Kurt Eisner

 

A háború a legyőzött Németországban idő előtti forradalommal ért véget. A Freikorps Berlinben elnyomta a spartakisták felkelését, Bajorországban azonban, ahol eddig formailag III. Lajos uralkodott, 1918. november hetedikén este a Theresienwiesén hatalmas szocialista tömeggyűlésre került sor. A monarchia megbukott, Bajorország köztársaság lett, a kormány élére Kurt Eisner állt.

Némelyek csodálják a bátorságát, elvégre nem könnyű ilyen zűrzavaros időkben hatalmat gyakorolni, mások viszont azt híresztelik róla, hogy botor álmodozó, romantikus firkász, akinek elment az esze, különben nem ült volna a miniszterelnöki bársonyszékbe. Az ország ugyanis teljesen ki volt fosztva. Üresek a boltok, nincs se ruha, se cipő, nincs mit enni, és nem jelennek meg az újságok, akinek esze volt, lehúzta a redőnyt, sőt a színházak is megszűntek játszani. Az emberek este kétszer is magukra fordítják a kulcsot, félnek kimenni az utcára, senki sem tudja, mi lesz holnap, mindenki fél a jövőtől. Talán csak egyedül az ötvenegy éves szerkesztő, Kurt Eisner nem. Mindenesetre nem közönséges lendülettel ragadta meg a kormányrudat.

Alacsony termetű, és úgy fest, mint a müncheni művész negyed, a Schwabing bohémjei. Lengő "prófétaszakállt" visel, a haja hosszú, az arca sápadt. Berlinből jött, Münchenben tehát idegen. Néhány évig főiskolára járt, azután az újságírásnál kötött ki, először a Vorwarts szociáldemokrata napilapban dolgozott, majd a Münchener Post tárcaírója lett.

Radikális baloldali irodalmárokkal tartott kapcsolatot, 1918 januárjában nyilvános gyűlésen a müncheni munkások elé lépett, felszólította őket, hogy lépjenek sztrájkba. Letartóztatták, és hazaárulással vádolták, de amikor a független szociáldemokrata párt egyik hivatalos képviselőjelöltje lett, elbocsátották a fogházból.

Aztán fellángolt a forradalom, s a müncheni munkás és katonatanács miniszterelnökké és egyúttal külügyminiszterré választotta. Nem tudni, vajon tapasztalatait tekintve alkalmas volt-e ilyen felelősségteljes munkára, Kurt Eisnernek nem volt elég ideje, hogy bebizonyítsa államférfiúi képességeit.

Bizonyos, hogy kormányának nem sikerült az országban helyreállítani a rendet és nyugalmat, megjavítani az ellátást, az emberek számára ruháról és cipőről gondoskodni, a városokban napirenden volt a fosztogatás és az utcai lövöldözés. És éppen ebben a bizonytalan légkörben ment híre annak, hogy Eisner a belső konszolidáció gondja helyett hiábavaló külpolitikai kapcsolatok kialakításával törődik. A békefeltételekről készül különtárgyalásra Franciaországgal, s talán éppen ebben az összefüggésben akar nyilvánosságra hozni bizonyos okmányokat, von Schön bajor követségi tanácsos iratai közül, amelyek a szarajevói merénylevés a hadüzenet idejéből származnak. Ezekből kitűnik, hogy a világháborús konfliktust Németország robbantotta ki, viselnie kell tehát az okozott károkért való egész felelősséget, és teljes mértékben vállalnia kell a jóvátétel terheit. A Bajor Köztársaság politikai képviselői révén megteremti a béketárgyalások lehetőségéit egész Németország számára, s ezáltal megvédi a legrosszabbtól.

A bajor miniszterelnök kijelentése csak még inkább felkavarta az akkori Németország zűrzavaros politikai viszonyait. Mikor a berni nemzetközi szocialista kongresszuson kifejtette szándékait, erős ellenzéki hullámmal találta magát szemben, a berlini külügyminisztérium pedig élesen tiltakozott a nyilatkozata ellen. Kurt Eisner azonban nem ijedt meg, és megszakította Berlinnel a kapcsolatot. Természetes, hogy a közvélemény rokonszenvét napról napra inkább elvesztette. Az életfeltételek nem javultak, a bizonytalanság egyre tartott, a kormány nem gondoskodott az ínség enyhítéséről.

