyimir, Novgorod, Asztrahany, Kazany, Lengyelország, Szibéria cárjának Litvánia, Volhínia, Podolia és Finnország nagyhercegének. Hivatásának azonban nem felelt meg. Nem volt elég értelmes, de még elég ravasz sem. Annál inkább hitszegő, álnok és kegyetlen. Féltette az életét és öröklött trónját. Volt miért. Nem egy elődje pusztult el merénylő vagy nagyon is türelmetlen utód keze által. II. Miklós rossz cár volt, s egyszersmind az utolsó cár is.

Raszputyin durva, műveletlen csaló, akihez foghatót ritkán hordott a föld a hátán, hamis próféta és gátlástalan kéjenc, ugyanakkor szent ember és megbízható jós, csodadoktor és mindentudó politikus, förtelmes gazember és a cári udvar jótevője, s akarva-akaratlan a cári birodalom sírásója is. A hatalmas Oroszország cárnéja jövedelmező állást ajánlott fel neki, a cári lámpák őre lett nagy fizetéssel és kizárólagos befolyással.

A német származású Alekszandra Fjodorovna cárné Alice Viktória hesseni hercegnőként született, de Londonban nőtt fel nagyanyja, Viktória királynő udvarában, vagyis inkább angol volt, mint német, de a legkevésbé sem orosz. Hatalmában tartotta a cárt, óriás birodalmon uralkodott, és vakon engedelmeskedett Raszputyinnak. Vakbuzgó, hihetetlenül babonás, hisztériás szellemekben és csodákban hivő teremtés volt, akit a sors eleve egy sarlatán eszményi partnernőjének rendelt. Lelkileg megnyomorítottan, a holnaptól való örökös rettegésben élt, férje, gyermekei és végül az egész birodalom sorsáért remegve. Oroszországi pályafutása ugyanis nem éppen biztatóan indult.

Jövendőbeli férjét a brit királyi udvarban ismerte meg. Beleszeretett, s szerelme viszonzásra talált. Az orosz trónörökösnek azonban négyévi alkudozásába került, míg ódahaza keresztülvihette, hogy feleségül vehesse választottját. A krimi nyári rezidenciában várták a menyasszony érkezését, s a hercegnő abban a reményben utazott oda, hogy Oroszország majd a lába elé borul. Ehelyett alig titkolt megvetés fogadta. A szalonokban azt suttogták, hogy a német nő szerencsétlenséget hozott Oroszországra.

Várakozása ellenére leendő apósa, III. Sándor cár sem várta tárt karokkal, halálos ágyán feküdt, agyonitta magát. Udvaroncai már alig várták, hogy elkövetkezzék az utolsó órája, így aztán nem sok figyelmet szenteltek az idegen hercegnőnek.

Meghalt III. Sándor, éljen II. Miklós !

A hercegnő már nem csupán a trónörökös menyasszonya volt, egy csapásra ő lett a jövendőbeli cárné. Egyelőre azonban ünnepségek és vigalom helyett ott állt mélységes gyász közepette a néhai cár, de az ő számára egy tökéletesen ismeretlen férfiú koporsója előtt, majd egy irgalmatlanul hosszú zarándokutat kellett végigszenvednie a Krímből Moszkváig, egyazon vonaton a halottal, akiért a pópák állomásról állomásra véget nem érő miséket celebráltak.

Száz évvel azelőtt egy orosz szibilla azt jósolta, hogy a huszadik század első éveiben rettenetes nyomorúság és tengernyi szenvedés szakad az országra. Sok minden tanúskodott arról, hogy igazat beszélt.

Miklós, miután felkenték minden oroszok cárjává, hirdetményt ragasztolt ki, amelyben mindenkinek, aki részt vesz a hlodini mezőn tartandó népünnepélyen, három ajándékot ígért emlékül, egy poharat a cár címerévei, egy keszkenőt meg egy rubelt útiköltség fejében. A cári ajánlatot a szájhagyomány lényegesen felnagyította, rebesgetni kezdték, hogy az ünnepség minden résztvevője egy-egy tehenet kap ajándékba. gy esett, hogy a hlodini mezőn végül félmilliónyi érdeklődő gyűlt össze.

A rendezőség nem volt felkészülve ilyen nagyszámú érdeklődőre, a tömegben nyugtalanság támadt. A mezőn át hadgyakorlatok célját szolgáló, három méter mély és két méter széles védőárok húzódott, s a lökdösődő emberek kezdtek belepotyogni. A legközelebb állók rémülten kiáltozva igyekezetek visszaszorítani a hátuk mögött nyüzsgő sokaságot, a hátul állók vadul lökdösődve törtettek előre, hogy közelebb kerüljenek az ajándékokhoz. A tömegkatasztrófa elkerülhetetlenné vált. S a cár nagybátyjai Moszkva polgármestere, Szergej Alekszandrovics nagyherceg még tovább fokozta a zűrzavart. Parancsot adott a kozákoknak, hogy haladéktal lapul biztosítsák a rendet és az ünnepség méltó lefolyását.

Azok, persze a maguk módján láttak neki a tömeg lecsillapításának, korbáccsal és karddal. A letaposott mezőn több mint háromezer agyontiport holttest hevert, javarészt nők és gyerekek. Sokan az árokban lelték halálukat. Agyonnyomták őket azok, akik második vagy harmadik rétegként zuhantak rájuk. Alekszandra Fjodorovna cárné nem tudta meg a katasztrófáról szóló teljes igazságot. Csak néhány száz halottat vallotta be neki. De így is hinni kezdte, hogy a hlodini mezőn történt szerencsét lenség Isten haragjának a jele, s azon töprengett, vajon csakugyan nem hozott-e bajt Oroszországra.

Végtére is mind több baljós esemény igazolta az aggodalmát. Mikor a cárral hivatalos állami látogatást tett Kijevben, a tiszteletükre rendezett Dnyeper-parti ünnepség közepette a felséges vendégek szeme láttára elmerült az ünnepien fellobogózott hajó, és mintegy háromszáz ember lelte halálát a rohanó hullámokban. A Gondviselés újabb figyelmeztetése !

A cárnét rettegés fogta el, amelytől többé sohasem szabadult. A cár és az egész ország örömmel várta a trónörökös világra jöttét, a cárné azonban sejtette, hogy nem szülhet egészséges fiút. Tudta, hogy a hesseni nemzetséget, amelybál származott, örökletes betegség, gyógyíthatatlan hemofilia sújtja. A bajt az anya útján csak a fiú utód örökli, a születendő trónörökösre tehát a cárné fivérének, két unokafivérének és nagybátyjának mostoha sorsa vár. Ők valamennyien vérzékenység következtében haltak meg.

A trónörökös születésének misztikus előjátéka volt. Az óriás orosz birodalom a századforduló idején még babonák és középkori vallási előítéletek béklyójában élt. A falvakat szurtos "szent emberek" járták, s a kuruzsló barátok és csodatevő zarándokok a kolostorok állandó nevezetességei voltak. Nincs mit csodálni azon, hogy a szegény, írástudatlan, éhségtől elgyötört muzsikok komolyan vették őket, elképesztő viszont, hogy a cári család is hitt kétes értékű varázsigéikben és ráolvasásaikban.

A cárné közismert mecénása volt a sarlatánoknak, mohán hallgatta a kóbor látnokok semmitmondó jövendöléseit. A hóbortos "szent Matrjonuska" oly nagy sikerrel szerepelt a cári udvarban, hogy felléptéért királyi jutalom ütötte a markát, nagy telket és egy zacskó aranyat kapott kolostorépítés céljából.

Abban az időben a vallási szédelgők első számú csillaga egy bizonyos Ioan Kronstadszkij volt. A Szent András-székesegyházban ütött tanyát, s egyre-másra tömeges vezeklési szertartásokat rendezett. Produkciói valóban szuggesztív hatásúak lehettek. A hivők között minden alkalommal tömegverekedés tört ki, s a cári csendőröknek ugyancsak volt mit tenniük az összeakaszkodott vezeklőkkel. A pétervári udvarban az elmeháborodott "boldog Mitya" aratott nagy sikert, gyakori nyavalyatöréses rohamaiban érthetetlen szavakat rikoltozott, amelyeket aztán az udvarban kiéi a maga szája íze szerint magyarázott. Az eszelős Darja, akinek a cárné szintén nagy figyelmet szentelt, megrögzött alkoholista volt.

Alekszandra Fjodorovna az angol királyi udvarban nőtt fel, a legjobb nevelést kapta, nagy tudású emberek környezetében élt, Pétervárott mégis téljelséggel átadta magát primitív sarlatánok középkori hiedelmeinek.

1901-ben ellátogatott Párizsba, ekkor már három leány anyja, és szeretne végre fiút szülni. Lyonban élt egy hírhedt sarlatán, Philippe, a csodadoktor valójában egy levitézlett henteslegény, akinek nem akarózott dolgozni. Bűvös rendelőt nyitott, áldást osztott, és kézrátevéssel gyógyította a betegeit, csalt és hazudott, de sikere volt. A párizsi orosz követség katonai attaséja hallott a szélhámos sikereiről, és felhívta rá a cárné figyelmét. Philippe, a kuruzsló (igazi nevén Nizier-Vachod) meghívást és első osztályú vonatjegyet kapott Pétervárra.

Megérkezett, megszállt a cári palotában, és csakhamar elhitette a cárnéval, hogy várandós. Diagnózisa szerint Alekszandra Fjodorovnának fiút kellett volna szülnie. Teljes nyolc hónapon át, vezette az orránál fogva a tapasztalt, háromgyermekes anyát, s az elhitte neki, hogy áldott állapotban van. Csak akkor tért észre, amikor elérkezett a szülés ideje, és Ott professzor, a cári család udvari orvosa megállapította, hogy csaló kezébe került, szó sincs semmiféle terhességről. Mégsem engedte, hogy a szélhámost megbüntessék. Ellenkezőleg, elrendelte, hogy a volt székálló legénynek tiszteletbeli doktori címet adományozzanak. Kinevezték tehát, orosz katonaorvosnak s ráadásul titkos tanácsosnak is. Csak ezután tűnt el Pétervár színpadáról.

A pópák hamar tudatára ébredtek, milyen nagy hatással vannak a cárnéra a csodatevő szentek, és gondoskodtak a bukott francia mészáros utódjáról. Akadt elvégre Oroszországban elég minősített üdvözült és elismert csodatevő. Például a szarovói Szerafim. A híre kitűnő, és ráadásul régen a föld alatt pihen, nem okozhat tehát semmiféle utólagos eretnekségi botrányt.

