Hitler (I.)

 

A müncheni Udvari Sörfőzde pincéje 1939. november nyolcadikán zsúfolásig megtelt. Az 1923-as sikertelen náci puccs évfordulóján, Adolf Hitler emlékezett meg hívei körében a nehéz kezdeti időkről. Nemcsak emlékezett, de kérkedett és fenyegetőzött is, értékelte a múlt küzdelmeit, és örült az eljövendő harcoknak, a barnainges férfiak pedig üvöltöttek lelkesedésükben. Huszonegy óra húsz perckor a pincében időzített bomba robbant. Csakhogy akkor Hitler már a 71-es számú különvonaton ült, amely 21:31-kor, tehát mindössze tizenegy perccel a merénylet után elhagyta a müncheni pályaudvart.

Hitler ép bőrrel megúszta. Véletlen volt, vagy bevált annyit hangoztatott együttműködése a Gondviseléssel, s jelt kapott a másvilágról, hogy jóval előbb távozzon a pincéből, mint ahogy az szokása volt ? Ezúttal is hinni lehetne a véletlenben, ha egyezerre nem lett volna belőle túl sok. Göring és Himmler ugyanis váratlanul elmaradtak a gyűlésről, s így szintén megmenekültek.

Alig néhány perccel a merénylet után szerteröppen az éterben s a Birodalom valamennyi rendőrparancsnokságának és Gestapo szervének szánt "Geheime Reichssache" jelzésű hivatalos értesítés:

"Röviddel az után, hogy a führer befejezte a müncheni Udvari Sörfőzde pincéjében tartott mai beszédét, erős robbanás történt, amely számos áldozatot követelt. Kétségtelen, hogy a merénylet ellenséges ügynökök műve.

Figyelem ! A határok lezárandók !

Mindazon személyeket, akik e pillanattól fogva gyanús körülmények között készülnek elhagyni a Birodalom területét, azonnal le kell tartóztatni, s kilétüket haladéktalanul jelenteni a müncheni Gestapo parancsnoksága mellett működő különbizottságnak !"

Már aznap éjjel egy 52-es Junkers különrepülőgép indul a berlini Tempelhof repülőtérről Münchenbe Heydrichhel, a berlini bűnügyi központ igazgatójával, Nebével és a Gestapo főnökével, Müllerrel a fedélzetén. A náci biztonsági szervezet főkolomposai kapták feladatul a tettes kézre kerítését. De már a különvonatból közvetlenül küldött parancsban is maga Hitler szabja meg a nyomozás irányát. A tettest a gyanús ellenséges ügynökök között kell keresni. Vajon ezúttal is Hitler tévedhetetlen intuíciója lépett működésbe ?

A merénylettel mindjárt kezdettől fogva a brit Secret Service-t gyanúsítják, de szó van Hitler ellenfeléről, a nemzetiszocialista párt egykori propagandafőnökéről, Otto Strasserről is, aki a Hitlerrel való kenyértörés után Csehszlovákiába menekült a gyilkosok elől. Ez alatt technikusok nagyszámú különítménye kutatja át a terem romjait, s egy óramű maradványaira bukkannak. A vegyi analízis elárulja, milyen robbanóanyagot használt a tettes, reggelre vizsgálati fogságba kerül Payerl, a pince bérlője, és a söröző valamennyi alkalmazottja.

A határok le vannak zárva, a határállomásokról szakadatlanul érkeznek a feltartóztatott személyek adatait közlő jelentések. Mindössze kettő érdekes közülük. A holland határon elfogták Best brit kapitányt és Stevens őrnagyot (csak később derült ki, hogy "elfogatásuk" megtervezett emberrablás volt, amelyet egy különleges SS különítmény hajtott végre). Konstanzban pedig, a Németország és Svájc közötti határátkelőhelyen, december 8-án, húsz óra tízkor, tehát több mint egy órával a merénylet előtt (és a határokon való különleges éberségre intő parancs kiadása előtt) elfogták Georg Elser asztalost. Best és Stevens, de mindenekelőtt Elser játszották azután, a merénylet körüli bonyodalmakban a nem éppen irigylésre méltó főszerepet.