1919 januárjában választásokat tartottak. A Kurt Eisner által képviselt Függetlenek Pártja mindössze a szavazatok 2,5 %-át kapta meg, tehát százhetven mandátumból mindössze hármat szerzett. Ám Eisnernek még ez a nyilvánvaló balsiker sem szegte kedvét. Vesztett, de tisztségét nem adta fel, s készült rá, hogy a tartományi gyűlés első ülése után újból felvegye a harcot. Január 21-én kellett eldőlnie a Bajor Köztársaság és Kurt Eisner további sorsának. De hogy miként, azt senki sem sejtette.

Délelőtt tíz óra körül Kurt Eisner titkára, Fechenbach, meg a személyi biztonságán őrködő katona kíséretében kilépett a külügyminisztérium épületéből. Mikor befordultak a Promenadenstrasséra, utolérte őket egy fiatal férfi, revolvert rántott, és háromszor tüzelt. A Bajor Köztársaság miniszterelnöke a földre zuhant, a támadó lövése a fejét érte. A katona kibiztosította a fegyverét, és hat lövést adott le a merénylőre. Az szintén elterült a földön.

Kurt Eisner halott volt, a támadót előbb a közeli rendőrparancsnokságra, majd Sauerbruch professzor egyetemi sebészeti klinikájára vitték. A professzor megoperálta, és megmentette a gyilkos életét. Még aznap este magához tért önkívületéből.

A huszonkét éves, feltűnően alacsony termetű férfi neve gróf Anton von Arco-Valley volt, a háborúban egy lovasezred hadnagyaként szolgált. A miniszterelnök meggyilkolására saját meggyőződéséből szánta el magát, mivel nem értett egyet a politikájával. Végképp el akarta távolítani a közéletből, ám ennek éppen az ellenkezőjét érte el. Eisner már rég elvesztette az emberek bizalmát, de mint merénylet áldozata hőssé lett.

Embercsoportok vonultak végig az utcákon, és megtorlást követeltek. Délben, Münchenben általános sztrájk kezdődött, estére ki kellett hirdetni a statáriumot.

Sokan azt hitték, hogy Eisner halálából mindenekelőtt politikai ellenlábasa, Erhard Auer miniszter húz majd hasznot. Auer a tartományi gyűlés ülésén szerzett tudomást a merényletről. Alig néhány perccel a gyilkosság után megjelent a teremben Eisner titkára, Fechenbach, és jelentette, mi történt. A képviselők felállással áldoztak Eisner emlékének, Auer pedig néhány elismerő szót mondott néhai ellenfeléről.

Nem sokkal Auer beszédének elhangzása után a parlament épületébe két férfi, mint később megállapították, Alois Lindner mészáros és Georg Frisch pék hatolt be. Lindner katonai egyenruhát viselt sapka nélkül, széjjelhúzta a terem bejáratának függönyét, odarohant a szónoki emelvényhez, s ugyanabban a pillanatban, amikor Auer miniszter befejezte beszédét, pisztolyt rántott, és többször rálőtt. A Reichswer egy őrnagya, akinek az épületben tartózkodók biztonságáról kellett gondoskodnia, a támadóra vetette magát, hogy megakadályozza a gyilkosságot, de igyekezetére súlyos sebesüléssel fizetett rá. Auer miniszteren már nem segített. A támadó még újabb lövéseket adott le rá, majd eszeveszetten tüzelni kezdett maga körül. Következő áldozata Ohsel képviselő lett. A golyó közvetlenül szíven találta.

A lövöldözés pánikot keltett az ülésteremben, a képviselők felugráltak a helyükről, s igyekeztek biztonságos helyre menekülni, néhányan még az ablakon is kiugráltak. A váratlan támadás annyira meglepte a plenáris ülés résztvevőit, hogy képtelenek voltak a cselekvésre. Mindkét támadó zavartalanul távozhatott az épületből. Lindnernek sikerült átjutnia Magyarországra, de egy későbbi alkalommal az osztrák határon felismerték és letartóztatták. Frisch ugyancsak nyomtalanul eltűnt, s a rendőrség sokáig hiába nyomozott utána. Végül azonban mégis bíróság elé került a két jómadár.