A cárné gyóntatója vállalta az akció népszerűsítésének feladatát, javasolta, hogy az érdemes csodatevőt szentté kellene avatni, s ebből az atkalomból az uralkodónő figyelmébe ajánlotta a szarovói kolostor szavatoltan csodákat művelő forrását. Aki abban megfürdik, lemos a testéről minded betegséget. Különösen meddő asszonyok áldják e bűvös fürdő tökéletes hatását. Ha a cárné anyácska esetleg akarná…

A cárné anyácska mindent akart, aminek csak egy kicsit is köze volt a csodához, ha pedig a dolog élete legnagyobb gondját illette, nevezetesen azt, hogy végre fiút hozzon a világra, hajlandó lett volna a kínok kínját is elszenvedni. A pópák és az udvari főemberek előkészítettek minden szükségest az ünnepségre, s a cár, mint Isten e világi helytartója szentté nyilvánította a halott barátot. Ennek az eseménynek megünneplésére a kolostorban pompás lakomát rendeztek, mire a desszertre sor került, az óra már az éjfélt is elütötte, ekkor, következett az est fénypontja, amelyről a cárné volt hivatva gondoskodni. Természetesen csak gondosan megválogatott közönség előtt.

A pópák felemelkedtek a helyükről, s az udvari dámák félretették asztalkendőjüket. A cárné eltűnt az asztaltól. Az egyházi méltóságok letérdeltek a szent sírja előtt, és hangos imába kezdtek, az udvarhölgyek pedig ez alatt a szent formáshoz kísérték az izgatott cárnét.

Alekszandra Fjodorovna levette ékszereit, a hölgyek segítettek kikapcsolni ünnepi toalettjét. Kis ideig mezítláb, s mindössze alsóruhában, még tanácstalanul álldogált a csodatevő forrás mellett a hideg kövön, aztán elszánta magát, levetette az ingét is, és fogvacogva belemerült a hideg vízbe. Titokzatos csend állt be, mert az ismeretlen erők most művelték a csodát. Csak az újdonsült szent sírja felől hallatszott oda a pópák mormolása.

A szent forrás vize jéghideg volt, a cárné nem sokáig bírta ki benne. Kiugrott, megtörülközött a fürdőlepedőben, s az udvarhölgyek segítségével felöltözködött. Pontosan egy évre rá fiút szült, ám Szent Szerafim csak félig teljesítette a feladatát. Megszületett a trónörökös, de születésétől fogva a királyok betegségében, vészes vérzékenységben szenvedett. A cárnak és cárnénak sürgősen újabb varázslóra volt szüksége, aki a fiukat megóvja a haláltól, mert az orvosok tanácstalanul álltak a betegségével szemben.

Megjelent a színen Raszputyin…

II. Miklós cár az első orosz forradalom legviharosabb napjaiban, a Potyomkin cirkáló matrózainak lázadása után, az országát és trónját alapjaiban megrengető zavargások közepette, 1905. novemberének elsején ezt írta a naplójába:

"Istenemberrel ismerkedtünk meg, a tobolszki guberniumból való Grigorijjal."

A cár akkor nyilván úgy találta, hogy rendkívüli esemény történt. Jefim Alekszandrovics Raszputyin paraszt volt, fuvaros és molnár Pokrovszkoje szibériai faluban. 1871-ben született meg a harmadik fia, Grigorij Jefimovics. Úgy nőtt fel, mint a többi gyerek a Tura folyó partján, iskolába nem járt, s a házi munkát is kerülte, legszívesebben a kemence mögött heverészett, és ábrándozott. Közszájon forog gyerekkorának egy stílszerű epizódja. Amikor a falujukban valaki ellopta egy szegény muzsik egyetlen lovát, s a tettesnek senki sem akadt a nyomára, Grisa feltápászkodott a vackáról, előbújt a kemence mögül, és prófétai hangon kinyilatkoztatta:

- Pjotr Alekszandrovics lopta el !

Véletlenül telibe talált, s a falusiak rebesgetni kezdték, hogy Grisa Raszputyin látnoki tehetséggel van megáldva. Ez hízelgett neki. Ki tudja, mi igaz a történetből. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy szervesen beleillik a későbbi csodatevő életrajzába.

Néhány év múltán feleségül vette Praszkovja Dubrovinát, s három gyereke született tőle, Marja, Varvara és Dimitrij, de a falusiak közt hamarosan lump szoknyavadász hírébe keveredett. Messze környéken egyetlen nő sem volt biztonságban tőle. Úgy tetszik azonban, sikereit nem a véletlen sülte Grisa már ifjúkorában értette a módját, miképpen kell megnyerni a nők hajlandóságát. És még egy közismert tulajdonsága volt. Vedelte az italt. Mint mondták, a fiát is részegen nemzette, ezért maradt vissza a szellemi fejlődésben.

Szent emberi karrierje egy véletlen találkozással kezdődött. Akkor Raszputyin már harmincéves volt, és izvozcsikként tartotta fenn magát. Egy májusi napon egy fiatal szerzetest fuvarozott a távoli Verhoturje kolostorába. A szerzetes, hogy a Tura folyó menti végtelen hosszú utat megkurtítsa, beszélgetést kezdett vele vallási problémákról. Az izvozcsik Grisa jól eligazodott a bibliai történetekben, sőt számos egyházi kérdésben sajátos és olykor nem mindennapi véleménye volt. Nyilván érdekesnek találta, amit az ifjú szerzetes mondott neki, mert miután szerencsésen megérkeztek a kolostorba, kifogott, bekötötte lovait az istállóba, és többé el se ment Verhoturjéból.

A kolostor távol esett a világ zajától, de az egyház életétől is, s eretnekek javítóintézetéül szolgált. Azok a szerzetesek éltek itt kényszerű számkivetésben, akik vétettek az egyház hivatalos irányvonala ellen, javarészt a hlisztek szektájának tagjai, csupa szent ember és látnok. Hittek az újjászületésben, a maguk élő Krisztusaiban és Szűzanyáiban, akikre nem voltak érvényesek sem az emberi, sem az isteni törvények, lévén, hogy minden, amit egy szent tesz, jó, még akkor is, ha gonoszság.

Raszputyinnak megtetszett a hlisztek tanítása, a tunya falusi izvozcsikból buzgó tanuló lett, áhítattal hallgatta a szakadár pópák szónoklatait, és okult belőlük a jövőre. Bizonyos idő elteltével azután, mint szakképzett szent ember kilépett a kolostor falai közül s országos zarándokútra indult. Elhitette a hiszékeny hivőkkel, hogy ó az újonnan testet öltött Krisztus, aki Oroszországban állítólag sok-sok évvel azelőtt jelent meg utoljára Radajev prédikátor képében, akit az egyház és az ortodox hivők elítéltek erkölcstelen életéért, mivelhogy egyszerre tizenhárom asszonnyal élt együtt. Raszputyin megtalálta benne kitűzött céljának történelmi példaképét, s hozzálátott, hogy tökéletesítse Radajev tanait.

Oroszország elmaradott volt, a muzsikok gondolkodása kezdetleges. Elég volt, ha egyetlen asszony beszélni kezdett az istenember Raszputyin Istennek tetsző cselekedeteiről, a többi máris továbbadta a történetet, sőt még meg is toldotta egy-egy tetszetős részlettel. A szent ember neve napról napra nőtt.

Ugyanakkor, amikor Rimszkij-Korszakov megalkotta a Seherezádét, és Ilja Jefimovics Rjepin egymás után festette a maga monumentális vásznait, amikor Anton Pavlovics Csehov halhatatlan művekben tárta fel az orosz lélek mélységeit, s Konsztantyin Ciolkovszkij lerakta a bolygóközi rakéták építésének alapjait, amikor Pavlov már dolgozott a feltételes reflexekről szóló művén, és Lenin a Materializmus és empíriokriticizmust fogalmazta, az orosz emberek még tömegesen hittek a babonákban és csodákban.

Raszputyin először a falvakban válik tekintéllyé, aztán híre átröppen a kisvárosokba, végül ismertté lesz az egész kormányzóságban, s a pópák, püspökök, de még maga a nagyságos metropolita bátyuska is érdeklődni kezd csodatevő ténykedése iránt. Vallásos vagy politikai jellegű ez a tevékenység ? Nem anarchista-e Raszputyin, vagy veszedelmes szocialista tanokat hirdető lázító ?

Az istenember Grigorij szent éneket énekel, szurtos reverendában, mosdatlanul, bozontos szakállal vonul faluról falura, egyedül Isten dicsőségével törődik, láthatólag azt sem tudja, mi fán terem a politika. Nem veszélyes sem a pópákra, sem a cárra nézve.

Hanem a biztonság kedvéért azért mégis egyházi zsinat elé állították. A vizsgáló bizottság elnöke a szarovói püspök, s bár Raszputyin hetet-havat összehord, többek közt kifejti azon sajátos felfogását, hogy a bűn Isten akaratából való és szükségszerű, ezért rendkívül fontos a kiadós vezeklés, megkapja a magas méltóságoktól az abszolutóriumot. Még a Caricinben élő, megalkuvást nem ismerő szent barát, Iliodor, minden élő szentek legnagyobbika is elismeri, hogy Grisa Raszputyin tökéletes istenember. Márpedig Iliodor elismerése olyan ajánlólevél, amely minden ajtót megnyit a sarlatán előtt.

Raszputyin zarándokútjának következő állomása Pétervár.

Az orosz nép roskadozott az ínség s a reá rótt terhek súlya alatt. A legutóbbi száz év folyamán negyven terméketlen esztendő sújtotta az országot, amikor ember, állat éhezett, s pusztító járványok dühöngtek. Oroszországban, 1897-ben harminckét év volt az átlagos életkor. Évente kilencmillió paraszt menekült idegenbe, mert a dús orosz föld képtelen volt eltartani őket. A gazdasági válság tovább szaporította a munkanélküliek számát, a nyomor elképesztő méreteket öltött.