Elser asztalos érthetetlenül gyermeteg módon, minden szükséges irat nélkül próbált átjutni a határon, a zsebében azonban terhelő anyag lapult, egy gyújtóberendezés mintadarabja, annak a heidenheimi Voith-gyárnak a legújabb modellje, ahol Elser egykor dolgozott, ezenkívül több repülőszerkezet műszaki vázlata "Szigorúan bizalmas" pecséttel. Motozása során télikabátja hajtókájának belső oldalán az RFB (Roter Frontkampferbund) betiltott kommunista szervezet jelvényére bukkantak, és megtalálták nála a terhelő bizonyítékok legképtelenebbjét is, egy, a müncheni pince belsejét ábrázoló képeslapot, amelyen a szónoki emelvény közelében levő egyik oszlop kereszttel volt megjelölve.

Túlságosan is kompromittáló és gyanúsan teljes gyűjteménye ez az esetleges bírósági per anyagául szolgáló bűnjeleknek. Elvégre lehetett-e egy merénylő annyira együgyű, hogy miután felmert robbantani, egy Hitlernek szánt pokolgépet, iratok nélkül vág neki az országhatárnak, és a zsebében nemcsak kémkedési anyagot rejteget, de ráadásul egy képeslapot is, amely a tettét a szó szoros értelmében illusztrálja ? Viselhette-e egy betiltott kommunista szervezet jelvényét, kitéve magát annak a veszélynek, hogy ez által akár a leghanyagabb határőr figyelme is ráirányulhat ?

Az Elser kihallgatásáról felvett jegyzőkönyvek (Koblenzer Bundesarchiv, 203 oldal) mindezekre a kérdésekre nem adnak választ, sőt csak még jobban elködösítik az esetet. Mikor az elfogott Elsert első kihallgatása során megkérdezték a Gestapón, miért akart átszökni a határon, azt felelte, hogy a katonai szolgálat alól akart kibújni. Annak a kiegyensúlyozott embernek a nyugodt hangján mondta ezt, akinek sejtelme sincs róla, milyen komoly gyanúsításról van szó, de aki mindamellett egyáltalában nem úgy fest, mint a lipcsei per tétova, zavarodott van der Lubbéja.

Elser harminckét éves, értelmes ember, arcán nyoma sincs a félelemnek. Mikor a betiltott kommunista szervezet jelvényéről kérdezik, úgy magyaráz, mintha egészen szabványos dologról volna szó. Azért vitte magával, hogy Svájcban politikai menekültként léphessen fel. A kommunistákhoz sohasem volt semmi köze. A jelvény még a korábbi évekből való, valamikor ugyanis a Vörös Frontharcosok Szövetségének zenekarában játszott, de otthagyta őket, nem érdekli a politika, neki csak a zene tetszik.

A gyanúsított Elser vallomásában sok a homályos pont, annak ellenére, hogy a Gestapo legtapasztaltabb emberei hallgatták ki. Vagy talán éppen ezért ? Hátha parancsot kaptak a merénylet körülményeinek elködösítésére ! Sok minden erre enged következtetni. A Gestapo szigorúan titokban tartotta, ki és hol hallgatja ki Elsert, nem árulta el ezt még a különleges vizsgáló bizottság főnökének, Nebének sem. S bár a Gestapo jegyzőkönyvei nem perdöntőek, s távolról sem nevezhetők tárgyilagosaknak, már az első oldalak olvasásakor kiderül, mit is akartak a nácik voltaképpen.

Elser 1903-ban született Hermaringenben, paraszti családból. Mikor felnőtt, s nyiladozni kezdett az értelme, arra a meggyőződésre jutott, hogy a világ rossz, a munkások kizsákmányolók áldozatai, az új náci törvények szerint még a munkaadójukat sem változtathatják szabadon, sőt a tulajdon gyermekeiket sem nevelhetik a maguk elképzelései szerint, hanem kénytelenek őket náci szervezetek nevelésére bízni. Mikor aztán a müncheni diktátum után a nácik hadserege megszállta Csehszlovákia határvidékét, Elser megértette, hogy ez nyers agresszió, amit Hitler nem úszhat meg, politikája előbb vagy utóbb háborúhoz fog vezetni. Végső soron tehát minden rossznak Hitler az oka, s amíg ő él, nem lesz békesség a világon.

Georg Elser elhatározta, hogy megszabadítja a világot a zsarnoktól, és hozzáfogott a merénylet előkészítéséhez. A Gestapo jegyzőkönyveiben leírt módszere alapján eljárása minden tekintetben mintaszerűnek nevezhető. Mert ahhoz képest, hogy ugyanez az asztalos határátlépési kísérlete közben elképesztő naivitásról tett tanúságot, a merénylet stratégiája, legalábbis az ő vallomása szerint, csakugyan tökéletes volt.