Kurt Eisner gyilkosa sokáig várt a maga bírájára. Gróf Arco-Valleyt csupán egy év elteltével tartották az orvosok alkalmasnak arra, hogy feleljen tettéért. 1920. január 15-én lépett a bírósági tárgyalóterembe. Kicsiny, ösztövér termetével, aranykeretes szemüvegével olyan volt, mint valami diák. Leült a székre, amelyet kíméletből odatettek neki, aztán a vádlott és a tanúk vallomásából fokozatosan kibontakozott egy megrögzött monarchista élete.

Huszonhárom éves volt, apja, egy bajor tábornok meghalt, amikor a fia még iskolába járt. Aztán kitört a háború, ő letette a hadi érettségit, és bevonult. Rövidesen átesett az első világháború több frontjának tűzkeresztségén, s öntudatos német tiszt vált belőle mindazzal együtt, ami ehhez a népszerűtlen fogalomhoz tartozik, beleértve a fegyelem istenítését és a porosz felfuvalkodottságot. Az ifjú gróf harcolt, miként az dukál, s rövidesen vitézségi érmet és hadnagyi rangot kapott. Büszke volt katonai karrierjére. Mikor az imperialista Németország elvesztette a háborút, s a győztes hatalmak katonái leszaggatták a németek piros-fehér-fekete kokárdáit, fájdalmában és tehetetlen dühében sírva fakadt.

A császár megszökött, III. Lajosnak le kellett mondania, és Arco-Valley gróf megtudta, hogy a királyné meghalt bánatában. Ökölbe szorult a keze, és bosszút esküdött. Minden rossz okozói a bolsevikok meg a kommunista bérenc Eisner, aki politikájával az útjukat egyengeti. A miniszterelnök áruló, meg kell büntetni. Gróf Anton Arco-Valley valaha felesküdött a német zászlóra, és ezt az esküjét a vilmosi hadsereg veresége után is kötelezőnek érezte. Meggyőzte önmagát, hogy a német győzelemért folytatja a harcot egy új fronton. Gyilkosságra készült, mert úgy vélte, hogy legális úton nem szabadulhat meg a belső ellenségtől.

Mint számos fanatikus merénytő elődje és utóda, a legkevésbé sem tartotta titokban tervét. Elmondta gyilkos szándékát a tiszti kaszinóban, s még a szállodai szobaasszonynak is eldicsekedett vele. Az kinevette, azt hitte, hogy a fiatalúr fejében nincs valami rendben. Másnap reggel fürdőt készített a gróf úrnak. A merénylő fürdött, zuhanyozott, utána meleg ruhát vett fel, mivel számolt vele, hogy a börtönben majd hűvös lesz, megtöltötte a pisztolyát, sebtében az asztalhoz ült, s egy negyedívnyi papírra felírta azt a saját megítélése szerint elégséges hat okot, amely miatt Eisnernek meg kell halnia. Anarchista, diktatúra bevezetésére törekszik, bolsevik, zsidó, nem német, sőt még csak nem is német eredetű (Ausztriában született), és hazaáruló. Arco-Valley gróf indokolásában már felsejlenek a későbbi nácizmus, rasszizmus és antiszemitizmus körvonalai, minden, ami nem német (germán), az rossz. Befejezte az írást, és áldozata nyomába eredt.

Délelőtt kilenc óra tájban a Promenadenstrasse sarkára ért. Mikor a tartományi gyűlés épülete előtt elhaladt, a járdán egy csoport ember állt. Arco-Valley gróf úgy vélte, hogy spartakisták, inába szállt a bátorsága, sarkon fordult, és elébe ment Eisnernek, jóllehet eredetileg az volt a szándéka, hogy tüntetően éppen a parlament épülete előtt lövi le.

