Hitler (II.)

Hitler (II.)

Walkür-hadmüvelet

A második világháború már egy évvel korábban, 1944. július 20-án befejezõdhetett volna. A Hitler elleni merénylet, amelyet a führer legmagasabb katonai körökben megbúvó ellenfelei készítettek elõ, úgy vonulhatott volna be a történelembe. mint egyike azoknak a politikai gyilkosságoknak, amelyek segítettek megváltoztatni a világot. De a Walkür-hadmûvelet sikerét kezdettõl fogva kétségessé tette a balszerencse és az összeesküvõk dilettantizmusa.

Csütörtökön, 1944. július 20-án reggel hat órakor két tiszt lépett ki a berlini Wannsee villanegyed egyik házából, Claus Schenk von Stauffenberg gróf, vezérkari ezredes, és jogász bátyja, Berthold, aki tengerésztiszti egyenruhát viselt.

A magas, délceg termetû, rokonszenves. férfias arcú harminchét éves ezredesen súlyos nyomokat hagyott a háború, Tuniszban elvesztette a fék szemét és a jobb karját, s a bal kezén is csak három ujja maradt megf Csonka balját most a sapkája ellenzõjéhez emelte. viszonozva a sofõr köszönését.

Beültek a járda mellett várakozó szolgálati kocsiba, és elindultak a Rangsdorf repülõtér irányában. Útközben azonban még megálltak hogy felvegyék Stauffenberg segédtisztjét, Werner von Haeften fõhadnagyot. A repülõtéren már várta õket egy kétmotoros Heinekel-111-es repülõgép és Stieff vezérõrnagy a szárnysegédjével. Két aktatáskát adott á Stauffenbergnek. Mind a kettõben egy-egy Hitlernek szánt idõzítet bomba lapáll.

Elbúcsúztak. Stauffenberg és Haeften beszállt a repülõgépbe, a többiek pedig visszamentek a városba. A repülõgép reggel hét tájban indult Hitler fõhadiszállása felé. Ötszázhatvan kilométernyi utat kellett megtennie. Hitler, aki mint ismeretes, betegesen féltette az életét, a bevehetetlen "Farkastanyá"-ban rejtõzött. Mérnökök és koncentrációs táborok foglyai építették ezt az újabb, többszörös páncélozású, földbe betonozott búvóhelyet a kelet-poroszországi tavak ingoványos térségében, néhány kilométernyire Rastenburgtól. A bunker koré húzott drótsövénybe nagyfeszültségû áramot vezettek, s ráadásul néhány övezet aknamezõvel vették körül. A barna diktátort válogatott SS-katonák százai õrizték.

Több mint kétórányi idõ állt Stauffenberg ezredes rendelkezésére, hogy ellenõrizze a bombákat. A szerkezetüket már ismerte, az összeesküvõk megbízható angol hexitet használtak, egy szürke, képlékeny, hatalmas robbanóerejû anyagot, amelyet a brit repülõgépek megszállt területek partizánjai számára szoktak ledobni. A németek ilyen hatékony robbanóanyagot nem gyártottak. A bombák idõzítõ szerkezete egyszerûségével tûnt ki. Egy apró ampullába, (amelyet Stauffenbergnek a bomba használata elõtt egy kis fogó segítségével szét kellett törnie), nagy hatású savat töltöttek, a sav pontosan tíz perc alatt szétmarta a biztosíték drótját, ezzel kioldódott a robbanógyutacs ütõszege, és felrobbantotta az egy kilogrammos töltetet. Az egyik bomba, egyenlõre az ezredes aktatáskájában pihent egy ingbe csomagolva, a másik, tartalékként minden eshetõségre, von Haeften táskájában rejtõzött.

Stauffenberg ezredest az afrikai hadjáratban súlyos sebesülés érte, egy ideig a tuniszi Karthágó tábori kórházában feküdt élet-halál között lebegve, azután német kórházakban kezelték, s amikor úgy-ahogy talpra állították, Fromm vezérezredesnek, a tartalék hadsereg parancsnokának vezérkari fõnöke lett. Az összeesküvõk közül õ volt az egyetlen, aki e tisztségénél fogva idõrõl idõre bejutott Hitler fõhadiszállására, és jelen volt a hadi helyzetrõl folytatott megbeszéléseken. Július 20-án is beszámolót kellett volna tartania újabb tartalék egységek bevetésének lehetõségérõl az összeomló német arcvonalakon.

10:10-kor a pilóta körözni kezdett a rastenburgi repülõtér fölött, és öt perccel késõbb a Heinckel már a kifutópályán gurult. Haeften segédtiszt figyelmezteti a pilótát, hogy tizenkettõkor álljon indulásra készen, az ezredes úrnak idejében vissza kell érkeznie Berlinbe. Aztán mindketten kiszállnak, kocsiba ülnek, s az elindul velük a tizenöt kilométer hosszú, csapdákkal és õrtornyokkal teli úton, a szögesdrót sövények és spanyolbakok torlaszain túlra, álcázott ágyúállások és hálóval letakart tankok közé.

A szigorú ellenõrzés három áthatolhatatlan védõsáncán kell áthaladniuk. Az õrségek megvizsgálják Stauffenberg csak erre a napra kiállított igazolványát, s amint egy sorompó fölemelkedik, az õrparancsnok tiszt jelenti a kocsi áthaladását a következõ ellenõrzõ övezetnek. A tizenöt kilométeres út teljes harminc percig tart. Aztán végre célhoz érnek. Stauffenberg megtudja, hogy még rengeteg idejük van, Hitler ugyanis fél egyre halasztotta a tanácskozás kezdetét. Meglátogatják tehát a táborparancsnok szárnysegédjét, von Moellendorf kapitányt, beülnek vele villásreggelizni a teázóba, és megbeszélik az utolsó részleteket, Moellendorf ugyanis szintén be van avatva a tervbe.

Mikor végeztek, Stauffenberg felállt, és segédtisztjével együtt a Wehrmacht hírszerzõ szolgálatának parancsnokához, Fellgiebel tábornokhoz sietett. Õrá hárult az összeesküvés egyik legfontosabb feladata, a merénylet után értesítenie kellett Berlint az eredményrõl, s ráadásul gondoskodnia kellett minden összeköttetés megszilárdításáról, hogy Hitler fõhadiszállása a robbanást követõ néhány órán át teljes elszigeteltségben maradjon.

Tizenegy után, tíz perccel, már Stauffengerg, kezében a veszedelmes aktatáskával, már Buhle vezérõrnagynál van, hogy megbeszélje vele a tartalék egységek bevetését, a valóságban azonban a Wehrmacht fõparancsnokságának fejére, Keitel tábornagyra vár. Ha ugyanis Keitellel megy be Hitler barakkjába, nem áll fenn annak a veszélye, hogy az aktatáskába bárki is bele merészeljen nézni. Addig beszél tehát Keitellel az elõkészített beszámolóról, míg az idõ már sürgeti õket, s indulniuk kell a tanácskozásra.

Tizenkét óra harminc perckor Stauffenberg, Keitel marsall kíséretében, s aktatáskájában a Hitlernek szánt bombával elindul a bankba, ahol a tanácskozást tartják. Hitler pontosan megszabta a beszámolók idõtartamát, ugyanis sietett. Tizennégy órára, a bukott diktátor, Mussolini látogatását várta.

Stauffenberg küldetésének legnehezebb szakasza elõtt áll. Itt az ideje, hogy feltûnés nélkül kibiztosítsa a bombát. Megmaradt fél kezének három ujja nem elég ehhez, ezért fogót kell használnia, s természetesen úgy, hogy eközben senki meg ne lássa. Már indulnak, amikor hirtelen megtorpan, és sietve visszafordul azzal a megjegyzéssel, hogy a fogason hagyta a sapkáját meg a derékszíját. A ruhatárban kinyitja az aktatáskát, mint aki még utoljára meg akar gyõzõdni róla, hogy a beszámolóhoz minden szükséges jegyzete együtt van, három ujja közé fogja a kis fogót, szétszakítja a savas ampullát, és néhány pillanat múlva már újból kint van. A bomba idõzítõ szerkezete dolgozni kezd. Pontosan tíz perc múlva bekövetkezik a robbanás.

Stauffenberg kilenc perccel a robbanás elõtt lépett Keitellel a helyiségbe, ahol Hitler körül már huszonhárom tábornok hajolt a térkép fölé. Heusinger éppen a keleti fronton kialakult helyzetet ismertette. A mintegy ötször tizenkét méteres helyiségben mindössze egy hosszú, három masszív tölgyfaalapzattal alátámasztott térképasztal állt. Hitler egy mozdulattal félbeszakította Heusingert, üdvözölte Stauffenberget, aztán tovább folyt a megbeszélés.

Stauffenberg ezredes még egyre kezében tartja az aktatáskát. Körültekint, hová tehetné, hogy ne legyen útban. Végül leteszi az asztal alá, az egyik vaskos alapzathoz támasztva, alig háromlépésnyire Hitler lábától. A Nagynémet Birodalom vezére, akinek a frontokon már ugyancsak szorul a kapcája, háttal áll az ajtónak, szemben a három kitárt ablakkal. A barakkban ugyanis elviselhetetlen a hõség.

Stauffenberg látszólag figyelmesen hallgatja a térkép fölött folyó eszmecserét, a valóságban azonban a futó másodperceket számlálja. Hat perc telt el, nemsokára levegõbe repül Hitler a tábornokaival együtt.

Legfõbb ideje elhagyni a küzdõteret. Az elõrelátó ezredesnek erre is volt gondja, mikor Keitel marsallal a telefonközpont mellett elhaladt, hangosan odaszólt a szolgálatosnak, hogy sürgõs telefonhívást vár Berlinbõl.

Heusinger tábornok még egyre beszél, Stauffenberg az órájára pillant, kimegy a helyiségbõl, mintha a telefonhoz menne, az elõszobában azonban kapja a sapkáját meg a derékszíját a pisztolyával, és siet ki. A legközelebbi parkolóhelyen már várja Haeften a kocsival. A megbeszélés résztvevõi még mindig Heusinger tábornok beszámolóját hallgatják. A helyettese, Brandt ezredes közelebb akar férkõzni a térképhez, amelyen Heusinger a keleti front alakulását szemlélteti, de a lába megakadt Stauffenberg aktatáskájában, ezért lehajol, és odébb állítja, a vaskos alapzat túlsó, Hitlertõl elfelé esõ oldalára. Aztán Heusinger végez, Stauffenberg jelentése következne, de az ezredes még mindig nem jött vissza. Keitel marsall kimegy az elõszobába, hogy utánanézzen, eszébe jut a Stauffenberg áltál említett sürgõs beszélgetés Berlinnel. A telefonközpontba pillant, de a szolgálatos tiszt jelenti, hogy az ezredes egy-két perccel ezelõtt sietve távozott. Az elképedt Keitel tehát visszatér a szobába, s éppen abban a pillanatban teszi be maga után az ajtót, amikor a bomba felrobban.