Az orosz munkás a legrosszabbul fizetett munkaerő a világon, ezért sztrájkolni kezd. Megismerkedik Marx és Engels tanaival, s megalakítja az első marxista köröket. Az orosz japán háború ismét igazolta a cári rendszer alkalmatlan voltát, és tovább fokozta a lakosság elégedetlenségét. 1904. július huszonnyolcadikán az eszerek (a szocialista forradalmárok, s.r. orosz rövidítéséből) sikeres merényletet hajtottak végre Pleve belügyminiszter ellen, Szaszonov bombát dobott rá és talált. A cári ohrankának újból be kellett ismernie, hogy nem ura a helyzetnek az országban. Ezt követően azonban véres összeütközésre került sor. Száznegyvenezer pétervári munkás gyűlt össze a Téli Palota előtt, s a katonaság parancsot kapott, hogy nyisson tüzet a tüntetőkre. Több mint ezer halott maradt a kövezeten. Ez a tragikus esemény jeladás volt, az orosz forradalom előkészítésére.

Alig két évvel Aljoska trónörökös megszületése után a kétségbeesett szülők megállapították, hogy a gyermek öröklött vérzékenységben szenved. Alekszandra Fjodorovna tapasztalatból tudta, hogy ez mit jelent, összehivatta a legnevesebb orvosokat, de egyikük sem tudott segíteni. Ekkor valakinek eszébe jutott a csodatevő istenember, Raszputyin.

Az egyik verzió szerint már korábban találkozott vele Kijevben Milica és Sztana nagyhercegnő, akiket a cári udvarban származásuk miatt "montenegróiaknak" hívtak. Hallottak a csodáiról, sőt tulajdon szemükkel látták az istenembert, s mivel jó benyomást tett rájuk, most megmentőül ajánlották a cárnénak. E változat szerint Raszputyin csakhamar táviratot kapott, hogy haladéktalanul jelenjen meg a pétervári udvarban. A hölgyek vállalták a nem könnyű feladatot, és becsempészték a palotába az őrség háta mögött. A cári titkosrendőrségnek egyenlőre nem volt szabad semmit megtudnia.

A másik változat valószínűbb. A pópák és magas rangú egyházi személyek pompás lehetőséget láttak a csodálatos barátban, módot adtak neki, hogy megtelepedjék Pétervárott, és az első adandó alkalommal színre léptették. Jól tudták, hogy a cárnénál csodatevőknek sokkal nagyobb esélyük van, mint az egyetemi tanároknak, és szerették volna a cári házaspár közvetlen közelében tudni a maguk emberét.

Raszputyin megjelenése a porondon hajszálpontosan hasonlít a többi közismert sarlatán fellépéséhez, akár Hitler látnokáról, Hanussenről, akár a hírhedt szédelgőről Cagliostróról, vagy bármelyik más csodatevő kuruzslóról van szó, akik a hiszékeny embereket lóvá téve, végigszélhámoskodták Európa szinte valamennyi államát. Egy jókora arcátlanság, sebezhetetlen önérzet, szuggesztív tekintet s fejedelmien magabiztos fellépés, amelytől már az első pillanatokban el kell, hogy álljon a nézőközönség lélegzete, ezek az alapszabályok. És Raszputyin megbecsülte elődei tapasztalatait.

Aljosa lehorzsolta a térdét, s a seb csak vérzett, vérzett. Az orvosok tanácstalanul vonogatták a vállukat, a kétéves kisfiút nem lehetett elcsitítani, már teljes tizenkét órája cserélgették a térdén a kötéseket, de egyebet nem tehettek. A szülőket kétségbe ejtette a gondolat, hogy a vérzést nem sikerül elállítani, s egyetlen fiuk a szemük láttára pusztul el. A cári család Carszkoje Szelóban nyaralt, s a cár nyári rezidenciájába Anasztázia nagyhercegnő is ellátogatott.

Igyekezett megnyugtatni a cárnét, de hasztalan. Ekkor eszébe jutott Raszputyin. Befogatott, és vágtában sietett vissza Pétervárra az Isteni csodatevőért. Beültette a hintóba, s először a saját lakására vitte, ahol már várt az "összeesküvés" másik résztvevője, Aljosa dajkája, Marja Visnyakova. Ő aztán a hátsó lépcsőn át egyenesen a cár dolgozószobájába vezette Raszputyint. II. Miklós az íróasztalnál ült, és államügyek intézésével foglalkozott, a cárné egy állólámpa alatt kézimunkázott. Megpróbált valami másra gondolni, mint a beteg Aljosára. Ekkor belépett a dajka, és bejelentette Raszputyint. A szent ember úgy tört be a szobába, mint az árvíz, ormótlan szőrcsizmájában dobogva taposta a perzsaszőnyeget. Szó nélkül a cárhoz lépett, muzsik módra átölelte, megcsókolta, majd a meglepetéstől néma cárnéval tette ugyanezt. Aztán megkérdezte, hol fekszik a fiú.

Odavezették Aljosa ágyához. Először pillantásra sem méltatta. Letérdelt az ikon előtt, és hangosan imádkozni kezdett. Jó húsz percig dünnyögött, mormogott. Aljosa kíváncsian figyelte, az ismeretlen, faragatlan muzsik meglepetés volt számára. Mikor azután a bozontos szakállú szent felemelkedett, és nagy ívben keresztet vetett fölötte, közelebbről is megvizsgálhatta a jövevényt. Piszkos volt, borostás, izzadságszagú,

Hanem a hangja mély csengésű és kellemes. És szépen tudott beszélni. Mindenekelőtt egyszerűen, és kurtán közölte Aljosával, hogy már nem lesz beteg, hogy hamarosan meggyógyul, és felkelhet az ágyból, aztán elkezdett neki mesélni. Olyan különösen, és annyira érdekesen beszélt, hogy a cárevics ösztönös mohósággal leste minden szavát, mígnem a fáradtságtól elaludt.

Raszputyin felállt, meghajolt, mint valami bűvész a sikeres mutatvány után, és bejelentette:

- Hamarosan meggyógyul.

Aljosa nyugodtan alszik, sebe lassanként megszűnik vérezni, s a cárné térden állva mond köszönetet Raszputyinnak fia megmentéséért. Grigorij Jefimovics bemutatkozása pompásan sikerült, attól az estétől fogva nyitva állnak előtte a cári lakosztály ajtói. Kezdetét vette a sarlatán, szédítő pályafutása, amely példa nélkül áll a történelemben.

A trónörököst természetesen nem gyógyította meg, csupán sikerült megnyugtatnia. Csak jóval később, mikor az orvostudomány megismerte a betegség fizikai tünetei s a beteg lelkiállapota közti új összefüggéseket, kísérelhették meg az orvosok, hogy megmagyarázzák a "csodát".

Raszputyinnak kétségkívül voltak szuggesztív képességei. Bjeleckij rendőrfőnök emlékirataiból tudjuk, hogy a cári titkosrendőrség bizonyítékai szerint Raszputyin pétervári tartózkodása idején órákat vett egy ismert hipnotizőrtől, aki később állítólag úgy nyilatkozott, hogy tanítványa rendkívül tehetséges, erős akaratú, s képes összpontosítani az akaratát. A hipnózis és a szuggesztió mindig is a látnokok, csodadoktorok és szent emberek titkos fegyvere volt.

A beteg trónörökös további gyógykezelése során később kiderült, hogy Raszputyin más, radikálisabb módszerekkel is igyekezett megszédíteni Aljosa szüleit. S ezek a módszerek már korántsem voltak olyan ártalmatlanok, mint a kezdeti pszichoterápia.

Idézzük Arkagyij Vakszberg szovjet szerzőt, "Raszputyin azt a benyomást keltette, hogy jelenlétével védettséget biztosít a gyermeknek a betegséggel szemben. És valóban, valahányszor elment, a páciens egészségi állapota rohamosan romlott, de amint visszatért, a betegség tünetei ismét enyhültek. Kiderült, hogy a cárné udvarhölgye, Anna Virubova és Badmajev, tibeti orvos mandragóragyökér és fiatal szarvas agancsának porát keverték a trónörökös ételébe. Mindkettő erős vérzést vált ki az erre hajlamos egyéneknél. Azután megjött Raszputyin, az ételbe már nem tettek semmit s a betegség fokozatosan visszafejlődött. A szent ember pedig így dicsekedett, a halálomat követő negyvenedik napon a trónörökös megbetegszik."

Raszputyin fényes lakást vett ki a város legelőkelőbb negyedében, látogatókat fogadott, estélyeket rendezett, a polgárasszonyok figyelmének középpontjába került, és annak rendje és módja szerint szabályos rendelőórákra járt a cár palotájába. Csakhamar szilárdan kezében tartotta a cárt s főképp a cárnét. Korlátlanul bíztak benne. S amit az írástudatlan muzsik a hatalmas Oroszország uraival művelt, már szinte a bohózattal volt határos.

A cárné 1915. szeptember 8-án (22-én) ezt írja a cárnak Carszkoje Szelóból:

"A csengettyűs ikon valóban megkönnyítette számomra az emberek megismerését. Eleinte nem szenteltem ennek kellő figyelmet, nem bíztam önnön véleményemben, de most meggyőződtem róla, hogy az ikon és Barátunk (Raszputyin) segítenek az emberek gyors kiismerésében. A csengettyű bizonyára megszólalna, ha rossz szándékkal jönnének hozzám, s megakadályozná, hogy holmi Orlovok, Dzsunkovszkijok vagy Drentyelnek a közelembe kerüljenek."

A cárnak Carszkoje Szelóból 1916. december 5-én (18-án) írt leveléből:

"Kedvesete, biztosítalak, hogy az az egyedül helyes, ha követed Barátunk tanácsait. Ő buzgón imádkozik érted éjjel-nappal. Megvédett azon a helyen, ahol vagy, csak légy erről úgy meggyőződve, ahogyan én vagyok, s ahogyan sikerült meggyőznöm Ellát, akkor megvéd a jövőben is, és minden rendben lesz. A Les Amis de Dieu-bee egy istenfélő aggastyán azt mondja, hogy az az ország, amelyben istenfélő, igaz ember segíti az uralkodót, soha nem pusztulhat el. És ez így igaz, csak engedelmeskedned és bíznod kell, kikérned a tanácsát, és hinned, hogy Ő mindent tud. Isten élőzte mindent kinyilatkoztat. Ezért van az, hogy azok az emberek, akik nem képesek megérteni az ő lelkét, olyan rendkívüli módon csodálják bámulatos agyvelejét, amely mindent képes felfogni. S ha ő megáld valamely vállalkozást, az biztosan sikerül. Ha embereket ajánl, nyugodtak lehetünk afelől hogy azok jó emberek. Ha pedig később megváltoznak, az már nem az Ő hibája, Ő azonban az emberekben ritkán csalódik, mert Isten nagy élettapasztalattal áldotta meg".