Kurt Eisner és kísérete feltűnt a gyalogjárón, a gróf a zsebében kibiztosította a pisztolyát, célzott, és kétszer Eisnerre lőtt. De akkorra már magához tért ijedségéből az Eisner személyi biztonságán őrködő katona is, és ő is tüzelt. Arco-Valley grót elterült a földön, és csak a sebészeti klinika ágyán tért magához.

Az Arco-Valley-ügy legérdekesebb vonatkozása az, ahogy a merénylő viszonyul a tervezett gyilkossághoz. Szándékát nyilvánvalóan szabványos ügynek tartotta, az előkészületek egyáltalában nem hozták izgalomba, a tett előtti estét Bismarck gróf, von Mallinerodt és két hölgy társaságában töltötte, gondtalanul csevegett, majd nyugodtan aludni tért, reggel megfürdött, telefonált a parlament épületébe, megkérdezte, mikor kezdődik az ülés, felöltözött, és csak úgy mellékesen odaszólt a szobaasszonynak, hogy Eisner miniszterelnököt megy meggyilkolni. A gyilkosság után a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem érezte.

Elnök: - Gondolt a tett elkövetése előtt annak várható következményeire ?

Vádlott: - Attól féltem, hogy tanácsköztársaság megalakulása előtt állunk.

A vádlott nem felelt közvetlenül a kérdésre, de elárulta azokat a politikai okokat, amelyek a tett elkövetésére ösztönözték. Meg volt győződve róla, hogy a bajor monarchia és a német nemzet megmentése érdekében gyilkol, s hogy a miniszterelnökre leadott halálos lövéssel csupán hazafiúi kötelességét teljesíti.

A bíróság elrendelte a vádlott elmegyógyászati kivizsgálását, de mindkét szakértő megegyezett abban, hogy Arco-Valley teljes egészében felelős a tettéért, elvégre maga jelentette ki, hogy kész bűnhődni a gyilkosságért. Halálra ítélték, de a közügyektől nem tiltották el, mert nem önző és becstelen indítékokból, hanem hazafias felbuzdulásból cselekedett. A bajor kormány később tekintetbe vette a tett motívumát, s Arco-Valley gróf kegyelmet kapott, a halálbüntetést életfogytiglani, várfogságra változtatták. De nem maradt sokáig a bástyák foglya sem, alig négy év elteltével, 1924-ben a bajor igazságügy-minisztérium elengedte egész hátralevő büntetését. Így aztán a második világháborút is átélte, s csak 1945-ben halt meg.

Lindner mészáros, Frisch pék, Merkert vésnök és Schlund raktáros felett a tartományi gyűlés épületében elkövetett merényletért szintén csak 1919 decemberében ítélkeztek. Lindner megszökött, s miután az osztrák határon végre sikerült lefülelni, kiadatása még több hónapig elhúzódott. Aztán elkezdődött a kihallgatása, és megállapították, hogy észbeli állapotával nincs minden rendben, hiszen kóros ingerlékenysége miatt katonának sem vették be. Ő is több ízben kijelentette tanúk előtt, hogy megöli Auer minisztert. Részt vett az 1918. december 7-i puccsban, amely Auert lemondásra akarta kényszeríteni. Mikor az államcsíny nem sikerült, feltette magában, hogy másképp akadályozza meg a minisztert hivatala gyakorlásában.

Elnök: - Megbánta tettét, vagy meggyilkolná Auert most is ?

Lindner: - Mint embert sajnálom, de mint politikust nem. Auer hazaáruló volt. Becsapta a nemzetet, meg akarta hiúsítani a történelmi haladást, és vissza akarta állítani a régi monarchiát.

Lindner segítőtársa epileptikus volt. Kezdettől fogva erősítgette, hogy nincs része a gyilkosságban, ellenkezőleg, azért követte Lindnert, hogy megakadályozza a tett elkövetésében. Lindner ugyanis rendkívül zilált idegállapotba volt. A két másik vádlott szintén kijelentette, hogy semmi közük a gyilkossághoz, csak azért siettek az ülésterembe, hogy segítségére legyenek Frisch péknek, mert látták, hogy egymaga nem bír Lindnerrel.

Lindner emberölésért tizennégy, Frisch pedig három és fel évi fegyházat kapott. Lindner teljes nyolc évet töltött a börtönben.