Először is állást szerzett a Waldenmaier-cégnél, nyilvánvalóan csak azért, hogy könnyebben ellophasson 250 töltetnyi lőport. A robbanóanyagot a kabátja alatt csempészte ki, és otthon a fehérneműs szekrényébe rejtette el. Most már csak robbantógyutacsra volt szüksége. Königsbrunnba ment tehát, munkát vállalt Vollmer kőbányájában, és addig törte a követ, míg csak a fehérneműs szekrényben össze nem gyűlt a megfelelő számú gyutacs.

Amikor 1939 tavaszán szabadságra ment a szüleihez, már minden szükséges kellék együtt volt, így aztán a kertben pirotechnikai kísérletekbe fogott. Meglehetősen zajos tevékenység volt ez, az emberek csakhamar kérdezősködni kezdtek, ám Elser készen állt a magyarázattal, egy találmányon dolgozik, amelyet a gyakorlatban is ki kell próbálnia, a kísérletek azonban cseppet sem veszélyesek. Hogy ezt a tulajdon szülei elhitték, az még érthető, az azonban már kevésbé, hogy a szomszédok is beérték ennyivel.

A lelkiismeretes merénylő módszeresen halad kitűzött célja felé. Már korábban kiszemelte a müncheni Udvari Sörfőzde pincéjében a szónoki emelvény mögötti hatalmas oszlopot, sőt titokban be is mérte. Helyesen ítélte meg, hogy abba kell beszerelnie a pokolgépet.

Nagy hatású, két óraművel működő, három ütőszeges gyújtórendszert gondolt ki, aprólékos műszaki rajzot készített hozzá, és különböző müncheni iparosoknál, Solleder lakatosnál és Brög asztalosnál a Türkenstrasse 59-ben, Drechsler mechanikusnál a Frauenstrasse 9-ben és Niederhofer Műszerésznél a Rumfordstrasse 32-ben megrendelte az alkatrészeket. A szobájában összeszerelte és kipróbálta a szerkezetet, majd estéről estére eljárt vacsorázni az Udvari Sörfőzde vendéglőjébe. Megitta a maga kis barna sörét, aztán észrevétlenül belopózott a szomszédos, elhagyott terembe, és szorgalmasan véste, mélyítette az oszlopban a pokolgép rejtekhelyét. Egy egész hónapig (sőt egy másik verzió szerint nyolcvan napig) dolgozott ott minden éjszaka, és senki sem vett észre semmit.

A kiszemelt oszlopnak faburkolata volt. Elser asztalos óvatosan kimetszette a falazatot, s megvárta, amíg az illemhelyen meghúzza valaki az öblítő fogantyúját. E mögött a hangkulissza mögött vájta tovább vésővel az üreget. A kivagdosott malter és tégladarabokat egy vászonzacskóba gyűjtötte, a kompromittáló anyagot minden reggel elvitte a folyóhoz, és a vízbe szórta. Amikor a munka elkészült, vékony parafa lemezek közé csomagolta a pokolgépet, hogy az óraművek ketyegése ne legyen hallható, a kivájt üreg fafedelét pedig belülről vékony bádoggal vonta be, nehogy esetleg egy véletlen ütődés, idő előtt felrobbantsa a bombát.

Munkája során csupán egyetlenegyszer zavarták meg. Az éjjeliőr felfedezte az elhagyott terem hívatlan vendégét, és odahívta Anton Payerl bérlőt, de az elhitte Elsner magyarázatát. A boldogtalan fiatalember térdén furunkulus támadt, amely aznap este különösen gyötörte, átment hát a szomszédos néptelen helyiségbe, hogy kinyomja. Bizonyítékul, hogy igazat beszél, Elsner felhúzta a nadrágja szárát, és megmutatta Payerlnek, kékbe játszó dagadt térdét. Később kijelentette, hogy térde csak az oszlop mellett való örökös térdeléstől kékült meg.

Eredetileg úgy tervezte, hogy a pokolgépet már a november harmadikáról negyedikére virradó éjjel az üregbe szereli, de nem jutott be a terembe. Másnap éjjel megállapította, hogy az üreg a töltethez képest még nagyon kicsi, és tovább vájta a bélésfalat. A következő látogatáskor a gondosan kitervelt akciót siker koronázta.