Raszputyin ernyedetlenül tanulmányozta az emberi természetet, és igyekezett minél több jelentős személyiséggel ismeretséget kötni, főként a feleségük tüzetes megismerése révén. Társadalmi kapcsolatai kellemesek voltak és ugyanakkor rendkívül hasznosak is. A titkosrendőrség ügynökei, akik természetesen figyelték a cár csodatevőjének minden lépését (mivelhogy ritka az olyan rendőrfelügyelő és rendőrfőnök, aki szellemekben és csodákban hisz), s kezdettől fogva csupán nagystílű kuruzslót és szélhámost láttak benne, napi jelentéseikben ekként tesznek tanúságot Raszputyin életmódjáról.

Szigorúan bizalmas !

január 16.

A Pisztolkorov családnál tett látogatásakor Gregubova prostituált Raszputyin ölében ült, miközben Raszputyin maga elé mormogott valamit. A január 17-érői 18-ára virradó éjjel Raszputyinnál aludt a 145. ezred parancsnokának felesége, Maria Gill.

január 26.

Ma este Raszputyin bált rendezett a lakásán a fogházból szabadon bocsátottak tiszteletére. A vendégek roppant fesztelenül viselkedtek. Az ének és tánc hajnalig tartott.

április 3.

Este nyolc óra körül Raszputyin egy ismeretlen nővel érkezett haza, s a nő hajnalig nála maradt.

május 11.

Raszputyin egy prostituáltat vitt fel a lakására, és bezárkózott vele a hálószobába. Éjjel Varvarova színésznő aludt Raszputyinnál.

február 8.

Ma este tíz órakor Szolovjeva asszony látogatta meg Raszputyint, 10 óra 10 perckor Marja Golovina, 11:50-kor Tatjána Sahovszkaja hercegnő, aki ötven perc múlva ment el. Tizenkettőkor Raszputyin a magántitkárát, Szimanovicsot fogadta, 12:10-kor pedig Szandeckij törzskapitány feleségét, ő azonban tíz perc múlva elhagyta a lakást, tizenkét órakor érkezett Derevenszkij énekes is, 12:20-kor elment Laptyinszkaja, és 12:40-kor egy ismeretlen egyenruhás férfi érkezett gépkocsin.

A detektívek vidéki tartózkodásakor, szülőfalujában, sőt gyakori utazásai során is figyelték Raszputyint. Ízelítőül közöljük a napi jelentések két feljegyzését:

július 12.

Körülbelül nyolc órakor este Raszputyin Szolovjev szinódusi hivatalnok feleségével hagyta el a házát, aki már egy napja nála tartózkodott. Hintóba szálltak, és az erdőbe hajtattak, ott erkölcstelenül viselkedtek, és csak egy óra múlva tértek vissza. Visszajövet Raszputyin nagyon sápadt volt.

július 13.

Fürdő után Raszputyin Jermolaj zsoltárénekes feleségéhez ment, aki már az ablakban könyökölve várta.

Később Raszputyin bírája és hóhérja, Juszupov herceg azt írta emlékirataiban, hogy a barát "örökös dínomdánommá változtatta az életét, egy börtöntöltelék vad orgiájává, akinek váratlanul ölébe hullott a szerencse".

Az istenember csakugyan éjjel-nappal a kicsapongásoknak élt, az utolsó cseppig igyekezett kihasználni minden órát, mintha életének minden napja az utolsó lett volna. A rendőrség levéltárnyi anyagot gyűjtött össze a nappali és éjszakai programját rögzítő feljegyzésekből, s Globacsov tábornok naponta kiértékelte a titkos ügynökök jelentéseit. Mindig ugyanaz a motívum ismétlődött bennük, Raszputyin ivott, részeg volt, nagyon részeg volt, színésznőkkel, ismert személyiségek, politikusok, tisztek, kereskedők, gyárosok feleségével, hercegnőkkel és azoknak a lányaival hált. A duma elnöke, Rodzjanko kijelentette, hogy a hivatalába tömegesen érkeztek az olyan anyák panaszai, akiknek a lányát Raszputyin megbecstelenítette.

Bizonyos, hogy a nők maguk futottak utána. Raszputyin ugyanis nem volt tucatszerető, s együtt hálni egy hivatalosan engedélyezett istenemberrel, az a pétervári társaság unatkozó menyecskéi számára pompás kalandot jelentett. És nemcsak azt. A csodatevő értette a módját, miként hálálja meg az asszonyi kegyet. A házasságtörő hölgyek férje rövidesen, jobb álláshoz jutott, a katonatiszteket Raszputyin közbenjárására előléptették. Az istenember nem volt kicsinyes, miniszteri tanácsosokat és tábornokokat helyeztetett hivatalba, vagy mozdíttatott el tetszése szerint, s mivel nem értett a politikához, s mert a cár vakon elfogadta a tanácsait, csak még fokozta a zűrzavart az orosz birodalom belpolitikai viszonyaiban.

Íme legalább néhány adat annak bizonyítására, hogy csakugyan döntő szava volt a cár nem egy politikai elhatározásában:

(A cári házaspár levelezéséből)

Carszkoje Szelo, 1915. november 15. (28.) A cárné a cárnak.

"Mielőtt elfelejteném, át kell adnom Barátunk (Raszputyin) üzenetét, amelyet egy álombeli látomása sugalmazott neki. Arra kér, rendelj el támadást Rigánál, mert különben a németek télen át annyira megvetik ott a lábukat, hogy kiűzésük rengeteg vérbe és faradságba kerül majd. Most váratlanul érné őket a támadás, és sikerrel kényszeríthetnénk őket visszavonulásra. Azt mondja (Raszputyin), most ez a legfontosabb, és nyomatékosan kér, rendeld el, hogy a mieink támadjanak. Mint mondja, most módunk van erre, és meg is kell tennünk, írjam meg Neked azonnal."

Carszkoje Szelo, 1916, szeptember 20. (október 3.) A cárné a cárnak.

"Kértem, rendeljék el, amint Grigorij tanácsolta, hogy az olyan árucikkeket, mint a liszt, a vaj, a kenyér és a cukor a boltokban már előremérjék ki, így a vásárlók sokkal hamarabb hozzájuthatnak a kívánt áruhoz, s megszűnnek a vég nélküli sorban állások. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy ez kitűnő ötlet, hát akkor miért nem jöttek rá előbb ?"

Raszputyin tanácsokat osztott, kuruzsolt a cár családja s az egész orosz birodalom érdekében, de ha akart, bosszút is tudott állni. Csodái gyerekesen naivak, átlátszóak voltak, a cárt és a cárnét mégis mindannyiszor elbűvölték és meggyőzték. Mikor a frontokon az orosz csapatokat kezdte elhagyni a szerencse, Raszputyin, kezében magasra emelt ikonnal, abba az irányba fordult, amerre a vesztes csatateret képzelte, s egy ideig ekként handabandázott, "Ragyogjon fel a fény ott !" - mármint a harcmező kritikus pontján.

Nem ért ez persze egy hajítófát sem. De a cárné örült, hogy az istenember segíti az ő katonáit, s a cár is bízott Raszputyin stratégiai hókuszpókuszaiban. Pedig a jóslatai nem váltak be, s tanácsairól is azonnal meg lehetett állapítani, hogy ostobaságok.

Egyesek szerint Raszputyint Sztana és Milica nagyhercegnék, Nikita montenegrói király lányai fedezték fel és juttatták be a cári udvarba, Raszputyinnak tehát az érvényben levő társadalmi szokások szerint legalábbis hálásnak kellett volna lennie irántuk. Sztana nagyhercegnő a cári haderő legfőbb parancsnokának, Nyikolaj Nyikolajevics generalisszimusznak volt a felesége. Férje hamar átlátta, hogy az istenember sarlatán szélhámos, hogy kihasználja a cárné vallásos miszticizmusát, és ebbeli nézeteit nem is rejtette véka alá. A cárné nehezen viselte el a generalisszimusz vádjait. Életre-halálra híve volt Raszputyinnak, és nem tűrt meg maga mellett senkit, aki a szent gazember iránt akár csak a legcsekélyebb fenntartással viseltetett.

Raszputyin idejében tudomást szerzett ellenségéről, és sikerült legyőznie. Mikor az oroszok Galíciában visszavonulásra kényszerültek, elérkezett az ő pillanata. Megmagyarázta a cárnak, hogy a kudarc egyedüli okozója a cári haderő főparancsnoka, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, és addig mesterkedett, míg végül a cár menesztette tulajdon nagybátyját, és maga vette át a főparancsnokságot. Ez végzetes politikai hiba volt, azon túl az arcvonalakon bekövetkezett minden újabb sikertelenséget már csak a cár rovására írtak.

Alekszandra Fjodorovna Raszputyin szexuális orgiáiról is tudomást szerzett, nemegyszer a fülébe jutott, hogy az istenember őrökké részeg, hogy ezzel vagy azzal a hercegnővel hált együtt. De nem akart hitelt adni az efféle híreknek, és rendületlenül hazugságnak bélyegezte őket. II. Miklós cár csak legyintett, s az igaz történet egyszeriben rágalommá vált.

Éppen ilyen rágalom azonban néhány közírónak az a gyakran ismételt állítása is, hogy Raszputyin a cárnő szeretője lett, hogy Alekszandra Fjodorovna és a temperamentumos szent, intim kapcsolata volt az igazi ok, amiért az előkelő hölgy a primitív muzsik egyetlen szavára, teljesítette annak minden kívánságát, sőt, hogy Raszputyinnak ráadásul a cár lányait is sikerült elcsábítania, s hogy tehát élete legkellemesebb pillanatait éppen a cári lakosztály szobáiban töltötte.

S ha mindez első látszatra valószínűnek tűnhetne is fel, mégis minden bizonnyal túlzás. Raszputyin primitív ember volt ugyan, de mindamellett, vagy talán éppen ezért, a cárban és cárnéban szinte természetfölötti lényt látott, és irántuk, de csakis őirántuk, kivételesen, tisztelettel viseltetett.

Kipróbálta az erejét, s úgy érezte, hogy mindent megengedhet magának. Azt ajánlja a cárnak, nevezze ki tobolszki püspökké Varnavát, a részeges barátot, s Isten eme örökké ittas szolgája nemsokára valóban elfoglalja a püspöki széket.

A cár Isten egyetlen közvetlen helytartója a földön, tehát bármit megtehet. De legalább a forma kedvéért megtanácskozhatta volna Varnava ügyét a magas egyházi méltóságokkal. Azok tudták, hogy az esztelen kinevezés elsősorban Raszputyin műve, és az értelmi szerző ellen fordultak. Egyházi bizottság elé idézték, de ő minden vádat visszautasított. Elvégre markában tartotta magát a cárt, miért hunyászkodott volna meg a pópák és metropoliták előtt ?