Stauffenberg száznyolcvan lépésnyire jutott el, a 88. számú bunkerig, ahol a kocsijánál találkozik Fellgiebel tábornokkal. Mindketten az órájukat nézik. Robbanás. A barakkból, amelyben a tábornokok beszámolnak Hitlernek, sárga lángnyelv csap fel a magasba. Fellgiebel tábornok befut az irodájába, Stauffenberg és Haeften kocsiba ugornak, és utasítják a sofõrt, hogy amilyen gyorsan csak tud, hajtson a repülõtérre. Egyikük sem kételkedik benne, hogy Hitler halott.

Már az elsõ ellenõrzés bonyodalmat hoz, a tiszt nem akarja kiengedni a kocsit az övezetbõl. Stauffenberg ezredes számára nem marad más hátra, csalást kell megkockáztatnia. Kiugrik a kocsiból, megragadja a telefont, beszélgetést színlel egy magas rangú tiszttel, az után közli a szolgálatos õrparancsnokkal, hogy engedélyt kapott az övezet elhagyására. Az õrség felhúzza a sorompót, a kocsi továbbgördül, a tiszt jelenti a távozását a következõ õrségnek.

Ott már nehezen megy a dolog. Közben ugyanis az egész objektum területére riadót rendeltek el, s a tiszt hallani sem akar az állítólagos engedélyrõl. Rendes körülmények között érvényes volna, de riadó esetén senki sem mehet se be, se ki. Hiszen ott bent robbant valami, az ezredes úr nem hallotta ?

Stauffenbergnek mindenáron a repülõtérre s a lehetõ leggyorsabban, Berlinbe kell jutnia. Ott vár csak rá az igazán nehéz feladat. Újra a telefonhoz szalad tehát, feltárcsázza a táborparancsnok segédtisztjének, Moellendorf kapitánynak a számát, s az utasítja a szolgálatos tisztet, hogy kiengedheti Stauffenberg kocsiját a területrõl.

Mikor már a mazuri erdõkön át robognak a repülõtér felé, von Haeften kinyitja az aktatáskáját, leszereli a tartalék bomba robbanógyutacsát, és a két ártalmatlanná tett részt a sûrûbe hajítja. Tizenöt perccel egy óra után beszállnak a készen álló repülõgépbe, és már indulnak is Berlinbe abban a szent meggyõzõdésben, hogy a Hitler elleni merénylet sikerült.

Hitlernek azonban hihetetlen szerencséje volt. A bomba alig néhány méternyire robbant tõle, s neki mégsem történt semmi baja. A robbanás közvetlen hatásától megvédte az asztal vaskos tölgyfa alapzata meg az erõs deszka, amelyen a térkép feküdt. A mennyezet egyik lezuhanó gerendája csak centiméterekkel kerülte el.

"A robbanás után alig láttam - mesélte késõbb Hitler - Mindent füst borított. Csak egypár alakot tudtam kivenni, amint a füstben kúsztak a földön. Az ajtótól nem messze hevertem, egy csomó deszka meg gerenda alatt. Mégis fölkeltem segítség nélkül, és megpróbáltam járni. Mindössze támolyogtam egy kicsit."

Hitlert Keitel marsall támogatta ki a barakkból, aztán orvosok vették kezelésbe. Megállapították, hogy az arcán néhány jelentéktelen vágott seb van, a homlokán pedig egyetlen karcolás, a bal keze s a jobb alkarja véraláfutásos, és a bõrén vagy száz apró, felületi sérülés található. A führer dobhártyasérülését csak késõbb fedezték fel, viszont, nyilván az idegsokk következtében, teljesen megszûnt bal lábának szüntelen remegése.

Néhány nappal késõbb bal fülére csaknem teljesen megsüketült, és egy ideig még enyhe egyensúlyzavarral küszködött, de ettõl eltekintve szinte következmények nélkül élte túl a merényletet.

A robbanás következtében mindössze négy tábornok vesztette életét (sõt ott helyben csupán egyetlenegy), Hitler szárnysegédje súlyos, a többiek csupán könnyebb sérülést szenvedtek. Az asztal erõs alapzata, meghatározott irányt adott a robbanásnak, a nyitott ablakok pedig eloszlatták a légnyomást, s ezzel annyira csökkentették a detonáció erejét, hogy a várt hatás elmaradt. Hanem az összeesküvõk, akik Berlinben feszülten várják a merénylet eredményét, egyelõre még mit sem tudnak Hitler szerencséjérõl. Ennek nyilván Fellgiebel tábornok az oka, hiszen az õ feladata lett volna, hogy a berlini Bendlerstrasséba továbbítsa a megbeszélt jelszót. Fellgiebel azonban, úgy látszik, megijedt a kudarctól, mikor megállapította, hogy Hitler életben maradt, már semmit sem mert tenni. Arról, hogy késõbb a "Farkastanyá"-val minden összeköttetés megszakadt, tulajdonképpen maga Hitler gondoskodott.

A Berlinben tartózkodó Goebbels, bizonyos források szerint, már tizenhárom óra után, tehát még az összeköttetés megszakadása elõtt érbesült a merényletrõl. s Himmler, akinek a bunkerje mindössze huszonöt kilométernyire volt a führerétõl. szintén rövidesen hírt kapott. Azonnal kocsiba ült, és a tett színhelyére indult. A segédtisztje ezalatt Berlinbõl bûnügyi szakértõket hívott egybe, hogy a tettest kinyomozzák. A merényletet mindnyájan egy elmeháborodott egyéni akciójának tartották, senki sem gondolt rá, hogy szervezett összeesküvésrõl, ráadásul náci tábornokok összeesküvésérõl van szó.

Hitler és képtelen világhódító tervei ellenérzést váltottak ki, a führer ellenes tábor nõttön nõtt. Beck vezérezredes, akinek már 1938-ban le kellett köszönnie a Wehrmacht vezérkari fõnökségérõl, mert bírálni merte Hitler háborús szándékait, már Csehszlovákia megszállása elõtt, katonai hatalomátvételt tervezett, de tervét nem sikerült megvalósítania. Hitler pórázon tartotta a tábornokait. Egyesek méltányolták, hogy mindent megadott nekik, amire szükségük volt, fegyvert, lelkesítõ célokat és számtalan nagyszerû harci alkalmat. A többiek féltek tõle, mert tudták, hogy nem ismer könyörületet. Technikai szempontból is nehéz volt a puccs megvalósítása. Hitler nagyon is tisztában volt egy váratlan támadás fenyegetõ veszélyével, ezért meglepetésszerûen váltogatta tartózkodási helyeit, fõhadiszállását egyik bevehetetlen bunkerbõl a másikba tette át, mindig válogatott SS-ezredek felügyelete alatt. Tányérsapkájában golyóálló acélbetétet viselt, személyi orvosának minden asztalára adott ételt meg kellett ízlelnie. Ráadásul hihetetlen szerencséje volt, valamennyi ellene tervezett merénylet kudarccal végzõdött.

Henning von Tresckow vezérõrnagy már 1942 óta foglalkozott Hitler eltávolításának tervével, ebben látta Németország megmentésének egyetlen lehetõségét. Már 1942-ben összeköttetésbe lépett Goerdeler, egykori lipcsei polgármester Berlinben mûködõ ellenállási csoportjával, s a "Közép" hadseregcsoport vezérkaránál tett Szmolenszk melletti látogatásakor megegyezett Goerdelerrel. Utána megállapodott Olbricht gyalogsági tábornokkal, s készülni kezdett a merényletre. Többfajta bombát szerkesztett, végül a legjobb mellett döntött, az angol plasztikus robbanóanyagot választotta.

Tresckow feladata a technikai részletek megoldása, Olbricht ez alatt a puccsot szervezi, elõkészíti Berlin, Bécs, Köln és München megbízható egységekkel való megszállását. Az összeesküvõk sokáig igyekeznek Hitler közvetlen közelébe kerülni, aztán megtudják, hogy a haderõ legfõbb parancsnoka a keleti frontra készül rövid szemleútra, és eközben egy kis idõre megállapodik Kluge marsallnál Szmolenszkban. Hitlert elõször foglyul akarják ejteni egy megbízható Wehrmacht egység segítségével, de Kluge tábornagy, akit a tervbe szintén beavattak, tiltakozik, egy ilyen akció keresztülvihetetlen, a hadsereg zöme a keleti fronton elszenvedett minden vereség ellenére is még mindig hû a führerhez. Így aztán Tresckow a klasszikus merénylet mellett dönt, bombát készít Hitler ellen.

A gyûlölt diktátor nagyszámú kísérettel, saját orvosaival, szakácsaival és szolgaszemélyzetével érkezett Szmolenszkba 1943. március 13-án. A tábornokok illõ fogadtatást készítettek számára, a repülõtéren a hadsereg egy ragyogóra fényesített Mercedese várta, amelynek ajtózsebébe idõzített bombát tettek. Csakhogy Hitler nem hitt semminek és senkinek. Már egy héttel korábban elküldette Szmolenszkba saját kocsijai egyikét, egy megbízható sofõr kíséretében. A merénylet tehát meghiúsult.

De Tresckow nem adta meg magát. Mikor a tábornoki kar kikísérte Hitlert a repülõtérre, megkérte a Hitler környezetéhez tartozó Brandt ezredest (ugyanazt, aki késõbb a "Farkastanyá"-ban odébb tette az aktatáskát, és ezzel akaratlanul is megmentette Hitler életét, ám õ maga az életével fizetett), hogy szíveskedjék Stieff vezérõrnagy részére két palack konyakot magával vinni a fõhadiszállásra.