Vasárnap volt, s a teremben táncmulatságot rendeztek. Elsner megvette a belépőjegyet, s a karzaton letelepedve várt, míg mindennek vége lesz. Mikor a termet az utolsó látogatók is elhagyták, kivette a rejtekhelyről a pokolgépet, és nekilátott a szerelésnek. Reggelre mindennel elkészült, az óraművek pontosan működtek. Felkerekedett tehát, a kioszkban még megivott egy csésze kávét, aztán elindult a svájci határra. A határőrök, mint mondta, csak azért fogták el, mert a merényletről szóló rádióhíreket hallgatta, és elbámészkodott. Vallomásának ebben a részében a legnyilvánvalóbb az ellentmondás, hiszen tudvalevő, hogy jó egy órával korábban fogták el, mint ahogy a müncheni pincében a pokolgép felrobbant. A valóságban tehát minden egészen másként történt, mint ahogyan azt a Gestapo igyekezett bebizonyítani.

A náci pártsajtó már november 22-én közölte a nyomozás eredményét. Goebbels Völkischer Beobachterje vastag betűs címekkel kürtölte világgá, hogy a vezér Adolf Hitler életét veszélyeztető arcátlan támadás hátterében a brit titkosszolgálat áll, a merénylet megszervezésére padig maga Otto Strasser vállalkozott. Mindenki, aki csak részt vett a nyomozásban, jól tudta, hogy ez hazugság. Georg Elsnernek nem voltak külföldön semmiféle cinkosai, sem Otto Strasser Fekete Frontja, sem a brit titkosszolgálat nem tudott a készülő merényletről. Hanem, mint ahogy az a második világháború után tisztázódott, Georg Elsner mégsem maga tervelte ki a müncheni pincében elkövetett robbantást.

A náci Sicherheitsdienst már régóta kockázatos játékot játszott a brit titkosszolgálattal. Már jóval a háború előtt megtelepedett ugyanis Hollandiában egy titkos, F-479-es számú, tehetséges náci ügynök, az állítólagos német szökevény, doktor Franz Fischer. Azt híresztelte el magáról, hogy Hitler elől menekült el, s így bizonyos idő elteltével sikerült beférkőznie a brit Secret Service hollandiai ügyvivőinek bizalmába, akiknek kapóra jött volna a Hitler ellenes oppozícióval létesítendő kapcsolat.

Így történt, hogy már 1939 augusztusában találkozott Hágában a Secret Service központjának a vezetője, H. R. Stevens és helyettese, S. Payne Best kapitány egy bizonyos Solm nevű német kapitánnyal. Solm a hitleri ellenzék szóvivőjének adta ki magát, amely ellenzéket elsősorban olyan hangzatos nevű német tábornokok képviseltek, mint von Rundstedt, von Fritsch és von Wietersheim. Az első találkozás az amsterdami Central Szállodában jött létre, a második, október 19-én Dinxperlóban, majd végül, egy október 30-án Hágában tartott megbeszélés alkalmával Solm bemutatta az angoloknak a német tábornokok megbízottját, doktor Schemmelt és az ellenzék szóvivőjét, Martin ezredest.

A náci Sicherheitsdienst feje, Heydrich tudniillik sehogy sem tudta már tovább nyújtani a brit Secret Service-szel folytatott tárgyalást, megbízta tehát az ugyan még fiatal, de mindenre alkalmas tisztet, canaris tengernagy bukása után a náci kémelhárítás főnökét, Walter Schellenberget, hogy doktor Schemmel néven kísérelje meg a tárgyalásokat még tovább elhúzni. Nem lehetetlen, hogy Martin ezredes Heydrich bevált fenegyereke, Naujocks volt, aki azután a venlói eset néven ismert dráma utolsó felvonásában átvette a főszerepet.

A rátermett tárgyaló, Schellenberg újra megpróbált időt nyerni, de nem térhetett ki a tényleges döntés elől, nem ígérhette a végtelenségig, hogy a tábornokok a következő találkozóra már eljönnek. Ezért Heydrich váratlan parancsa kellemes meglepetésére szolgált. Formis mérnök Záhorí-szállóbeli gyilkosának és néhány bevált bérgyilkosnak a segítségével kerítse hatalmába mindkét brit hírszerző tisztet, s hozza át őket német területre. Feltűnés nélkül vagy nyilvánosan, csellel vagy erőszakkal, de minél előbb. Hitler parancsa ez. A müncheni merénylet ugyanis a brit Secret Service lelkén szárad, tehát nyilván Stevensén és Bestén is.