Elsőként az egyház fordult szerbe vele, aztán a pópákhoz csatlakoztak a politikusok is. A miniszterelnök a cár elé terjesztette a kormány valamennyi miniszterének azon kívánságát, hogy bocsássa el a szolgálatából Raszputyint. Az okok kézenfekvők. Az istenember magánélete nem egyeztethető össze sem a cári udvarban elfoglalt helyzetével, sem egyházi küldetésével. Íme, a bizonyítékok. Az ohranka ügynöknői eljutottak még Raszputyin hírhedt estélyeire is, amelyek mindig általános dorbézolásba és részegségbe fulladtak.

A vádirata cárné kezébe jutott, de felháborodottan elutasította. Az istenember tiszta, mint a liliom, csupán rágalmazók próbálják befeketíteni. Raszputyin, amint értesült az akcióról, sürgősen zarándokútra indult. Hosszú időre és messzire ment el, egészen Jeruzsálembe.

Távolléte alatt ellenfeleinek addig megosztott tábora egyesült, mire a "szent Grisa" visszatért zarándokútjáról, szervezett Raszputyin ellenes fronttal találta magát szemben. A pénzügyminiszter azonban még egyszer kísérletet tett a sarlatánnal, méghozzá annak tulajdon eszközeivel. Kétszázezer rubelt kínált fel neki, ha elkotródik az udvarból, és hazatér szibériai falujába. De Raszputyint nem lehetett lepénzelni, egyelőre még nagyon is biztosnak érezte magát a nyeregben. Kokovzov miniszterelnök ekkor megismételte a kívánságát a cár előtt, és újból figyelmeztette, hogy Raszputyin kalandor és csaló, végül pedig kimondta az ultimátumot, ha a cár nem teljesíti a kormány óhaját, és nem meneszti az ördögi barátot, valamennyi miniszter lemond.

A cár egy ideig még ellenáll, védi családja barátját, hangsúlyozza a trónörökös egészségi állapota terén szerzett érdemeit, végül azonban mégis beadja a derekát, és azt ajánlja Raszputyinnak, ideiglenesen hagyja el Pétervárt. Majd ha a botrány hullámai elsimulnak, újból visszatérhet.

Raszputyin pályafutása során először érzi, hogy mégsem olyan egészen szilárd a talaj a lába alatt, felkészül az útra, de a biztonság kedvéért, nehogy a cári palota ajtaja mindörökre bezáruljon a háta mögött, fenyegetéssel búcsúzik "Ha örökre elváltok tőlem, mához egy évre elveszítitek nemcsak a fiatokat, hanem a cári koronát is !"

Nagy szó volt ez. De Raszputyin számítása mégis bevált. A sors kezére játszott. Aljosa cárevics egy kiránduláson megsérült, belső vérzés állt be, s a leghíresebb orvosok is tanácstalanul álltak betegágya körül. Az egyház egész Oroszország területén miséket mondatott Aljosa felgyógyulásáért, a cárné a kezét tördelte, s követelte, hogy azonnal küldjenek a csodatevő Raszputyinért.

Anna Viruba udvarhölgy, az istenember készséges támogatója táviratot küldött a szibériai falucskába, s kérte a csodatevő segítségét. A cárné már másnap megkapta a választ:

"Isten kegkönyörült könnyeiden, lés meghallgatta imádságaidat. Ne bánkódj. A fiad élni fog. Az orvosok ne gyötörjék tovább. Grisa."

A nyolcesztendős cárevics lázasan, a pusztító belső vérzéstől teljesen elgyengülve feküdt az ágyban. A cárné felolvasta neki az istenember táviratát. Itt volt a bizonyosság. Meggyógyul ! A gyerek megnyugodott, elaludt. A láz csökkent, a vérzés megszűnt. Raszputyin ismét diadalmaskodott. Újból bevonult a cári udvarba, újabb babérokkal.

Csakhogy az egyházi hierarchia nem nyugodott bele a fegyverszünetbe. Két legbefolyásosabb tagja, Jermogen püspök és Iliodor, a szent barát megegyeztek, hogy a maguk kezébe veszik a sors irányítását. Nem haboztak többé, elhatározták, hogy Raszputyint bármilyen eszközzel elteszik láb alól. Meghívták az istenembert egy kolostorba, vitát kezdtek vele, a vitából csakhamar heves szóváltás támadt, a püspök felragadott egy súlyos bronzfeszületet, és agyba-főbe verte Raszputyint, akit eközben ketten tartottak. Összeverve, vérző fejjel az után megeskették a kolostor kápolnájában a Szűzanya oltára előtt, hogy soha többé nem mutatkozik a cári udvarban.

Azt azonban kifelejtették, a számításból, hogy elszánt fickóval van dolguk. Raszputyin természetesen fűt-fát megígért, ám semmit sem tartott meg. Első útja a cárnéhoz vezetett, s mindent elpanaszolt neki. A bizonyítékot az arcán viselte. Alekszandra Fjodorovna elborzadt a sebektől és véraláfutásoktól, és rábírta Miklóst, hogy Raszputyin két ellenségét szigorúan büntesse meg.

Jermogen püspököt megfosztották magas egyházi hivatalától, el kellett hagynia a püspöki palotát, s a cár egy távoli litvániai kolostorba száműzte. Iliodorra is súlyos büntetés várt, ő azonban kitért előle, Norvégiába menekült, s onnan éles politikai kampányt indított Raszputyin és a cár meg a cárné ellen.

Hanem Iliodor hívei nem elégedtek meg a puszta szavakkal. Elhatározták, hogy a kicsapongásairól hírhedt barátot a legkegyetlenebb büntetéssel sújtják. Arra készültek, hogy megfosztják a férfiasságától. Tervet eszeltek ki, s bizonyos közismert hölgyek önzetlenül készek voltak segítségüket nyújtani a szükséges helyzet kialakításához. Raszputyin azonban idejében értesült a dologról, érthetőleg megrettent, és jobbnak látta mielőbb eltűnni Pétervárról.

Iliodor s a hozzá hűek azonban nem adták fel tervüket, továbbra is kitartottak azon szándékuk mellett, hogy a szent ördögöt a másvilágra küldik. Merényletre határozták el magukat. Megállapították, hogy Raszputyin a rokonainál bújt meg Pokrovszkojéban, s utána küldtek egy Konya Guszeva nevű kiérdemesült utcanőt. Guszeva öreg napjaira vezeklésre szánta el magát, ezért mikor a pópák biztosították, hogy az ördögi csuhás meggyilkolásával örökre megszabadul szörnyű bűneitől, egy élesre köszörült késsel elindult a bűnbocsánat útján.

Magára öltötte a vezeklők csuháját, elzarándokolt Pokrovszkojéba, megszállt egy parasztnál, és várta az alkalmat. Sokáig nem sikerült találkoznia az Antikrisztussal, hogy annak halálával megváltsa bűneit.

Az eszelős, hisztériás Konya Guszeva türelmetlenül vár, míg végre 1914. június 28-án, ugyanazon a napon, amikor a messzi Szarajevóban eldördültek Gavrilo Princip végzetes lövései, hogy elkezdődhessen az első világháború, Raszputyin feltűnik a ház előtt. Táviratot kapott a cárnétól, s utánaeredt a postásnak, hogy mindjárt feladassa vele a választ.

Az istenfélő búcsúsnak álcázott vén prostituált a szent ember közelébe somfordált, és koldulást színlelt. Raszputyin a zsebébe nyúlt, hogy aprópénzt keressen elő. Ekkor vágta Guszeva a kést a hasába. Teljes erejéből, amilyen mélyre csak bírta.

Raszputyinnak még volt annyi ereje, hogy hazatámolyogjon, ott esett össze önnön vértócsájában. A vénasszonyt letartóztatták, de nem bíróság elé, hanem bolondokházába került. Védelmezi, gondoskodtak erről.

Az istenember reménytelen állapotban hevert az ágyon. Elsősegélyben részesítették, de sebesülése súlyos volt, hathatós segítséget csak kórházi sebészektől kaphatott. Még az éjjel eljött ugyan Tyumenyból a főorvos, és megkísérelte megoperálni a konyhaasztalon, de nem sok reményt fűzött a műtéthez, s az aggodalma valóra vált.

Hajnaltájt Raszputyint heves láz lepte meg, rövid időre azonban még magához tért önkívületéből, s e rövid jobbulást propagandafeltépésre használta fel. Azt üzente a cárnénak, hogy utolsó gondolata ót és a kis Aljosát illette. Azután újból mély önkívületbe esett.

Egyes szerzők ezt az érzelmes jelenetet politikai függelékkel is ellátják. Szerintük Raszputyin még ezt is mondta: "A cár ne lépjen a háborúba. Ha harcolni kezd, az országban forradalom tör ki !…"

A szibériai muzsikot keményfából faragták. Reggelre ismét jobban lett, de amikor később, a kátyúkkal teli mezei utakon megtett tízórás kocsiút után a tyumenyi kórház műtőasztalára fektették, az állapota reménytelennek látszott.

A cári házaspár szinte egy időben értesült a szarajevói merényletről és Guszeva Raszputyin ellen elkövetett támadásáról. A cárné közel járt az ájuláshoz, leborult a házi oltár elé, és buzgón imádkozott kegyence életéért. Attól a pillanattól fogva nem érdekelte többé sem a világméretű konfliktus, amely az Ausztria-Magyarország és Szerbia közt kitárt háborúval már kezdetét vette, sem az orosz birodalmat megrázó belpolitikai válság, csak arra várt, meghallgatja-e az Isten könyörgéseit, és életben tartja-e a csodatevő Raszputyint ?

Nincs a világnak az az orvosa, aki meg merte volna jósolni, hogy a szibériai muzsik felgyógyul életveszélyes belső sérüléseiből. Jó tizennégy napig, de talán három hétig is birkózott Raszputyin szervezete a halállal. Egy hónap elteltével azonban már túl volt a veszélyen, s egy újabb hónap múlva elbocsátották a kórházból. A cárné fellélegzett. 1914 szeptemberében, amikor az orosz ezredek már javában harcoltak a szerbek oldalán, és elszenvedték első súlyos vereségeiket, Raszputyin ismét megjelent Pétervárott.