A csomagban idõzített bomba volt, amelynek útközben szét kellett volna szaggatnia Hitler repülõgépét utasaival együtt, de nem robbant fel. Az összeesküvõk hasztalan várták Berlinben a katasztrófa hírét, hiába készülõdtek a nagy fordulatra. A vegyi gyújtószer csütörtököt mondott, Hitler és kísérete idejében és rendben leszállt a rastenburgi repülõtéren, és von Tresckownak fõhetett a feje, hogy a veszedelmes csomagot, amely bármelyik pillanatban felrobbanhatott, visszakapja.

Egy héttel késõbb újra bevált Hitler elõrelátása. A zsákmányolt szovjet fegyverek kiállítását kellett volna ünnepélyesen megnyitnia. Az összeesküvõk egyike, Gersdorf tábornok, elõzõleg a fõparancsnokságnak éppen azt a részlegét vette át, amely a kiállítást rendezte. Csak természetes volt, hogy õ fogadja Hitlert, és õ kalauzolja a kiállított fegyverek között. A tábornok rendkívüli tettre szánta el magát, kész volt a merénylet sikeréért életét áldozni. Két idõzített bombával a zsebében kísérte Hitlert, és arra törekedett, hogy a robbanást közvetlenül megelõzõ pillanatban minél jobban megközelítse a zsarnokot, de Hitler ismét meghiúsította az összeesküvõk tervét. A program szerint fél óráig kellett volna a kiállítási teremben tartózkodnia, de mindössze csak nyolc percig maradt. Az idõzítõ szerkezetek még javában futottak, amikor Hitler, Göring, Keitel és Himmler kíséretében már rég eltávozott.

Gersdorff tábornok elhatározása bizonyára szokatlan volt, õ azonban késõbb elmondta, mi késztette arra, hogy a legnagyobb áldozattól se riadjon vissza.

- Akkor határoztam így, mikor Hitler kiadta a parancsot, hogy a Vörös Hadsereg minden elfogott politikai dolgozóját és megbízottját haladéktalanul átkell adni a Sicherheitsdienstnek megsemmisítésre, vagy pedig a helyszínen agyon kell lõni. Egyidejûleg parancsot kaptunk, amely szerint a jövõben egészen másként kell megítélni bizonyos német katonák büntethetõségét. Õket esetleges bûntetteikért nem kell többé hadbíróság elé állítani. Ez megrendített s a tisztjeimet nem kevésbé.

Az összeesküvõk azonban nem adták fel a harcot. Tresckow tábornok 1943 nyarán, a szabadsága idején nem utazott vidékre, Potsdamban maradt, és dolgozni kezdett a Walkür-hadmûveleten. Minden részletében átgondolt államcsínytervezet volt ez, de olyan elõrelátással álcázva, hogy bizonyos intézkedések elõkészületeit maga Hitler is jóváhagyta. Az összeesküvõk késõbb még további, tökéletesített változatait is kidolgozták, s ebben a munkában Stauffenberg ezredes is jelentõs mértékben részt vett.

Hitler félt az ellenzéktõl, s õk tudták ezt. Ezért könnyû volt megindokolniuk egy olyan elõzetes terv kidolgozásának szükségességét, amely abban az esetben, ha a Birodalomba behurcolt, egymillió külföldi munkás fellázadna, biztosítaná a rend és nyugalom helyreállítását. Az angol-amerikai imperialisták is megpróbálkozhatnának ejtõernyõs csapatok német területre való bevetésével, hogy így esetleg felkelést robbantsanak ki. Kidolgoztak tehát, ezekre a szélsõséges esetekre egy megfelelõ hadmûveleti tervet, de a valóságban a maguk céljaira akarták felhasználni.

A Walkür-hadmûvelet végrehajtására egyedül a tartalék hadsereg fõparancsnoka, Fromm vezérezredes adhatta ki a parancsot. A jelszó elhangzása után a tartalék hadsereg egységeinek azonnal meg kellett volna szállniuk a katonai és gazdasági objektumokat, a közlekedési és tájékoztatási központokat, a rádiót, a postahivatalokat, pályaudvarokat és laktanyákat. A hadmûvelet fedõneve megmaradt, de tartalmát és célját tekintve egészen más volt, mint aminek Hitler képzelte.

A hadászati objektumok megszállásán kívül a tartalék hadsereg egységeinek egyszersmind le kellett volna tartóztatniuk a nemzetiszocialista párt funkcionáriusait, a gauleitereket, birodalmi vezetõket, minisztereket, rendõrfõnököket, az SS és a Gestapo vezetõit. Az összeesküvõk a koncentrációs táborok megszállását és a táborparancsnokok elfogását is tervbe vették, le akarták fegyverezni az õrszolgálatot teljesítõ alakulatokat, letartóztatni a rendelkezéseiket nem teljesítõ SS-tiszteket, és Gestapo-alakulatokat, valamint megszállni a Gestapo és Sicherheitsdienst parancssokságait.

Hogy legalább az elsõ órákban leplezni tudják mindeme intézkedések valódi célját, s idõt nyerjenek Hitler híveinek lerohanására, a rádiónak ezt a jelentést kellett volna leadnia:

"A vezér, Adolf Hitler halott. Felelõtlen pártvezetõk egy kis csoportja, amely nem azonosítja magát a frontharcosok elveivel, kihasználta a súlyos helyzetet, hátba támadta a harcoló frontot, és igyekszik magához ragadni a hatalmat saját céljai érdekében…"

Hitler ellenzékének nem minden tagja volt híve Hitler erõszakos eltávolításának, de Stauffenberg, Tresckow és Olbricht szilárdan hitték, hogy egyedül a zsarnok halála adhat kellõ nyomatékkal jelt a nagy fordulatra. A sikeres merénylet a kezdet, minden egyéb a tisztek dolga. Nekik kell kezükbe venniük Németország sorsát. Készültek tehát az újabb merényletre.

1943 novemberének elején Stieff tábornok lett volna a soros merénylõ, minthogy abban az idõben egyedül neki nyílt lehetõsége, hogy Hitler közelébe kerüljön, hivatalos volt a führer fõhadiszállására, a harctéri helyzetrõl folytatott megbeszélésekre. Szereztek angol robbanóanyagot, átadták Stieffnek, de õ csakhamar kénytelen volt megállapítani, hogy a bombát nem sikerül Hitler bunkerébe csempésznie.

Nem sokkal késõbb Hitler még a sorozatgyártás megkezdése elõtt meg akarta tekinteni egy új katonaköpeny modelljét. Tresckow tehát elhatározta, hogy a merényletet a bemutató során hajtják végre. Keresett egy megbízható tisztet, aki hajlandó az életét is feláldozni. Axel von dem Busche kapitány vállalkozott a feladatra, mióta lengyel nõk és gyermekek tömeges legyilkolásáról értesült, szívbõl gyûlölte Hitlert és gyilkos bérenceit. Egyenesen a Frontról jött Berlinbe, készenlétbe helyezte az idõzített bombákat, és várt az alkalomra. Csakhogy Hitlernek akkoriban egyéb gondjai voltak, s a katonai divatbemutatót minduntalan el kellett halasztani. Végül az egyenruhamodellekkel megrakott vagon egy légitámadás során kigyulladt. a bemutató meghiúsult. Busche visszament a frontra, s a merénylet elmaradt.

Nem ez volt az utolsó kísérlet, de a többi szintúgy nem sikerült. Egy esetben a Hitlernek szánt robbanótöltet a "Farkastanya" fa õrtornya alatt robbant fel, a kihallgatások már-már az összeesküvõk nyomára vezettek, s csak nagy nehezen sikerült végül a nyomozást hamis irányba terelni. A Gestapo azonban már egyre árulást szimatolt. Sõt Himmler 1944 júniusában kijelentette, hogy bizonyos magas rangú tisztek államellenes készülõdésérõl szerzett tudomást, s ezt követõleg csakugyan le is tartóztatták az összeesküvõk vezérkarának néhány tagját. Legfõbb ideje volt tehát, hogy a merényletet megvalósítsák. Stauffenberg döntött, beviszi a bombát Hitler fõhadiszállására.

Amikor aktatáskájában bombával elindult a megbeszélésre, a náci Wehrmacht helyzete a frontokon reménytelen volt. Az összeomló arcvonalak növelték az összeesküvõk esélyét, hiszen most már csak a legelvakultabb fanatikusok hihették, hogy Németország elkerülheti a katasztrofális vereséget. Stauffenberget és társait tehát a Walkür-hadmûvelet végrehajtására sarkallta az az elhatározás, hogy megmutassák a világnak, nem minden német azonosítja magát a fasizmus förtelmes céljaival.

Stauffenberg a merénylet után három hosszú órát töltött a repülõgépen, teljes tétlenségben s tökéletes elszigeteltségben. Nem kapott hírt sem arról, ami Hitler fõhadiszállásán, sem arról, ami Berlinben történik. Sejtelme sem volt róla, hogy Hitlert csak néhány jelentéktelen karcolás érte.

S a Bendlerstrassén, a hadügyminisztérium épületében összegyûlt pártütõk szintén teljesen tanácstalanok voltak. Azt sem tudta senki, hogy azokban a pillanatokban, amikor Stauffenberg és Haeften gépe a berlini repülõtéren leereszkedett, Hitler Mussolini fogadására készült. Fennmaradt az ismert fényképfelvétel, Hitler megmutatja Mussolininak a helyiség romjait, amelyek közül délben csodával határos módon megmenekült.

A gtirlitzi pályaudvaron várta vendégét, Mussolini vonata nagy késéssel futott be. Alighogy kocsiba ültek, Hitler mesélni kezdte a ducénak, miként mentette meg a gondviselés a bombától. Mussolini tisztelettel hallgatta, de megértette, hogy immár nemcsak õ játszotta el a szerepét, hanem Hitler csillaga is hanyatlóban van. A diktátor hihetetlenül bonyolult és mûszakilag tokéletes biztonsági intézkedései ellenére a merénylõ mégis bejutott hozzá a bombájával. Hitler még nem akarta elhinni, de Mussolini, akinek jóval több tapasztalata volt, már tudta, a barna vezér a jövõben kénytelen lesz számolni azzal, hogy fokozatosan a tulajdon hívei is szembefordulnak vele.

A hadügyminisztérium épületében egybegyûlt tisztek hiába várták Fellgiebel tábornok értesítését, s így nem tudták, sikerült-e a merénylet vagy sem, azt pedig végképp nem, hogy Hitlernek kutya baja. Csak délután fél négy tájban sikerült a vezérõrnagynak összeköttetést kapnia Rastenburggal, de mindössze annyit tudott meg, hogy Hitler ellen merényletet követtek el, ám hogy az sikeres volt-e, az a beszélgetésbõl nem derült ki.