Naujocks, Schellenberg és a gyakorlott bérgyilkosok csoportja november kilencedikén délután négy tájban Venlótól nem messze átkelt a holland határon, a régóta ígérgetett ellenzéki tábornokok helyett gyilkosok ültek az autóban. A tisztek a Backus kávéházban várakoztak, s megpillantva a németeket, elébük siettek, Naujocks halálbrigádja foglyul ejtette Stevenset és Bestet, erőszakkal az autóba tuszkolta őket, halálosan megsebesítette Daniel Copper holland hadnagyot, s biztonság okából őt is a kocsiba téve, mindhármukat német területre hurcolta. A lőtt sebet kapott holland tiszt röviddel azután meghalt a düsseldorfi kórházban, Stevens őrnagy és Best kapitány pedig a Gestapóra került. Nagyszabású, nyilvános politikai per volt ugyanis készülőben a brit miniszterelnök és "háborús uszító, Churchill" ellen, akinek, mint mondták, biztosan benne volt a keze a führer elleni merényletben. A tárgyalás során kellett volna bebizonyosodnia, hogy a merénylő Elsert, a megtévedt németet valójában a brit titkosszolgálat szervezte be.

Tudvalevő, hogy a perre sohasem került sor. A gengszter rajtaütés áldozatai, a Naujocks mordkommandója által elrabolt angol tisztek német gyűjtőtáborba kerültek. Best kapitány Sachsenhausenben együtt raboskodott Elserrel, s később The Venlo Incident című könyvében megírta ezzel kapcsolatos élményeit. Így esett, hogy a háború után végre fény derült a Hitler elleni merénylet feltűnő véletleneire és érthetetlen ellentmondásaira.

S. Payne Best valamikor 1941 januárjában tudta meg, hogy táborukba egy előkelő rab érkezett, aki állítólag Hitler személyes foglya. Bunkerban szállásolták el, és minden arról tanúskodott, hogy nem közönséges elítéltről van szó. Több lakócellát kapott, amelyeket nem tartottak zárva, s így szabadon mozoghatott az épületben, egy helyiségben asztalos műhelyt rendeztek be számára, hogy ne unatkozzon, és zavartalanul hódolhasson kedvtelésének, a konyhából az SS legények kiadós diétás kosztot hordtak neki, el volt látva cigarettával, és meghatározott napokon a tábor bordélyházát is látogathatta.

Természetes, hogy egy ilyen kiváltságos fogoly érkezésének a híre gyorsan elterjedt a táborban. A fegyőrök azt rebesgették, hogy ez az Eller, ahogy most Elsert a rabkimutatásokban nevezték, koronatanúja annak a készülő kirakatpernek, amely majd bebizonyítja a brit Secret Service bűnrészességét a müncheni merényletben, és azt, hogy S. Payne Best, aki ugyanennek a tábornak a foglya, részt vett a merénylet előkészületeiben.

Elser nem került közvetlen összeköttetésbe Besttel, de a felügyelők, anélkül, hogy sejtették volna, üzenetet közvetítettek kettejük közt. Best néhányszor cigarettát küldött az asztalosnak, az viszont könyvállványt készített a műhelyében Best számára. Abban volt elrejtve az első, összefoglaló jelentés a Hitler ellen elkövetett merénylet valódi hátteréről.

Elser már 1939 nyarán gyűjtőtáborba került, mert rendszeresen kitért mindennemű munka alól, s a rendőrség aszociális elemnek nyilvánította. Elfogták, és Dachauba vitték, ahol a gyűjtőtábor asztalosműhelyében dolgozott. Értette a mesterségét, a finom asztalosmunka meg az órajavítás volt a vesszőparipája. Egy idő múlva két polgári ruhás férfi jelent meg a tábor irodájában, hívatták Elsert, és újból kihallgatták. Kérdéseik főként Elser családja, rokonai és ismerősei körül forogtak. Hanem az asztalos magányos ember volt, nem érintkezett tulajdonképp senkivel. A két embernek alighanem ez felelt meg. Eltávoztak, de nemsokára ismét eljöttek. Egy kicsit puhatolóztak még, a kérdéseik egy jegyzetfőzetben voltak felírva, végül megkérdezték, mit szólna hozzá, ha ismét szabadlábra kerülne ? Elser természetesen lelkesen fogadta az ajánlatukat. Nem tudta még, hogy szabadulásának mi az ára.