A politikai helyzet lassan megérett a forradalomra, az ország gazdasági helyzete közeledett a teljes összeomlás felé. A orosz hadsereg az első világháború legrosszabbul felszerelt katonaságának bizonyult. Fogytán volt a töltény, a hadvezetés képtelen volt biztosítani az egységek utánpótlását, a katonáknak maguknak kellett előteremteniük a szükséges élelmet, fegyverük úgyszólván csak szurony volt. Voltak ezredek, amelyekben csupán minden második katonának jutott puska. Az emberek tudták ezt, s a közvélemény kereste a bűnöst.

Raszputyin már jóval korábban rábeszélte a cárt, hogy vegye át a hadsereg főparancsnokságát, így aztán, amikor később a tábornokok csatát csata után vesztettek, a lakosság minden vereséget a cár rovására irt. S azt is suttogni kezdték ismét, hogy a balsikerek hátterében a "német nő" bújik meg, a cárné az ellenséggel tart, összejátszik az övéivel, a németekkel.

A cárnétól Raszputyinig csak egy kis lépés kellett. Minden gyerek tudta, hogy az istenember beleszól az államügyekbe, magas rangú hivatalnokokat neveztet ki és foszt meg hivataluktól, s ráveszi a cárt bizonyos döntésekre. Nem csoda, ha híre ment, Raszputyin titkos hírszerzőként a németek szolgálatában áll, elárulja nekik az orosz haderő legfőbb parancsnokától, Miklós cártól szerzett bizalmas értesüléseket. Az ellenség előre tudja az orosz tábornokok terveit, ezért készít nekik szinte minden alkalommal valamilyen kellemetlen stratégiai meglepetést.

Az egyszerű emberek elhitték ezt, de akadtak politikusok is, akik meg voltak győződve Raszputyin áruló voltáról, Elhatározták, hogy végeznek vele. Andronyikov herceg kísérletet tett, hogy megmérgezze, de hatástalan mérget választott. Dumbadze tábornok, a jaltai körzet főparancsnoka egy maroknyi hű emberével nem mindennapi merényletre készült a cár rossz szelleme ellen. A Szevasztopol-Jalta hajóúton a tengerbe akarták dobni Raszputyint. Ez sem sikerült. Az összeesküvők közt akadt egy áruló, s besúgta a tervet a belügyminiszternek. A többiről már a rendőrség gondoskodott. Azt is beszélték, hogy Raszputyint egy verekedés során, kis híján megölték a Villa Rode nevű fényűző bordélyházban. A cár szerzetesének azonban akkor már saját testőrsége volt, s a hivatásos verekedők megvédték.

Raszputyin joggal féltette az életét, s ezért testőrséget kért a cártól. Hvosztov belügyminiszter "gorillákat" osztott be mellé, de ugyanaz a Hvosztov merényletet is tervezett ellene, hogy végleg megszabaduljon az élősditől. Nehogy kiderüljön, honnan ered a szent ember elpusztításának ötlete, egy bolgár tisztet bíztak meg Raszputyin megölésével. A biztos siker érdekében Hvosztovnak a megbeszélt időpontban vissza kellett volna vonnia a szent ember testőrségét.

A parancsról azonban tudomást szerzett Bjeleckij rendőrfőnök, elárulta a tervet a cárnak, s ezzel Raszputyinnak is, Hvosztov belügyminiszter megbukott, s a barát keresztülvitte, hogy a helyére az ő alázatos tisztelője, D.A. Protopopov kerüljön, egy teljességgel korlátolt, de a feljebbvalóit odaadóan szolgáló talpnyaló. S éppen Protopopov miniszter volt az, aki egy napon újabb merénylet előkészületeiről értesült. Nyomban személyesen figyelmeztette Raszputyint, s kérte, hogy az elkövetkező napokban ne hagyja el Gorhovszkij utcai lakását.

A Juszupov nemzetség az egyetlen méltó versenytársa a Romanovoknak. Ősi, előkelő, nagy tekintélyű család, s talán még a cárnál is vagyonosabb. Palotájuk nem messze áll a cári palotától a Mojka rakparton, és mesés értékű kincseket rejt, amelyeket a Juszupovok a világ minden tájáról hordtak össze. Családi drágakőgyűjteményük állítólag nagyobb és értékesebb az angol királyi gyűjteménynél. S a Juszupovok ráadásul, a maguk előkelő társadalmi helyzetének keretei közt, lépést tartanak a haladással is, gyermekeik nyugati egyetemeken folytatják tanulmányaikat, s szalonjaik híres európai személyiségek találkozóhelyei.

Félix Felikszovics Juszupod szemrevaló fiatalember, magas, karcsú, fekete hajú, intelligens és művelt, nem csoda, ha a cári udvarhoz közel álló családok leánykái epekedve sóhajtoztak utána. Mikor azután elvette a cár unokahúgát, Irina Alekszandrovnát, valamennyit ette a méreg.

Beszélik, hogy Raszputyinnal különös körülmények között ismerkedett meg. Egyszer, még legénykorában táncolt vagy mulatott egy lánnyal, s a vállalkozó szellemű anya, hogy megszilárdítsa a köteléket, s lányának elékelő vőlegényt biztosítson, meghívta Juszupov herceget egy házi estélyre, Raszputyint használva fel csalétekül, "Ha nagyságod kegyeskedik megtisztelni a házunkat, megismerkedhet az istenember Grisával". Juszupov csakugyan találkozott Raszputyinnal, de feleségül más lányt vett.

A két férfi tehát megismerkedett egymással, és ettől fogva gyakran találkoztak, együtt jelentek meg társaságban, együtt dorbézoltak a fényűző Villa Rode-óan. Juszupov megismerte Raszputyin szokásait, megértette, hogy éjjel-nappal őrzik, méghozzá nemcsak a saját testőrei és a cári ohranka, hanem ráadásul egy rendkívüli különítmény is, amelyet a miniszterelnök rendelt melléje. Áttörni a kiképzett gyilkosok védősáncát, anélkül hogy valamelyikük riadót ne verjen, kezdetben szinte lehetetlennek látszott. Juszupov herceg azonban végül mégis talált rést az erődítményen.

A leendő merénylő a maga módján hazafi. Raszputyin személy szerint sohasem vétett ellene, csak mint letűnt idők gondolkodásmódjának megtestesítőjét gyűlöli. A társa, Vlagyimir Puriskevics, a duma képviselője haragszik Raszputyinra. Miniszteri bársonyszéket kért tőle, de az istenember megtagadta kérését.

Puriskevícs beállt az ellentáborba, s a többiekkel együtt hozzálátott a merénylet előkészítéséhez. Műkedvelő merénylők kis csoportja volt ez, de annál elszántabb. Juszupovon és Puriskevicsen kívül mindössze két tagja volt még, Dmitrij Pavlovics nagyherceg és Szuhotyin hadnagy. Később még csatlakozott hozzájuk Lazover orvos, de ugyancsak rosszul játszotta el fontos szerepét. Ő kevert mérget Raszputyin italába, s később ő mondta el az újságíróknak, miként történt valójában a dolog. Mert Raszputyin körül a halála után a legendák és mendemondák valóságos fala tornyosult, s a történelmi igazság, vagyis az, hogy az orosz kalendárium szerint 1916. december 16-áról 17-ére virradó éjjel eseményei hogyan zajlottak le, sokáig rejtve maradt mögötte.

Az összeesküvők szerencsésen túljutottak az első lépéseken. Juszupov herceg már szinte bizalmas viszonyban volt Raszputyinnal, meghívhatta tehát a palotájába anélkül, hogy ez gyanút keltett volna. Két dolog várt még megoldásra, lerázni az istenembert mindenüvé nyomon követő őrséget és eldönteni a gyilkosság módját. Legegyszerűbbnek látszott, ha pisztollyal lövik agyon áldozatukat, de végül mégis a méreg mellett döntöttek. Az csendesebb és valahogy elegánsabb módszer. Lazover doktor szerez ciánkálit, és belekeveri az előkészített édességbe meg borba. Aztán már csak le kell nyelnie Raszputyinnak az első falatot.

A merénylet leírásának két változata maradt fenn. Az egyiket a közvetlen részvevő, Sztanyiszlav Lazover hozta nyilvánosságra a párizsi Paris Match hasábjain ötven évvel a merénylet után, a másikkal Juszupov herceg szolgált, aki szintén leírta emlékirataiban a cári lámpák oltalmazójának meggyilkolását, sőt a bitóság előtt is vallomást tett. Így módunkban áll aránylag pontosan nyomon követni az eseményeket.

A terv egyszerű, elcsalják Raszputyint Juszupov herceg palotájába, s ott megölik. Úgy határoztak, hogy a merényletet december 29-éről 30-ára virradó éjjel, az orosz naptár szerint december 16-17-én hajtják végre. Juszupov herceg e célból előkészíti palotája néhány alagsori helyiségét, úgyhogy Raszputyin esetleges segélykiáltásai ne legyenek hallhatók.

A merényléknek nyilván Raszputyin testőrsége okozta a legnagyobb gondot, ezért Juszupovnak diplomatikusan, feltűnés nélkül rá kellett vennie az istenembert, hogy maga szabaduljon meg tőlük. Már jóval korábban elhitette a hiú Raszputyinnal, hogy egy fiatal és szép hercegnő szerelmes belé, állítólag még a hölgy fényképét is megmutatta neki, csak a nevét nem árulta el, s titkos légyottal biztatta a kéjsóvár barátot. A másik verzió szerint Raszputyin mindenáron szeretett volna megismerkedni Irina Juszupova hercegnével, s ezért ment el akkor éjjel a Mojka rakparti palotába, csakhogy barátjának felesége abban az időben egyáltalán nem tartózkodott Pétervárott.

Akárkiről volt is szó, annyi bizonyos, hogy egy szép fiatal nő szolgált csalétkül. Tekintettel arra, hogy mindennek a legnagyobb titokban kellett történnie, Juszupov is teljes titoktartást kívánt Raszputyintól. Éjfélre találkozót beszélt meg vele azzal, hogy Raszputyin este hazaküldi őrzőit, a herceg kocsival érte jön, és csendben, észrevétlenül a palotába viszi, ahol a hölgy már várni fogja.

Később sikerült bebizonyítani, hogy Protopopov belügyminiszter csakugyan figyelmeztette Raszputyint, ne menjen sehova, de a szent ember álmában sem gondolt arra, hogy Juszupov herceg palotájában s az ismeretlen szépség jelenlétében veszély fenyegetheti.