Bár egyelõre Hitler halála nem volt biztos, Olbricht tábornok, fõnöke, Fromm tudta nélkül, kb. 15:50-kor szétküldte a csapatok parancsnokainak az elõkészített Walkür-hadmûvelet megindításának elsõ utasításait. Berlin fõparancsnoka, Kortzfleisch tábornok felszólítást kapott, hogy azonnal jelenjen meg a Bendlerstrassén sürgõs parancsok átvételére. A tartalék haderõ fõparancsnoka, az, akinek egyedüli joga volt a riadót kihirdetni, egyelõre semmirõl sem tudott.

A kétmotoros Heinckel közvetlenül négy óra elõtt szállt le Stauffenberggel és Haeftennel a berlini Rangsdorf repülõtéren. Sietve kiszállnak a gépbõl, feltételezik, hogy az államcsíny már folyamatban van. De a repülõtéren még csak a minisztérium kocsija sem várja õket. Ez volt az elsõ gyanús körülmény, amely meghökkentette Stauffenberget. A telefonhoz küldte Haeftent, kérdezze meg, mi történt. Elképedve hallotta, hogy a Bendlerstrassén még mindig várják a jelentést.

Stauffenberg meg van gyõzõdve Hitler haláláról, azért még a repülõtérrõl parancsot ad az akció megindítására. Hitler halott, a hatalmat az államban a német haderõ veszi át ! Az összeesküvõk csak most térnek magukhoz, részleges parancsokat adnak ki, Olbricht megjelenik Fromm tábornok irodájában, jelenti neki Hitler halálát, s követeli, hogy adja ki a Walkür-parancsot.

Nem teljesen világos, milyen mértékben volt Fromm vezérezredes beavatva a merénylet elõkészületeibe s a Wehrmacht tervezett hatalomátvételébe, de bizonyos, hogy rendkívül óvatosan viselkedett, készen arra, hogy a mindenkori gyõztes oldalára álljon. Ezért nem elégedett meg azzal, hogy Olbricht halottnak mondta Hitlert, meg akart bizonyosodni Olbricht állításának igaz voltáról, bár a tábornok váltig állította, hogy a hírt magától Fellgiebel tábornoktól kapta a vezér fõhadiszállásáról.

A kételkedõ Fromm összeköttetésbe lépett a "Farkastanyá"-val, s Keitel marsallt kérte a telefonhoz. Néhány másodperc múlva meghallotta a hangját. Ez a körülmény teljesen váratlanul érte Olbrichtot, hiszen a telefonközpontot ki kellett volna kapcsolni.

- Tábornagy úr, mi történt tulajdonképpen a fõhadiszálláson ? - kérdezi Fromm - Itt Berlinben a legképtelenebb hírek keringenek.

- Mi történt volna ? - lepõdik meg Keitel - Semmi különös. Minden a legnagyobb rendben van.

- De éppen az imént jelentést kaptam, hogy a führer merénylet áldozata lett.

- Ostobaság ! Igaz, merénylet történt, de a merénylõ kudarcot vallott. A vezér csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. Hanem mondja csak, hol van tulajdonképp az ön vezérkari fõnöke, Stauffenberg ezredes ?

- Még nem tért vissza. Nálam legalábbis nem jelentkezett.

Fromm leteszi a hallgatót, és mozdulatlanul ülve marad az asztalnál, Olbricht elmegy. Tudja, hogy Fromm ezek után nem írja alá a Walkür-hadmûvelet megindítására vonatkozó parancsot. Az összeesküvõk tehát elhatározzák, hogy maguk adják ki. A vezérkar parancsnoka, Mertz von Quirnheim megteszi a szükséges intézkedéseket. Estig mintegy húsz körzeti parancsnok kap utasítást, hogy a hadsereg nevében vegye át a hatalmat. A táviratokat von Witzleben tábornagy és Stauffenberg ezredes írta alá.

Stauffenberg eközben a Bendlerstrasséra ért, s mialatt a Gestapo a repülõtéren keresi, berobban Olbricht dolgozószobájába, elszörnyed a helyzeten, s újra meg újra biztosítja a jelenlevõket, hogy Hitler halott, a tulajdon szemével látta a robbanást, a bunkerben senki sem maradhatott életben. Mikor tudomást szerez arról, hogy Fromm tábornok telefonbeszélgetést folytatott a rastenbergi fõhadiszállással, Olbricht kíséretében Fromm dolgozószobájába rohan. Meggyõzõen állítja, hogy Keitel közlése csak félrevezetõ manõver, amelynek idõnyerés a célja.

Közben a Bendlerstrassén újabb összeesküvõk jelennek meg, az új német állam leendõ elnöke, Ludwig Beck tábornok, Hoeppner vezérezredes, akinek Fromm helyébe kell lépnie, továbbá Helldorf rendõrfõnök és az akció hátterében álló s a külfölddel való összeköttetést biztosító szürke eminenciás - Gisevius. Beck figyelmezteti a jelenlevõket a Hitler halálát illetõ ellentmondásos hírekre. Keitel azt állítja, hogy él, Stauffenberg viszont azt, hogy halott. Beck egy ideig mérlegel, aztán kijelenti,

- Az én számomra halott. Ehhez tartom magam. Nem szabad kételkednünk, nem szabad eltérnünk a tervtõl, mert ezzel pánikot keltünk a tulajdon sorainkban. Arról, hogy Hitler él, s hogy nem csupán az alteregójáról van szó csak néhány óra múlva gyõzõdhetünk meg. Közben a tervezett akciót be kell fejezni.

Öt óra felé Fromm dolgozószobájában újra megjelenik Olbricht tábornok Stauffenberg kíséretében. Az ezredes biztosítja Frommot, hogy Hitler nem él.

- Az lehetetlen ! - tiltakozik Fromm. - Keitel épp az imént gyõzött meg ennek az ellenkezõjérõl.

- A marsall hazudik, mint mindig - veti ellen Stauffenberg - A saját szememmel láttam, amint viszik ki Hitler holttestét.

- Éppen ezért már kiadtuk az illetékes parancsnokoknak a Walkür jelszót. Hogy a belsõ nyugtalanságnak idejében elejét vegyük ! - újságolja Olbricht.

Fromm felugrik, öklével az asztalra vág. Ordít.

- Ez a fegyelem nyilvánvaló megszegése ! Ki az a mi ? Ki adta ki tulajdonképpen a parancsot ?

- A vezérkari fõnököm, Mertz von Quirnheim ezredes - feleli Olbricht tábornok.

- Azonnal hívják ide Mertz von Quirnheim ezredest - rendelkezik Fromm.

Rövid csend. Aztán belép Mertz von Quirnheim, és megerõsíti, hogy kiadta a parancsot a Walkür-hadmûvelet megindítására. Fromm ismét felemelkedik, majd kitör,

- Letartóztatom ! A többit majd meglátja !

Stauffenberg ezredes közbelép. Nyugodtan és meggyõzõen kijelenti,

- Vezérezredes úr, én magam tettem a tanácskozás közben Hitler lábához az aktatáskát, amelyben a bomba volt. És robbant. Olyan robbanás volt, mint amikor egy tizenöt centiméteres gránát becsap. Abban a helyiségben senki sem maradhatott életben.

- Stauffenberg gróf, az ön merénylete nem sikerült - válaszolja Fromm szárazon - Nincs más választása, mint hogy azonnal fõbe lõje magát.

- Arra ne számítson !

- Vezérezredes úr - szólal meg Olbricht tábornok -, elérkezett a tettek ideje. Ha azonnal be nem avatkozunk, hazánk mindörökre elveszett.

- Hát a maga keze is benne van ebben a puccsban, Olbricht ?

- Úgy, ahogy mondja ! Bár csak az utolsó vagyok azoknak a sorában, akik kezükbe veszik Németország sorsát.

- Akkor hát mind a hárman ezennel le vannak tartóztatva !

- Ön nyilvánvalóan nincs tisztában az erõviszonyokkal - válaszolja Olbricht. - Nem ön tartóztat le minket, hanem mi tartóztatjuk le önt, Fromm vezérezredes !

Fromm tiltakozik, de valaki pisztolyt szegez rá, aztán bekísérik a tulajdon segédtisztje irodájába, és rázárják az ajtót. Az iroda ajtaja elé ugyan állítanák õrt, de az hanyagul vigyázza a foglyot, s ezzel lehetõvé teszi, hogy Fromm kapcsolatba lépjen feletteseivel. Fromm még egy palack jó bort is kap, s egy tálcán szendvicset.

A helyettese, Hoeppner civilben érkezett a Bendlerslrasséra, egy kis bõröndben hozta magával az egyenruhát. Most átöltözik, hogy kellõképpen reprezentáljon. Az összeesküvõk fõhadiszállásán teljes a zûrzavar. A tapasztalt katonai stratégák másodrendû részletkérdésekkel töltik idejüket, és érthetetlenül hibát hibára halmoznak.

Nemcsak hogy Frommot nem õriztették szigorúan, de nem gondoskodtak a fõhadiszállásul választott épület biztonságáról sem. Az épület õrzésére kirendelt alakulat nem kapott világos parancsot, kit bocsáthat be, és kit nem. A páncélos egységeknek, amelyeknek mindjárt az elsõ percektõl fogva biztosítaniuk kellett volna az épületet, se hírük, se hamvak. Éppen így nyoma sincs olyan alakulatoknak, amelyeknek megbízható legénysége kiegészítette volna az õrcsapatot. Megjelent azonban Kortzfleisch tábornok, meghallgatta a parancsokat, és felmérve a helyzetet kijelentette, hogy õ nem kalandor, az adott körülmények közt nem hirdethet a körzetében statáriumot, egyszóval megtagadja a csatlakozást.

Az összeesküvõket még egy kellemetlen meglepetés érte. Okozója Piffrader SS-katona volt, ugyanaz a Piffrader, aki késõn érkezett a repülõtérre, és már nem érte ott Stauffenberg ezredest. Most békésen bekopogtatott az irodája ajtaján, és azzal a kérdéssel lepte meg, miért távozott olyan hirtelen a vezér fõhadiszállásáról. Stauffenberg nem sokat kukoricázott vele. Szólította az õrséget, és bezáratta Piffradert a pincébe. Ez után az eset után végre tudomásul kellett volna vennie, hogy odakint nincs minden rendben, hogy az épületbe bárki bejöhet, hogy Kaltenbrunner, sõt talán Himmler is már valószínûleg megkezdte az ellenakciót, az összeesküvõk tehát veszélyben forognak.