A két civil ruhás férfi elmondta Elsernek, hogy Hitler ellen merénylet készül. A Gestapo megtudta, hogy a führert ellenségei éppen a müncheni Udvari Sörfőzde pincéjében tartott ünnepség alkalmával akarják eltenni láb alól, ha majd, (mint ahogy ez évek óta szokás volt), beszéde után leül egy korsó sör mellé. Csakhogy a Gestapo nem alszik, az összeesküvők neve már ismert, a führer azonban nem akar a párton belül botrányt, inkább egy asztalhoz ülteti valamennyi ellenségét, közel a szónoki emelvényhez, és egy váratlan, időzített bombarobbanással elsöpri őket a föld színéről. Így megszabadul az ellenségeitől, s a dolog hátteréről senki sem tud meg semmit.

Elser nem mondhatott nemet, akkor sem, amikor megtudta kényes küldetése részleteit. Arra szemelték ki, hogy a terem egyik oszlopába elhelyezze az időzített bombát, amely majd végrehajtja az összeesküvőkön az ítéletet. November elején beállított érte a táborba a két civil ruhás férfi, éjjel elvitték a müncheni pince nagytermébe, megmutatták neki az oszlopot, ellátták szerszámmal, s ő kimetszette a faburkolást, kivágott néhány téglát, s a nyílásba belehelyezte a pokolgépet a késleltetett kioldóval. A bomba Elser által magadott részletes műszaki leírás alapján S. Payne Best később úgy vélte, hogy a gyújtóberendezés csak segéd, ha ugyan nem álszerkezet volt, a robbantótöltettől ugyanis vékony drót vezetett egy, a terem bejáratánál elrejtett kioldóig, vagyis a töltetet a megadott pillanatban valaki beavatottnak, kézzel kellett elsütnie.

November nyolcadikán kellett volna Elsernek megkapnia a szolgálatfáért járó jutalmat. A két civil ruhás csakugyan el is jött érte, és ígéretükhöz híven elvitték a svájci határra, hogy azután majd Svájcban tehetős polgárként jólétben és biztonságosan élje le hátralevő életét. Mindössze pár száz méternyire a határtól megálltak, és átadtak Elsernek egy pénzes borítékot meg egy a müncheni pincét ábrázoló képeslapot. Ezt a képeslapot kellett igazolvány gyanánt felmutatnia a német határőröknek. Állítólag elég, ha előveszi, s azok már tudni fogják, hogy szó nélkül tovább kell őt engedniük. Elser számára nem maradt más hátra, mint engedelmeskedni, s így egyenesen belefutott a neki állított csapdába. Nem sokkal később, bár mint Hitler kedvezményezett, személyes foglya, újból a sachsenhauseni gyűjtőtáborba került.

A háború utáni politika ismert személyisége, a német békemozgalom képviselője, Martin Niemöller evangélikus lelkész 1946-ban a göttingeni egyetem hallgatói előtt tártolt előadásában kijelentette, hogy a koncentrációs táborban együtt raboskodott Elserrel. Elser a valóságban SS unterscharfűhrer volt, s a merényletet a müncheni Udvari Sörfőzdében Hitler egyenes parancsára követte el. Ugyanezt állította Elser tettéről több, más beavatott is, mindenekelőtt Ribbentrop külügyminiszter munkatársa, Erich Kordt és Walter Usslepp, SS unterscharführer, aki a sachsenhauseni koncentrációs táborban Elser őrzője volt. Az utóbbi állítólag megtudta Elsertől, hogy a merényletet nemcsak Hitler egyenes parancsára hajtotta végre, hanem egyszersmind megfelelő jutalomért is, a háború után állami járadékot és családi házat kellett volna kapnia.

Ehelyett golyót kapott a nyakszirtjébe. Best kapitány írja, hogy a nácik veresége után több megszabadított rabtársával együtt egy okmányokkal teli aktatáska birtokába jutott, amelyben többek között ezt az írásbeli utasítást találta,

"Az SS birodalmi vezetőjének legfelsőbb parancsára és utasítására feltűnés nélkül végezzenek az önöknél fogolyként tartott Georg Elserrel, akit a müncheni Udvari Sörfőzdében 1939 novemberében elkövetett merénylet tetteseként tartanak fogva."

A szövetséges légierők München ellen intézett márciusi támadásai közben, amikor százával hullottak a bombák, és ezerszámra csattantak a lövések, egy lövéssel több hangzott el.

Georg Elsert lőtték agyon szökés közben, így némították el a nácik az egyetlen tanút, aki megvilágíthatta volna a Hitler ellen 1939-ben elkövetett merénylet hátterét.