Az összeesküvők előrelátóak voltak. Érthetőleg nem óhajtották, hogy valaki aznap éjjel meglássa őket Raszputyin társaságában. Puriskevicnek mint az egészségügyi szolgálat tisztjének módjában állt katonai gépkocsit kölcsönöznie, de mivel nem akart a tervébe ismeretlen sofőrt beavatni, aznap estére maga Lazover doktor öltötte magára a sofőr-őrvezető egyenruháját.

Raszputyin dicstelenül kezdte utolsó napját. Csak reggel tért haza valami ünnepi összejövetelről, ki akarta aludni mámorát, de tízkor már szólt a telefon, Viruba udvarhölgy adta át a cárné üzenetét. Raszputyinnak fel kellett kelnie. Testőrségének későbbi kihallgatása során kiderült, hogy még délelőtt meglátogatta őt legújabb szeretőinek egyike, a lenyűgözően szép Munya Golovina, és maradni akart, de Raszputyin hazaküldte. Azt mondta, neki estére fel kell készülnie, mivel egy roppant előkelő házba hivatalos, ahol rendkívüli személyiségekkel találkozik.

A következő látogató Anna Viruba volt, a cárné egy ikonját hozta, talán, hogy Raszputyin ráolvasásával megszentelje. Minthogy Viruba asszony a maga módján hallgatólagos társa és minden bizonnyal a cári udvar kulisszatitkaiba beavatott bizalmasa volt, Raszputyin nyíltan megmondta neki, hogy estére Juszupovhoz hivatalos. Megismerkedik a herceg szépséges feleségével, aki állítólag beteg, segítségre van szüksége.

A rendőrségi jegyzőkönyv szerint Raszputyin aznap éjjel fekete bársonynadrágot, puha bagariabőr csizmát és selyemrubaskát viselt, a cárné saját kezű hímzésével, tehát a legjobb holmiját öltötte magára. Megfürdött, beillatosította, kipomádézta magát, megfésülködött, s várta, hogy érte jöjjenek.

Lazover doktor elmondja, hogy az összeesküvők huszonhárom óra huszonöt perckor végezték el az utolsó ellenőrzést a Juszupov palota pincehelyiségeiben. Ugyanekkor Lazover elkészítette a mérgezett süteményt és bort. Egy deszkadarabon ciánkáli kristályokat tört porrá, majd kettévágott hat marcipános és három csokoládés süteményt, beleszórta a mérget a két-két fél darabba, és újból egyesítette őket. Ugyancsak tömény méreggel preparált egy palack édes csemegebort.

Raszputyin már este hazaküldte a testőreit, feltehetőleg azt mondta nekik, hogy már sehová sem megy, s türelmetlenül várta, mikor szólal meg a hátsó bejárat csengője. Juszupov és Lazover közvetlenül éjfél előtt ért a ház elé, csengetésükre maga Raszputyin nyitott ajtót. Juszupov néhány percig vele maradt a dolgozószobában, miközben a csodatevő barát még zsebre gyűrt egy köteg bankjegyet. Kijelentette, hogy egy bankár aznap ötvenezer rubelt adott neki hozományul a lánya részére, s biztonság kedvéért magával viszi a pénzt, ha később esetleg kedvük szottyanna cigányozni. Azután beszálltak a kocsiba, és Lazover doktor kerülő úton elvitte őket a Mojka rakpart 94-be.

Juszupov legkisebb részletéig átgondolta a tervet. Tudta, hogy aligha tagadhatja majd le Raszputyin jelenlétét a palotában, egy utcai őrjárat, kései járókelő vagy rendőr megpillanthatja az istenember jellegzetes figuráját, amelyet ismer egész Pétervár. De Juszupov herceg nyugodtan bevallhatja Raszputyin nála tett látogatását, ha tanúi lesznek, hogy a cárné szentje rendben eltávozott tőle. Így született meg az egyszerű terv, Szuhotyin hadnagy álszakáll-t ragaszt, s a Lazover doktor vezette gépkocsin Raszputyinként hagyja el Juszupov palotáját, Ez elegendő bizonyíték arra, hogy a szerencsétlenség nem az összeesküvők jelenlétében történt.

Raszputyin kiszállt az autóból, lement a fényűzően berendezett pincehelyiségekbe, levetette hódprémes bundáját, és szemügyre vette a berendezést. Az egyik szoba közepén jegesmedvebőrrel letakart alacsony kerevet állt, egy másik helyiség bárnak volt berendezve, palackokkal megrakott polccal, a kandallóban pattogott a tűz, a falon valódi kristályból metszett kereszt ragyogott. Fentről gramofonzene és zajos társalgás hallatszott.

Juszupov herceg megmagyarázta Raszputyinnak, hogy odafent még szórakoznak, de rövidesen mindenki elmegy, a várva várt hölgy lejön. Közben borral és édességgel kínálta vendégét. Raszputyin bosszús volt, úgy látszik, nem akarta hiába vesztegetni az idejét. Türelmetlenül járkált fel-alá, ételre, italra ügyet sem vetett, nézegette a bútort, majd azt indítványozta, hagyják inkább az egészet, és menjenek a cigányokhoz. A herceg tőle telhetőleg igyekezett csillapítani, kínai vázákat mutogatott neki, elmondta, hogy a kristálykereszt régi olasz munka, bort töltött a poharába, és melléje tette a süteményes tálat. Raszputyin kortyintott a borból, megkóstolta a süteményt, aztán megevett egyet-kettőt. És újból ivott a mérgezett borból.

Fentről ugyan halk zene szűrődött le, de nem a várt hercegnő s előkelő társasága beszélgetett a palota termeiben, hanem a többi merénylő. Várták Raszputyin halálát, s az időt ivással és lemezhallgatással ütötték agyon.

Juszupov figyelte az istenembert. Hiszen mérgezett süteményt evett, és mérgezett bort ivott, emberi számítás szerint rég a földön kellene hevernie holtan. Hát csakugyan természetfölötti képességei vannak, a ciánkáli se fog rajta ? Mert a csodatevő csak ült a karosszékben, és fülelt, hogy mi történik odafenn. Mindössze talán valamivel halványabb volt a szokottnál, vagy egy kissé idegesebb, mint az imént.

Juszupov herceg tűkön ült. Örült, hogy van ürügye a társaival való tanácskozásra. Azt mondta, megnézi, miként állnak a dolgok odafenn, felfutott a csigalépcsőn, és lihegve állt meg a cinkostársai előtt. Mikor elmondta nekik, mi történt, azok csak álmélkodva rázták a fejüket. Elsőnek Puriskevics szánta el magát a cselekvésre. Előhúzta a zsebéből a pisztolyát, s indult lefelé, hogy agyonlője Raszputyint. Juszupov azonban visszatartotta. Maga vett elő egy 6.35 mm-es kaliberű pisztolyt, a háta mögé rejtette, és ismét lement a lépcsőn.

Raszputyin még mindig a karosszékben ült. Üveges szemmel maga elé bámult, és nehezen lélegzett. De élt ! Hallva, hogy a lépcsőn jön valaki, az érkező felé fordult. Juszupov herceg most már nem várt semmire, elsütötte a fegyvert. Raszputyin megingott, kiáltott egyet, s a földre zuhant.

Fent meghallották a lövést, és lerohantak a lépcsőn. Elsőnek Lazover doktor ér a földön heverő testhez. Megnézte a sebet, látta, hogy a golyó a szívnek tartott. Valamelyikük közben megbotlott a rögtönzött villanyvezetékben, és megszakította az áramot. A helyiségre hirtelen teljes sötétség borult. Juszupov gyertyát gyújtott, s ismét egyesítette a drótokat.

Felemelték Raszputyint, és a díványra fektették. Lazover megállapította, hogy a cári lámpák őrzője még él ugyan, de már a végét járja. Felöltözött tehát, kiment, begyújtotta a motort, és jó sokáig teljes gázzal járatta, hadd hallják az esetleg még ébren levők, hogy valaki elmenőben van.

Szuhotyin ez alatt felvette Raszputyin bundáját, álszakáll-t ragasztott, s kucsmát tett fel. Készült, hogy Raszputyinként szálljon a kocsiba. Közben Juszupov visszament a díványhoz, s a testhez hajolva elszörnyedve állapította meg, hogy Raszputyin még mindig él. Segítségért kiáltott, de még mielőtt a többiek odafutottak volna, a sebesült Raszputyin eltámolygott a lépcsőig, ereje végső megfeszítésével, botladozva felment, és az ajtó felé tartott.

Juszupov herceg dermedten állt, képtelen volt magához térni meglepetéséből, Puriskevics azonban pisztolyt rántott, a szent ember után eredt, célzott, és lőtt.

Az összeesküvők most már a terv szerint jártak el. Az összekötözött holttestet takaróba csavarták, majd a Névához vitték, amelynek vastag jegén Juszupov a Krsztovszkij-sziget közelében már délelőtt léket vágatott, és benyomták a jég alá… Útközben azonban elvesztették a halott egyik csizmáját.

A rendőrség találta meg reggel a befagyott folyó jegén a véres nyomokat követve, amelyek egészen a lékhez vezettek. Még aznap délelőtt egy rendőr csengetett be Raszputyin házába a lábbelivel, s megkérdezte, nem a szent emberé-e. A cselédlány ugyanis, mindjárt reggel, amikor megállapította, hogy ura nem tért haza, s egyáltalában nem is aludt az ágyában, fellármázta Raszputyin lányait, azok pedig jelentették a dolgot Viruba udvarhölgynek. Megjelent Raszputyin kedvese, Golovina is, s miután Anna Viruba emlékezett rá, hogy Raszputyin az éjjel Juszupovhoz készült, értesítették a rendőrséget.

A cárné, mihelyt a szerencsétlenségről tudomást szerzett, leült, s csak ceruzával, reszkető kézzel ezt írta a cárnak:

"Itt ülünk együtt valamennyien. El sem képzelheted mit állunk ki. Barátunk eltűnt. Anna beszélt vele tegnap utoljára, neki azt mondta, hogy Félix megkérte, menjen el az éjjel hozzájuk, be akarja mutatni Irinának. Katonai gépkocsi jött érte két polgári ruhás emberrel, s ő velük ment." A cárné beszámolt férjének a Juszupov nagyherceg palotájában lejátszódott éjszakai rendbontásról is. Egy-két órával éjfél után a Néva partján cirkáló rendőrtiszt revolverlövéseket hallott, mire a palota kapujához szaladt. A kapu tárva-nyitva állt, hiszen doktor Lazover éppen indulni készült az ál Raszputyinnal. A rendőr hadnagy berohant, és megkérdezte a nagyherceget, mi történt. Az egyik verzió szerint, s később ez is lett az epizód hivatalos változata, Juszupov beismerte, hogy a palotájában néhány barátja gyűlt össze, egy kicsit felöntöttek a garatra, lövöldözni kezdtek a levegőbe, és egyikük balszerencsés véletlen következtében agyonlőtt az udvaron egy kutyát. A kimúlt állat csakugyan ott feküdt a havon.