Úgy látszik, nem gondolt erre. Talán akkor sem ébredt tudatára a veszélynek, amikor, a rádió hírül adta, hogy merényletet követtek el ugyan Hitler ellen, de a vezér túlélte, semmi baja sem történt, s mihelyt becses vendégének, Mussolini olasz dacénak állami látogatása véget ér, rádió szózatot intéz a német néphez.

Az összeesküvõk mûkedvelõkhöz illõ következetlenséggel jártak el. Egyikük sem gondolt a Deutschlandsender rádióállomás megszállására, senki sem adott parancsot, hogy fogják el Goebbelst, aki a szolgálati lakásában üldögélt. Azzal sem törõdtek, hogy fegyveres egységeik idejekorán elfoglalják a fontos épületeket, s így megvédjék a bendlerstrassei központot az esetleges támadástól.

Még a kapuõrség sem kapott pontos utasítást. Így történhetett meg, hogy hat óra tájban feltûnt a folyosón a mit sem sejtõ Specht, Kunze és Strecker tábarnok, akiket még az elmozdított Fromm hívott össze tanácskozásra. Az õr bebocsátotta õket az épületbe, s a magas rangú tisztek bekopogtak felettesük ajtaján. Fromm vendégeit a tartalék hadsereg új fõnöke, Hoeppner fogadta, megmagyarázta a helyzetet, s felajánlotta nekik az összeesküvõkkel való együttmûködést. Ajánlatát mind a hárman kereken elutasították, meg voltak ugyanis gyõzõdve arról, hogy az államcsíny eleve kudarcra van ítélve, Hitler él, és este rádióbeszédet tart.

Hoeppner tábornok tehát bezáratta õket abba a helyiségbe, ahol egy üveg bor s egy tál szendvics mellett már ott ült Fromm. Hihetetlen, hogy senki sem állított az ajtóhoz megbízható õrt, s az épületen belül sem ügyelt senki a fegyelem szigorú betartására. Mind a három õrizetbe vett tábornoknak sikerült megszöknie. Fromm kikönyörögte, hogy tegyék házi õrizetbe, s az összeesküvõk becsületszóra átengedték a szolgálati lakásába, ahonnan telefonálhatott.

Az is súlyos hiba volt, hogy Stauffenbergék elmulasztották idejében megbízható ellenõrzés alá vonni a hírközlõ állomásokat. A telefonközpontoknál és a rádióadónál továbbra is Hitler hívei ültek, s amikor megtudták, hogy a führer él, nem egy esetben szándékos zavart keltettek a Bendlerstrasse parancsainak átadása körül. Ám a káoszt, amely minden bizonnyal a puccs csõdjének legfõbb oka volt, mindenekelõtt maguk az összeesküvõk okozták. A Walkür-hadmûvelet végrehajtására olyan késõn adtak parancsot, hogy az sok helyütt már nem volt keresztülvihetõ. Csak este hét óra tájban kezdték ugyanis szétküldeni az utasításokat a kormányhivatalok, forgalmi gócok és koncentrációs táborok megszállására s a náci vezetõk elfogására. A késve tájékoztatott parancsnokok tétováztak, kételkedtek, amikor pedig megtudták, hogy a Hitler elleni merénylet nem sikerült, elodázták a parancs teljesítését, s várták, miképp alakul a helyzet.

Közben Hitler kikísérte Mussolinit a pályaudvarra, s hat órakor elbúcsúzott tõle. De már egy teljes órával korábban leváltatta Frommot, s Himmler SS birodalmi vezetõt nevezte ki a helyére. Fél hatkor, tehát röviddel az elõtt, hogy Mussolinival a görlitzi állomásra indult volna, telefonált Berlinbe Goebbelsnek, és megbízta egy rádiószózat kidolgozásával. Háromnegyed hétkor az után valamennyi hangszóróban felhangzott a jelentés, hogy Hitler ellen merényletet követtek el, de a vezér sértetlenül túlélte a támadást.

A rádió közleménye csak még fokozta a zavart az összeesküvõk táborában. A telefonok szakadatlanul csengtek, Stauffenberg pedig fáradhatatlan jóhiszemûséggel magyarázta, hogy a vezér kétséget kizáróan halott, minden egyéb hír csak egy hozzá hû csoport megtévesztõ manõverének a része, az államhatalmat a mai naptól fogva a Werhmacht tisztjei vették át, Witzleben marsall és Beck tábornok vezetésével. Csakis a Bendlerstrasse parancsai mérvadóak ! Azonnal végre kell hajtani a Walkür-hadmûvelet valamennyi parancsát ! Még este hét óra után is közleményt adott ki, amelyben biztosítja a hadsereg valamennyi körzeti parancsnokát, hogy Keitel állítása szemenszedett hazugság, Hitler dél óta halott.

Hanem a haderõ új parancsnoka, von Witzleben még mindig nem jelent meg a színen. Csak este fél nyolckor rontott be a bendlersttassei épületbe, és már a folyosón akkorákat káromkodott, hogy visszhangoztak tõle a falak. Ez a nap ugyanis élete legszörnyûbb napja volt. Kora reggel óta készen állt, hogy nyomban a jelszó kihirdetése után átvegye új hivatalát. Tábornagyi egyenruhában és marsallbottal a kezében (nyugdíjban volt már, és idõközben kegyvesztett is lett), kocsiba ült, és elindult a vezérkar zosseni objektuma felé, de már az elsõ õrségek megtagadták tõle a bebocsátást, nem kaptak ugyanis semmiféle parancsot. Von Witzleben marsall egyszer-kétszer még megpróbált bejutni a területre, ahol ettõl a pillanattól fogva õt kellett volna hogy illessen minden hatalom, de amikor látta, hogy minden igyekezete hiábavaló, megfordította a kocsiját, és a Bendlerstrasséba hajtatott.

Porlepte egyenruhában, marsallbottal a kezében sietett be az épületbe, ahol már teljes volt a zûrzavar. Pár perc múlva mindent megértett. A német hadsereg kijelölt parancsnoka az új német állam leendõ elnökéhez, Beckhez vezettette magát. Kezet fogtak, majd heves szóváltásra került sor. Nem segített sem Stauffenberg, sem Olbricht bizonykodása. Von Witzleben marsall nem volt hajlandó részt venni az elpuskázott puccsban, nyolc óra után elhagyta az épületet, és hazautazott a birtokára. Hadászati szakemberek már a náci haderõ 1941-1942-es keleti veresége után tudták, hogy a fronthelyzet alakulásában törés állt be. Hitler tábornokai az európai országokban "villámháborúkkal" nyerték meg hadjárataikat, az oroszoktól elszenvedett vereség azonban véget vetett ennek a stratégiának, és meggyorsította a puccs elõkészületeit. De az összeesküvõk hiányosan biztosított tervei, a következetlenül végrehajtott parancsok, az ellenféllel szemben való engedékeny magatartás elõrevetítette a Walkür-hadmûvelet kudarcának árnyékát.

Hitler, Himmler, Göring, de Goebbels is kezdetben úgy vélte, hogy, a merénylet egyetlen ember mûve. Gyanakodtak ugyan Stauffenberg ezredesre, miért is hagyta el olyan feltûnõ hirtelenséggel a "Farkastanya" területét, de konkrét vád nem merült fel ellene. A tervezett államcsínyrõl csak késõbb szereztek tudomást. Fél hat tájban ugyanis Goebbels fontos információ birtokába jutott.

Dr. Hans Hagen hadnagy, a propagandaminisztérium különleges megbízatású alkalmazottjaként szolgált a Grossdeutschland elit õrzászlóaljánál. A napokban fejezett be egy mintegy negyven elõadásból álló politikai iskolázást, s aznap Döberitzben tanítványaival, valamint Remer õrnaggyal, a zászlóalj parancsnokával együtt épp a tanfolyam befejezését ünnepelte. De alighogy leültek a terített asztalhoz, Remer parancsnok utasítást kapott a Walkür-hadmûvelet végrehajtására, s ráadásul arra, hogy tartóztassa le Goebbels propagandaminisztert, vagyis Hagen fõnökét. A hadnagy felugrott, kocsiba vágta magát, és fél hatkor már Goebbels lakásán referált.

Hitler propagandaminisztere nyomban a tettek mezejére lépett. Elõször is elküldte Hagen hadnagyot Remer õrnagyért. Remer, miután gondoskodott a parancs végrehajtásáról, és embereivel körülvette a propagandaminisztériumot, nyugodtan eleget tett Hagen kívánságának, hiszen tulajdonképpen már a foglyát látogatta meg. Csakhogy Remer, az egyszerû katona nem gyõzhetett a "sánta ördög" Goebbels ellen. Tudta az jól hogyan kell elbánnia vele.

Nem ismeretes, miképp folyt le kettejük párbeszéde, bár a tettre kész Remer a háború után részletesen elmondta akkori "hõstettét". Az eredménybõl mindenesetre kitûnik, hogy az õrnagy alulmaradt, mert az összeesküvõk elleni fronthoz szegõdött. Amikor ugyanis az õrzászlóalj parancsnoka kitartott amellett, hogy teljesítenie kell a kapott parancsot, Goebbels feltárcsázta Hitler rastenburgi fõhadiszállását, s az elképedt õrnagy kezébe nyomta a kagylót. Az itt következõ beszélgetésnek több változata maradt fenn, de az egyes változatok mindössze apróságokban térnek el egymástól.

- Megismeri a hangomat, Remer ? - kérdi Hitler.

- Igen, vezérem ! - kiáltja az õrnagy szinte önkívületben, és vigyázzba vágja magát.

- Én tudniillik nagyon jól emlékszem magára, pár héttel ezelõtt tûztem a mellére a tölgyfalombos vaskeresztet. Látom, hogy a kitüntetést teljes mértékben megérdemelte. Most azonban jól figyeljen a személyes parancsomra. Megparancsolom, hogy gondoskodjon Berlin biztonságáról. Nyomjon el mindennemû ellenállást. Az én személyes parancsnokságom alatt áll mindaddig, míg csak Berlinbe nem érkezik Himmler, SS birodalmi vezetõ.

- Igenis, vezérem !