Juszupov nagyherceg később másképp adta elő a rendőr hadnaggyal való jelenetet. Amikor a rendőrtiszt a palota udvarába befutott, Puriskevics képviselőbe ütközött, aki közvetlenül ezelőtt lőtte le Raszputyint.

- A duma képviselője, Vlagyimir Mitrofanovics Puriskevics áll előtted. A lövések, amelyeket hallottál, Raszputyint ölték meg. Ha szereted a hazádat és cárodat, hallgatni fogsz - mondta a képviselő.

- Értem, nagyságos uram - felelte a hadnagy - Hallgatni fogok, mint a sír.

Juszupov nagyherceg a cár rokona volt, Protopopov belügyminiszternek sem elfogatni, sem a palotáját átkutatni nem volt joga. A cárné tudta ugyan, hogy Juszupov a gyilkosság alapos gyanúja alatt áll, és táviratokban meg több levelében közölte is ezt a cárral, de mindössze arról gondoskodott, hogy a herceget ne engedjék a Krímbe utazni. Mojka-parti palotájában kellett kivárnia, míg az ügyben a végső vizsgálat lefolyik.

Azután megtalálták a Néva jege alatt Raszputyin holttestét. A cárné az idegösszeroppanás szélén állt, nem tudta elképzelni az életét szent védelmezője nélkül. A rendőrség vizsgálatot indított, hogy felderítse Raszputyin erőszakos halálának körülményeit. Magas rangú rendőrtisztek jelentették be magukat Juszupov nagyhercegnél, és sűrű bocsánatkérések közepette, a látszat kedvéért megkérdezték tőle, nem tud-e valamit Raszputyin szerzetes haláláról. Nem tudott. Aznap este nem látta. A nyomozók beérték ezzel a vallomással, és lezárták az eljárást. Nyilvánvalóan felsőbb utasításra.

Hanem a merénylőknek azért mégis bűnhődniük kellett tettükért. II. Miklós cár Dmitrij Paviovicsot egy kis faluba száműzte, valahová egészen a perzsa határ közelébe, Félix Felikszovics Juszupov nagyhercegnek pedig el kellett költöznie ukrajnai birtokaira, ott élt nem messze Kijevtől egészen a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig. A cári családnak a rendőrség és Protopopov belügyminiszter közreműködésével sikerült a Raszputyin-ügyet eltussolnia.

Az orosz naptár szerint december huszadikán a cárné határozott kívánságára Carszkoje Szelóba vitték Raszputyin holttestét, s ott az Ohtoj kolostorból való, Akulina nővér ezüstkoporsóban ravatalozta fel a halottat. Másnap a cári palota parkjában temették el. Mindössze szűk körű családi gyászünnepély volt ez, Miklós cár mégis egészen a távoli Mogilevből hazautazott miatta. Éppen fontos tárgyalásokat folytatott a szövetséges hadseregek parancsnokaival a frontokon követendő további taktikai terveikről, de inkább megvárakoztatta a tábornokokat, csak hogy Raszputyinnak, a zseniális csalónak végső istenhozzádot mondhasson.

A cári lámpák őrzője semmirekellő fickó volt, s legkevésbé sem szent életű csodatevő, halála után mégis az a hír járta, hogy az istenember még a ciánkálinak is ellenállt. Félix Juszupov állítása szerint csakugyan akkora adagot evett és ivott meg, hogy azon nyomban holtan kellett volna elterülnie. Minthogy azonban nem volt Istentől kapott hatalma, hogy a tulajdon Szervezetével csodát tegyen, egyetlen magyarázat lehetséges csak, az édes borban és a süteményekben levő cukor enyhítette a méreg hatását, a cukor ugyanis vegyileg leköti és semlegesíti a ciánkálit. Raszputyinnak erős gyomorgörcsei támadtak, rosszul lett, de nem halt meg.

A merénylők, akik eltették láb alól a cárné tanácsadóját, nem voltak sem a haladás hívei, sem forradalmárok. Ellenkezőleg, azért akartak megszabadulni a befolyásos szerzetestől, hogy az ingadozó cári trónt megszilárdítsák. Igyekezetüknek azonban nem volt foganatja. 1917 elején már nem volt mit enni. A nép lázongott, kenyeret és békét követelt. Aztán jöttek a februári események, és 1917. április 3-án Lenin hazatért az emigrációból. De már egy teljes hónappal korábban forradalmárok, diákok és katonák hatoltak be a cári rezidencia parkjába, felnyitották Raszputyin sírját, a paszkaveri erdőben máglyát raktak, és elégették az ördögi szent földi maradványait. Ez lett a nagy sarlatán vége. Néhány hónappal később eldördültek az Aurora cirkáló ágyúi, s a forradalmárok elindultak a Téli Palota felé.

A Raszputyin elleni merényletnek csaknem húsz év elmúltával még volt egy törvényszéki utójátéka. Szokatlan helyzet állt elő. Egy londoni esküdtszék előtt a gyilkos beismerte bűntettét, amelyért törvényileg soha sem vonták felelősségre, s a tiszteletre méltó jogászok napirendre tértek vallomása felett.

A harmincas években az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer társaság látványos filmet forgatott a csodatevő Raszputyin életéről és haláláról. A filmet Raszputyin, a hóbortos barát címen nagy sikerrel vetítették számos európai moziban. A szövegkönyv írója a valóságos eseményekből indult ki, a már nem élő történelmi személyek nevét változatlanul hagyta, Juszupov herceg és felesége helyett azonban egy Pavel Chegodieff herceg és Natasa hercegnő nevű házaspárt szerepeltetett a filmben. A filmvállalkozók, érthető jogi okokból határoztak így. Juszupov nagyherceg és Irina hercegnő ugyanis emigrációban éltek, s mint az egykori cári család utolsó tagjai Nyugaton bizonyos társadalmi pozíciót élveztek. A filmesek azonban nem sok hasznát látták óvatosságuknak.

1934 elején Irina Alekszandrovna Juszupova becsületsértési keresetet nyújtott be egy londoni bíróságnál, a film azonnali betiltását és kártérítést követelve. Azonosította magát ugyanis, a filmbeli Natasa hercegnővel, aki a filmben Raszputyin szeretője lett, és csalta vele a férjét. A valóságos Juszupova hercegnő Raszputyinnal személyesen sohasem találkozott. A házastársi hűtlenség a film alkotói szerint a merényletnek azt a motivációját volt hivatva alátámasztani, amely szerint a herceg Raszputyint nem annyira politikai indítékokból, mint inkább féltékenységből ölte meg. A londoni esküdtszék előtt így újra felelevenedett a cári lámpák őrzője ellen elkövetett merénylet története, a tanúk újra előadták, miként is történt a dolog. Új tények nem kerültek napvilágra, de néhány vallomás, legalábbis részleteiben, kiegészítette az istenember portréját, és segített megmagyarázni azt a felfoghatatlan tényt, hogyan küzdhette fel magát egy írástudatlan szibériai muzsik ilyen kimagasló pozícióba.

A moszkvai francia nagykövet, Maurice Paléologue elmondta, hogy az orosz hercegnő, akit természetesen nem akar megnevezni, bevallotta neki, "Raszputyin testileg visszataszító, a keze piszkos, a körmei feketék, a szakálla ápolatlan, és mégis vonz. Nem mindennapi a temperamentuma, és a képzelete lenyűgöző. Néha meglepően ötletes. Szeret példázatokban beszélni, és erős érzéke van a titokzatosság iránt."

Ez volt minden, ami lehetővé tette Raszputyin szédületes pályafutását…? A londoni bíróság előtt ismét szóba került, hogy szuggesztióval és hipnózissal kellett dolgoznia, hogy neki magának is feltétlenül hinnie kellett saját természetfölötti képességeiben, és képesnek kellett lennie arra, hogy ezt a hitét másoknak is szuggerálja. Miként lehetne különben megmagyarázni, hogy nagy műveltségű emberek is vakon engedelmeskedtek neki ?

Raszputyin gyilkosa tanúként vallott a merénylet körülményeiről, nyugodtan s a rá jellemző méltósággal ecsetelte, hogyan kínálta a szent embert mérgezett süteménnyel, és itatta mérgezett borral, s hogyan lőtt rá az után revolverrel. Végül pedig kiegészítette az éjszaka történetét az utolsó részlettel is.

Bíró: - Tulajdonképpen hogy ölték meg végül is Raszputyint ?

Juszupov: - Puriskevics még háromszor rálőtt az udvaron, de csak egy golyó találta el.

Bíró: - S akkor végre meghalt ?

Juszupov: - Nem, még mindig nem.

Bíró: - Hát akkor maga ölte meg ?

Juszupov - Igen, agyonvertem puskatussal. Soha azelőtt senkit meg nem öltem. De Raszputyin esetében az emberölést kötelességemnek tartottam. Hát megtettem.

Ezzel a vallomással tisztázódott az utolsó felderítetlen kérdés is. A halott Raszputyin teste ugyanis csupa véraláfutás volt, arca nemkülönben. A koponyája be volt törve, s a boncolás megállapította, hogy ezek a sérülések nem érhették a Néva jege alatt.

Juszupov herceg a bíróság előtt részletesen elmondta tettének minden mozzanatát, a bíró érdeklődéssel végighallgatta a gyilkosság drámai ecsetelését, elítélte a Metro-Goldwyn-Mayer filmtársaságot, amiért Chegodieff filmbeli hercegnő házasságtörő jeleneteivel csorbát ejtett Juszupova, a valóságos hercegnő jó hírén, s a felperesnek 25000 fontsterling összegű kártérítést ítélt meg.

Ez volt az utolsó s talán a leglármásabb felkiáltójel a cári lámpák őre ellen elkövetett merénylet után. Minthogy feltételezhető, hogy a Juszupov házaspár közös kasszán élt, Juszupov herceg lett az első s bizonyosan az egyetlen merénylő, akit egy elkövetett politikai gyilkosság után, nemcsak hogy nem üldözött és büntetett meg a törvény, hanem éppen ellenkezőleg, aki ráadásul még keresett is a tettén.