Elsõ pillantásra úgy tetszik hogy Hitler parancsa, amelyet a jelentéktelen, ismeretlen õrnagynak adott, nagyon is kockázatos. Mégsem volt az. Remer az adott pillanatban, kezében tartotta a végrehajtó hatalmat, talán mint egyetlen, akinek módjában állt beavatkozni. Hiszen az õ õrzászlóalja vigyázta az összeesküvõk fõhadiszállását, arra volt hivatva, hogy megvédje õket. De mi a különbség a védelem és a bekerítés között ? Technikai szempontból semmi. A fegyveres egységek urai a helyzetnek mind az épületben, mind az épület körül. Elegendõ, ha a parancsnok átáll az ellenség oldalára, vagy hirtelen megváltoztatja a nézeteit, s a védencekbõl máris foglyok lesznek. Amikor Remer õrnagy Goebbelstõl visszatért az embereihez az összeesküvõk reménytelenül be voltak kerítve.

Ez alatt Goebbels és az idõközben már Berlinbe érkezett Himmler riadóztatta az SS és a Gestapo alakulatait. Walter Schellenberg, a titkosszolgálat fõnöke, az elmozdított Canaris tengernagy utóda, s Otto Skorzeny, számos diverzió hõse, aki különösen Mussolini elrablása révén vált híressé, szintén munkához láttak. De a körülkerített épület belsejében is válságosra fordult a helyzet.

A bendlerstrassei hadügyminisztérium óriási épület volt, kilométer hosszúságú folyosókkal. Az irodákban tisztek százai dolgoztak. Csak hét óra tájban kezdték rebesgetni, hogy odakint valami nincs rendben. Késõbb már konkrétebb hírek érkeznek, de a tisztek még várnak. Úgy tíz felé, amikor a Deutschlandsender állomás már ki tudja hányadszor ismétli a hírt, hogy a vezér ellen merényletet követtek el, de él és egészséges, néhányan ellenakcióra szánják el magukat. Már csak azért is, mert alibire van szükségük.

Fegyverekrõl gondoskodtak kívülrõl. A folyosókon egyszerre ládák tûnnek fel teljesen új géppisztolyokkal, valaki röviden ismerteti, hogyan kell velük bánni. S mialatt valamennyi hírközlõ szerv ismerteti a Hitler fõhadiszállásáról érkezett táviratot, hogy csakis a keitl és Himmler által aláírt parancsok érvényesek, von der Heyde és Herbert hadnagyok vezetésével tisztek indulnak Olbricht dolgozószobájába.

Stauffenberg ezredes eközben egyik telefonkészüléktõl a másikhoz szalad, és fanatikus konoksággal bizonygatja a kételkedõknek, hogy Hitler halott, a puccs véghezvitelének nincs akadálya, a rádió állítása hazugság, Keitel csupán idõt akar nyerni, ennyi az egész. Végül megértette, hogy már minden hiábavaló, és háromnegyed tizenegykor feladja a küzdelmet. Mikor telefonon beszél a párizsi vezérkar fõnökével, Stülpnagel tábornokkal, akinél a puccs tervszerûen folyt le, s az összeesküvõk több mint ezer gestapóst letartóztattak, Stauffenberg beismeri a vereséget. Alig öt perccel késõbb bekövetkezik a Walkür-hadmûvelet teljes összeomlása.

Az új golyószórókkal felfegyverzett tisztek Olbricht irodája felé vonulnak. Aki útközben elébük kerül, attól megkérdik. Hitler pártján van-e, s természetesen csupa igenlõ választ kapnak. Aztán feltûnik a folyosón Stauffenberg és Haeften, s lövöldözésre kerül sor. Az ezredes vállát találat éri, erõsen vérzik.

Jó tíz percig kiáltásoktól és golyószórók tüzétõl hangosak a folyosók, aztán csönd lesz. De csak afféle vihar elõtti, baljóslatú csönd ez. Beck, Hoeppner, Olbricht, Stauffenberg és Haeften reménytelen helyzetbe került. A folyosókon felfegyverzett tisztek cirkálnak. S egyszerre, mint a bosszúállás vérszomjas istene, megjelenik a színen Fromm tábornok. Elégtételt akar venni a megaláztatásért, de mert egy ideig mégiscsak spekulált, hogy kötélnek álljon-e vagy sem, érdemeket kell szereznie Himmler elõtt. Elhatározza, hogy rövid úton végez ellenfeleivel.

Pisztollyal a kezében rontott Olbricht irodájába. Von Haeften egy gyors mozdulattal szintén elõkapta a pisztolyát, s Frommra szegezte. Néhány másodpercig egyenlõ eséllyel álltak egymással szemben, aztán közéjük lépett a sebesült Stauffenberg.

- Vesztettünk - mondta. - A további vérontásnak semmi értelme.

Megmentette az ellensége életét. Fromm azonban már eldöntötte magában az ezredes likvidálását. Semmi szüksége sem volt megingásának tanúira.

- Nos, urak - mondta -, fordult a kocka. Most épp olyan helyzetben vannak, mint amilyenben én voltam ma délelõtt. Azt teszem önökkel, amit önök tettek velem. Tüstént tegyék le a fegyvert !

Haeftenen kívül azonban a helyiségben senkinek sincs fegyvere. Nem számítottak rá, hogy majd védekezniük, sõt mi több, támadniuk kell. Haeften félreteszi a pisztolyt, a többiek a helyükön maradnak. Aztán megszólal az idõs Ludwig Beck tábornok, akinek a Hitlertõl megszabadított Németország elnökévé kellett volna lennie.

- Az én pisztolyom ott van. Kérem, hagyják nálam, saját használatra.

- Ahogy óhajtja - válaszolta Fromm - De iparkodjon, ne húzza az idõt !

Beck tábornok az asztalhoz lépett. a fiókjából egy Parabellum pisztolyt vett elõ, és tölténytárt tolt bele.

- Azokra a régi idõkre gondolok… - kezdte, de Fromm közbevágott.

- Ez nem tartozik ide ! Siessen, kérem !

Beck tábornok remegõ kézzel a halántékához emelte a pisztolyt. Elcsattant a lövés, a mennyezetrõl levált egy darab vakolat, Beck tábornoknak vérzik a halántéka, és csodálkozva megállapítja.

- Ez valahogy nem sikerült.

Fromm tábornok nem egyedül támadt a felkelõkre. A félig nyitott ajtón túl állig felfegyverzett Gestapo-legények állnak elõszegezett golyószóróval. Fromm utasítja õket, hogy vegyék kezelésbe a sebesült Becket. A tábornok a földre rogy, de a pisztolyt nem adja ki kezébõl, újból megkísérli az öngyilkosságot. A második lövést is túléli. Végül az egyik gestapós megkönyörül rajta, és egy golyóval átsegíti a másvilágra.

Fromm tökéletesen ura a helyzetnek. Közli a jelenlevõkkel, hogy végük, nem várhatnak tõle könyörületet. Aki akar, írhat egypár sort a hozzátartozóinak. Egyedül Olbricht képes rá, hogy megírja utolsó üzenetét. Alig fejezi be, talán öt perc sem telt el, Fromm már ismét az irodában van.

- A vezér nevében az imént összehívtam egy rögtönítélõ katonai bíróságot. Valamennyiüket halálra ítélte. Olbricht tábornokot, Mertz von Quirnheim vezérkari ezredest, meg ezt az ezredest, akinek a nevét a mai naptól fogva nem ismerem, s ezt a fõhadnagyot, akinek a nevét szintén nem vagyok hajlandó kimondani. - Rámutatott Stauffenbergre és Haeftenre.

Néhány percen belül halálra ítélte, majd nyomban utána elrendelte a kivégzést. Az SS-tiszt megkapta a parancsot,

- Vigyen magával néhány embert, vezesse el az elítélteket, és hajtsa végre rajtuk az ítéletet !

Éjféltájban kísérték õket a rögtönzött vesztõhelyre, amelyet teherautók fényszóróival világítottak meg. Stauffenberg ezredes már jó ideje erõsen vérzett, de senki se törõdött a sebével. Most már annyira gyenge volt, hogy segítség nélkül nem bírt megállni a lábán. Haeften segédtiszt karjára támaszkodva lépett a kivégzõosztag puskacsövei elé.

A harminchét éves Klaus von Stauffenberg, az az ember, aki merényletet mert elkövetni Hitler ellen, 1944. július 20-án, pár perccel éjfél elõtt ezekkel a szavakkal halt meg,

- Éljen az örök Németország !

Fromm tábornok jól tudta, miért olyan sürgõs számára valamennyi tanú elnémítása. De nem volt szerencséje. Elõbb Hoeppnernek ajánlott fel öngyilkosságot, ám az nem kapott rajta. Kijelentette, hogy nincs oka megfutamodni a felelõsség elõl, ha kell majd bíróság elé áll. Fromm nem tehetett egyebet, a Moabit fegyházba vitette. Egy másik akciója is kudarcot vallott. Éjféltájban elítélte Stauffenberg bátyját, Bertholdot, valamint Gerstenmaiert és Yorckot, s elrendelte a kivégzésüket. Már ott álltak az udvaron, a kivégzõosztag elõtt, amikor megjelent Kaltenbrunner és Skorzeny, és megtiltotta a kivégzést. Valamennyi elfogott tanúvallomására szükség lesz az összeesküvõk elleni perben. Megbilincselték õket, és a Prinz Albrecht-Strasséra vitték, ahol tapasztalt gestapósok nyomban nekiláttak a kihallgatásuknak.

Néhány SS-tiszt még aznap éjjel teherautóra rakatta a meggyilkoltak holttestét, és a schönebergi temetõbe vitette. Felkeltették a sírásót s kényszeríttették, hogy azonnal ássa meg a sírokat, aztán megvárták, míg a holttestek eltûnnek a friss hant alatt. De már másnap reggel újabb SS katonák jöttek a hullákért. Himmler végérvényesen meg akart szabadulni a holttestektõl, ezért elégettette õket, s a hamvakat szétszóratta a földeken, hogy a kivégzettek ne válhassanak vértanúkká.

Mindjárt a vizsgálat kezdetén Canaris tengernagy katonai hírszerzõ szervezetébe vezettek a nyomok. A tengernagyot az óta Hansen ezredes váltotta fel, aki szintén az összeesküvõkhöz tartozott. Mikor alig három nappal a merénylet után letartóztatták, és maga a Gestapo fõnöke, Mûller kezdte kihallgatni, Hansen fontolóra vette a lehetõségeit, és kompromisszumra szánta el magát. Terjedelmes beismerõ vallomást írt. Elárulta benne Abwehr-beli bûntársait, s a fõ felelõsséget Canaris tengernagyra hárította, azt állítva róla, hogy már a Szudéta-válság idején merényletet készített elõ Hitler ellen, mert Hitler esküdt ellensége volt.

Canarist elfogták, és a Birodalmi Biztossági Hivatal épületébe vitték, ahol egy légvédelmi bunkerben tartották fogva. Az õ kihallgatásánák gondját is a fõfõgestapós, Müller vállalta magára, de hát az ilyen tapasztalt ellenféllel szemben a sikerre nem sok reménye volt. Hanem azután Canaris levéltárának átvizsgálása során a gestapósok egy páncélszekrényre bukkantak, s abban megtalálták a Vatikánnal meg a Svájcban folytatott tárgyalások, terhelõ anyagát, valamint a Hitler elleni felkelés aprólékosan kidolgozott tervét, amely leghûségesebb szekértolói, Gõring Himmler, Ribbentrop és a többiek eltávolítását is magába foglalta. Az államhatalmat a hadseregnek kellett volna átvennie, s Goerdeler lett volt a kancellár. A legértékesebb dokumentumot, Canaris úgynevezett naplóját, azonban csak 1945-ben sikerült felfedezni, s így Hitler csupán a háború utolsó hónapjaiban olvashatta el.

Nem sokkal a sikertelen merénylet után a Gestapo csaknem valamennyi összeesküvõ nevének birtokában volt. A nácik megkezdték a leszámolást, az egykorú okmányok öt-hétezer letartóztatottról és 160-180 kivégzettrõl beszélnek. Már 1944. augusztus 7-én és 8-ára különbíróság elé állították az elsõ számú vádlottakat, von Witzlebent, von Hasét, Peter von Yorck von Wartenburgot, Steiffet, Hansent, Fellgiebelt, Schulenburgot. Velük szemben vörös talárban a bíróság elnöke, Roland Freisler és Lemmle, bírósági tanácsos ült, mellettük szürke egyenruhában Reinecke, gyalogsági tábornok.

A bírósági színjátékon csak meghívott vendégek vehettek részt. Mintegy kétszáz pártelõkelõség, érdemdús dolgozók, az SS és a hadsereg kiemelkedõ aktivistái jutottak be a terembe. S hogy a tárgyalás törvényességének látszatát megõrizzék, az asztal mögé telepedett nyolc védõ is. A vádlottak siralmas állapotban jelentek meg, elgyötörten a kegyetlen kihallgatásoktól és a megszégyenítõ fogságtól. Ócska, szennyes, túlságosan nagy, vagy nagyon is kis méretû ruhát osztottak ki nekik, hogy lehetõleg a társadalom söpredékének, a német nemzet kitaszítottjainak látszatát keltsék.

Kezdetét vette a szigorúan õrzött elõadás, a per egyetlen szavának sem volt szabad nyilvánosságra jutnia. S bár a nácik, mikor a dicsõségüknek bealkonyult, minden lehetõt elkövettek, hogy eltüntessék gaztetteik nyomait, és megsemmisítették a bírósági tárgyalást megörökítõ jegyzõkönyveket, a háború után egy Strohschneider nevû asztalos megtalálta az elásott hangszalagokat, amelyekre a per menetét felvették. Megrázó dokumentumai ezek az összeesküvõk ellen folytatott eljárás színvonalának.

Részlet Stieff tábornok Freisler elnök által történt kihallgatásából,

"Freisler: Beismeri, hogy Beck, egykori vezérezredes megkérdezte öntõl, csatlakozik-e az összeesküvõkhöz ?

Stieff: Beismerem.

Freisler: S ön, ahelyett hogy képen vágta volna, hogy a szeme is szikrát hányjon bele, még gondolkodási idõt kért. Így volt ?

Stieff: Igen."

Részlet Hoeppner vezérezredes kihallgatásából,

"Freisler: Szóval ezt követõlelt Fromm vezérezredessel Stauffenberghez ment. S mi történt azután ?

Hoeppner: Fromm azt mondta nekem, Hoeppner, mit csináljak magával ? Akarja azt az utat választani, amit Beck ? Azt feleltem, nem érzem magam bûnösnek, hogy mint valami gazembernek, agyon kelljen lõnöm magam. Kész vagyok felelni a tetteimért. A családom elõtt is.

Freisler: Ön tehát nem gazember. Hát micsoda ? Feleljen !

Hoeppner: Szamár.

Freisler: Szamár ? Hová gondol ! A szamár, az értelmes állat !"

Schwerin gróf az összeesküvõkhöz való csatlakozása okaként elsõsorban azokat a szörnyû gyilkosságokat adta meg, amelyeket a Wehrmacht és a Gestapo Lengyelországban elkövetett. Freisler tökéletesen elveszíti az idegeit, elmondja Schwerint mindenféle csirkefogónak, semmirekellõnek, aljas gazfickónak, aztán kijelenti, hogy torkig van már az arcátlan rágalmaival, és egy másik vádlott kihallgatásába fog. Von Haeften, külügyminisztériumi követségi titkár (a kivégzett Haeften bátyja) kijelenti, hogy az õ számára Hitler minden rossznak a megtestesítõje, egy másik vádlott, von Hofacker jogi indokolást keres, hangoztatja, hogy semmi egyebet nem tett, mint amit Hitler 1923. novemberében az elsõ náci puccs idején.

Witzleben marsall ugyan túl volt a hatvanon, de óriási, szüntelenül lecsúszó nadrágjában, amelyet sem öv, sem nadrágtartó nem tartott, lényegesen idõsebbnek látszott. Freisler pedig ugyancsak igyekszik, hogy a személyét s az összeesküvésben játszott szerepét nevetségessé tegye. A tábornagy nyugodt hangon beismerte, hogy azért fordult Hitler ellen, mert meggyõzõdése, hogy a hadsereg legfõbb veretésében véghezvitt reformjai okozták a katonai balsikereket. Freisler kérdésére, hogy szerinte ki volna képes jobban vezetni a hadsereget. Witzleben azt felelte, hogy õ és Beck. Freisler felugrott.

- Micsoda elképesztõ önteltség ! Hát látott ilyet a világ ! Õfõtábornoksága azt hiszi, hogy többet tud a vezérnél, aki Németország határait Európa határaira tolta ki !…

És lehordja korlátolt gonosztevõnek, árulónak, felettesei ellen lázadó közlegénynek. A jogász doktor Peter von Yorck von Wartenburggal Freislernek igencsak meggyûlt a baja. A vádlott nem mutatott félelmet, mindvégig megõrizte jó modorát és emberi méltóságát, a bíróság elnökének durva kirohanásait nyugalommal és nyilvánvaló értelmi fölénnyel fogadta.

"Freisler: Szóval, ön nem volt tagja a pártnak ?

Yorck: Nem.

Freisler: Nem lépett be a párt semmiféle tagozatába sem ?

Yorck: Nem.

Freisler: És meg tudná mondani, hogy miért nem ?

Yorek: Nem vagyok meggyõzõdéses nemzetiszocialista.

Freisler: Hát ez elegendõ magyarázat.

Yorck: Elnök úr, már a kihallgatásomkor is azt vallottam, hogy nem értettem egyet azzal a fejlõdéssel, amelyen a nemzetiszocialista világnézet keresztülment.

Frcisler: Nem értett egyet ! Önnek, úgy látszik, nem tetszett a zsidók kiirtása, nem felelt meg a nemzetiszocialista jogfelfogás !

Yorck: Az volt számomra a lényeges, ami közös ezekben a kérdésekben. Az állam totális rendelkezési jogot formál magának a polgáraira, azt kívánja tõlük, hogy adják fel erkölcsi elveiket és Isten iránti kötelességûket.

Freisler: Nem mondaná meg, mikor és hol kényszerített az állam csak egyetlen németet is arra, hogy feladja erkölcsi kötelezettségeit ? A nemzetiszocializmus csak fokozta a végtelenségig elmélyítette minden német erkölcsi érzékét, minden német férfiét és minden német nõét. Sohasem hallottam, hogy az erkölcsi kötelezettséget tagadta volna !

1944. augusztus 8-án délután fél ötkor a bíróság kimondta a halálos ítéleteket. Senki sem várt egyebet. Maga Hitler állt a per hátterében, fenntartotta magának a döntés jogát, elõre örült, hogy az ellenségei lógni fognak. Az elítélteket Plötzenseébe szállították. Hitler dokumentumot kívánt ellenségei vereségérõl, azért elrendelte, hogy a kivégzés lefolyásáról készítsenek filmet.

Nyolcszor négy méteres, fehérre meszelt helyiség, amelyet fekete függöny oszt kétfelé. Két apró ablak, elõttük közvetlenül a mennyezet alatt egy nyolc mészároskampóval ellátott vasgerenda. ("Úgy kell lógniuk, mint a marhának" - mondta Hitler.) A háttérben a jól ismert kivégzõ pallos. A függöny mellett asztal, rajta konyak és kis üvegpoharak. Az államügyész újból felolvassa a verdiktet:

- Vádlott, a népbíróság kötél általi halálra ítélte. Ítéletvégrehajtó, tegye a kötelességét !

A halálraítéltek egymás után bementek a fekete függöny mögé, ahol megragadták õket a hóhérlegények. Mindegyiknek megvolt a maga kampója s a maga hurka. Nem törték el a nyakszirtjüket, ahogy ezt a hóhérok az egész világon teszik, lassan, óvatosan húzták fel õket, hogy fuldokoljanak, hogy minél tovább szenvedjenek. Halálukat mûtermi fényszórók világították meg, felvevõgép filmezte minden görcsös mozdulatukat, minden hiábavaló szabadulási kísérletüket. Hitler gálába öltözött urak és hölgyek társaságában még aznap este beült a karosszékbe, hogy gyönyörködjön a förtelmes látványban. Nevetett és tapsolt, miközben a nyolc szerencsétlen haláltusáját figyelte. Azokat, akik kénytelenek voltak megnézni a filmnek ezt a részét, (amelyet a vádló a háborús bûnösök nürnbergi perének bizonyító anyagaként mutatott be), rosszullét fogta el.

Himmler rögtön a merénylet után kinevezte a "Július 20. Különbizottság"-ot, amelynek feladata a puccs valamennyi körülményének kivizsgálása volt. Ez volt a legnagyobb létszámú rendõri csoport, amelyet egyetlen üggyel kapcsolatban valaha is létrehoztak. Közei négyszáz gestapós munkálkodott benne, s tevékenységüknek nem akart vége szakadni. Szaglásztak és kihallgattak, kínozták és bíróság elé vitték a gyanúsítottakat egészen a náci birodalom bukásáig. Fréisler bírósági elnök egyre több vádlott felett mondta ki a halálos ítéletet.

Hanem a véres kezû bírót is utolérte a végzet. 1945. február 3-án, éppen abban a pillanatban, amikor Ewald von Kleist perében igyekezett bebizonyítani az öreg kékvérû katonának, hogy téved, ha azt hiszi, hogy a Hitler-ellenes oppozíció Isten akaratából támadt, a magasból hirtelen felhangzott a szövetséges légierõk jól ismert tompa dübörgése. A tárgyalótermet súlyos bombatalálat érte, s a beomló mennyezet maga alá temette Freisler bírót is.

A terror azonban folytatódott tovább. Hitler föltette magában, hogy a lázadók családjának minden ivadékát kiirtja, a cellákba egyre több gyanúsított került, és sokuknak el kellett búcsúznia az élettõl. Buchenwaldban megölték Ernst Thalmannt, s egy augusztusi napon eljöttek a hírhedt Ehradt kapitányért is, az egykori titkos "konzulért", a politikai bérgyilkosok egykori menedzseréért.

Az életével fizetett Hitler legendás marsallja, Rommel is, az afrikai hadjárat hírneves Sivatagi Rókája. Nem biztos, hogy tudott a készülõ összeesküvésrõl, kétséges, hogy a benne való részvételét rábizonyíthatták volna. De Rommel marsallnak egyéb dolgok is voltak a rovásán. Némelyek bizonyíthatóan, mások könnyen elképzelhetõen.

Néhány okmányból, amely rávilágít a szövetségesek normandiai invázióját megelõzõ bizonyos titkos mûveletekre, kitûnik, hogy a brit Secret Intelligence Service-nek sikerült néhány színlelt akcióval megzavarnia a német tábornokokat, úgyhogy a szövetségesek invázióját nem akkorra várták, amikor arra sor került. De felmerültek olyan megfontolások is, hogy a náci titkosszolgálat ismerte a partraszállás dátumát, vagyis hogy ismerhette Rommel marsall is. Nem vitás azonban, hogy ebben a válságos idõszakban sok gyanús dolog történt. Vajon csak véletlenül-e ?

Erwin Rommel marsall a 7. hadsereg élén állt, amelynek feladata a francia tengerpart védelme volt. Néhány nappal a partraszállás elõtt Rommel a dél-németországi Herüngenbe utazik, családi körben akarja megünnepelni felesége születésnapját és személyesen átadni az ajándékot, a Franciaországban zsákmányolt antilop cipõt. Mikor komolyra fordult a dolog, Rommel nincs a helyén. Június elején, tehát alig egy héttel a partraszállás elõtt a német vadászrepülõ-kötelékek parancsot kapnak, hogy helyezkedjenek át a tengerparttól távolabbra, a partvidék védelmére rendelt gépesített alakulatok pedig, bár szintén parancsra, de teljesen híjával minden logikának, százötven kilométerre visszahúzódnak francia belterületre. Közvetlenül az invázió elõtt, a június hatodikára virradó éjjel, amikor Rommel a feleségénél Herlingenben van, helyettese, Dollman tábornok még a parti készültség egységeit is visszavonja. Mindez felfogható szerencsétlen véletlenek sorozatának is, ha valaki nem akar mögöttük szándékot találni. De úgy látszik, Hitler gyanakodott Rommelra.

Nem világos, mit tudott Rommel a Hitler elleni puccs elõkészületeirõl, hiszen közvetlen részvételt senki sem bizonyított rá. Három nappal Stauffenberg merénylete elõtt megsebesült Franciaországban. Kezdetben a livarot-i kórházban ápolták, késõbb átszállították Németországba.

Rommell tehát otthon gyógykezelik, tábornoka, Hans Speidei (a háború után a nyugat-németországi NATO-egységek parancsnoka) rendszeresen látogatja, hogy tájékoztassa a fronthelyzetrõl. Ám egy napon két tiszt jön Speidelért, és letartóztatják a Hitler elleni merényletben való részvétel gyanúja miatt. Speidel tábornok túlélte a fogságot, nem végezte akasztófán, mint a többiek. Kivallott ugyanis a Gestapón mindent, amit tudott, és beszélt a fõnökérõl, Rommel marsallról is.

Nem tudni mit és mennyit árult el. Annyi bizonyos, hogy a marsall nem sokkal késõbb hírt kap a titkosszolgálatnál dolgozó egyik barátjától, mi készül. Október elején aztán futár útján felszólítják, hogy jelenjen meg a wermacht legfõbb vezetõségének fontos tanácskozásán. Könnyen kitalálja, mirõl óhajtanak tanácskozni vele, és megpróbál még kibúvót keresni. Bizonylatot kér az orvosaitól, s azok igazolják, hogy Rommel egészségi állapota nem tesz lehetõvé, egy ilyen kimerítõ utat.

Így aztán elmennek hozzá Herlingenbe. A halálos ítéletet a Wehrmacht fõparancsnokságának személyi fõnöke, Burgdorf tábornok tolmácsolja neki Meissel tábornok kíséretében. Dolgozószobájának tárt ajtaja mögött két lehetõséget vetetnek vele fontolóra, vagy különleges népbíróság elõtt felel a Hitler elleni összeesküvésben való részvételéért, és közönséges bûnözõként az akasztófán végzi, vagy úgy dönt, hogy önmaga bírája és hóhéra lesz. A második esetben, s ezt a megoldást a tábornok urak melegen ajánlják, senki sem fog megtudni semmit, állami temetést rendeznek neki teljes tiszteletadással, és Hitler nagylelkûen gondoskodik hátramaradt családtagjairól.

Nem maradt más választása. Egy hûvös októberi reggelen elõállította kocsiját, elbúcsúzott a családjától, s magányosan kirándult a természetbe. Délre sem tért haza. Délután telefonált Meissel tábornok segédtisztje, hogy a marsall az ulmi kórházban fekszik, mert útközben rosszul lett. Késõbb kiderült, hogy Rommel már délben halott volt. Mint mondják, a két beavatott úrnak, Burgdorfnak és Meisselnek a jelenlétében halt meg, miután a felajánlott mérget bevette.

A náci napilap, a Völkischer Beobachter néhány nap múlva orvosi jelentést tett közzé, amely szerint a hírneves tábornagy belehalt sebesülésébe. Hitler megtartotta szavát, a meggyilkoltnak állami temetést rendezett. S az elhunyt hozzátartozói, akik jól tudták, kit terhel haláláért a felelõsség, kénytelenek voltak fogadni a gyilkosok részvétnyilvánításait.

Rommel vezérkari fõnöke, Hans von Speidel fogságban ugyan, de megélte a háború végét. A hírszerzõ szolgálatnak ez a gyakorlott vén rókája tisztában volt vele, hogy a politikában a valamit valamiért elve érvényesül. A háború után a NATO egyesült szárazföldi haderõinek közép európai parancsnokává és hadseregtábornokká nevezték ki. Adolf Heusinger, a nyugatnémet Bundeswehr háború utáni fõfelügyelõje hadseregtábornoki rangban a NATO washingtoni állandó katonai választmányának elnöke lett. Egyike volt azon keveseknek, akik az 1944. július 20-i merényletben való részvételt megúszták. Pedig arról, hogy valóban együttmûködött az összeesküvõkkel, hitelt érdemlõ okmányok tanúskodtak. Stieff tábornok jegyzõkönyvbe vett kihallgatása a következõket tartalmazza

"Nyomozó: Beszélt valakivel a készülõ merényletrõl ?

Stieff: Heusinger tábornokkal…"

Az 1944. augusztus 7-én és 8-án különbíróság elõtt lefolyt tárgyalás képírásos feljegyzései közt ismét felbukkant Stieff terhelõ vallomása,

"Freisler: Megfelel a valóságnak az az állítás, hogy önt 1943 nyarán Tresckow tábornok meglátogatta ?

Stieff: Igen, ez igaz.

Freisler: … beszéltek-e arról, hogy el kell kezdeni a háború befejezésérõl való tárgyalásokat, de elõbb el kell távolítani a führert ?

Stieff: Igen.

Freisler: … meg hogy ennek a napi helyzetet elemzõ rendszeres megbeszélésen, bombamerénylet útján kell megtörténnie ?

Stieff: Igen, ez valóban így volt.

Freisler: Jelentette ezt a felettesének ?

Stieff: Beszéltem errõl az OKW (Oberkommando der Wermacht - a náci haderõ fõparancsnoksága) tagjával, Heusinger tábornokkal."

Heusinger tábornok tudott a készülõ merényletrõl, és mégsem végezték ki. Ellenkezõleg, Hitler már 1944 õszén személyes kihallgatáson fogadta, és barátságosan elbeszélgetett vele. A führer szembeötlõ jóindulatának oka világos, Heusinger utal is erre emlékirataiban. A tábornok ugyanis a fogházban "Emlékezõ feljegyzések a július 20. elõtti eseményekrõl" címen memoárt írt, amelyben elárulta az összeesküvõket.

S míg azok életükkel fizettek bátorságukért, õt a háború utáni Nyugat Németországban s a NATO katonai szövetségében magas tisztségekkel jutalmazták. Bizonyos, hogy júdás volt, de nem tudjuk biztosan, vajon besúgóként furakodott-e be a pártütõ tábornokok közé, vagy csak a bõrét igyekezett mindenáron menteni a sikertelen támadás után. Mind az egyik, mind a másik magyarázat több mint kompromittáló nemcsak Heusingerre, hanem azokra nézve is, akik a háború utáni karrierjét lehetõvé tették annak ellenére, hogy a Szovjetunió képviselõi okmányokkal bizonyították Heusinger háborús bûntetteit, és követelték a náci tábornok bíróság elé állítását.

A Hitler elleni merénylet balsikerét véletlen okozta. Ha a mit sem sejtõ Heinz Brandt ezredes félre nem teszi az útban álló aktatáskát az asztal tömör alapzatának túlsó oldalára, Hitler telitalálatot kapott volna. Ha a Wehrmacht tisztjei, akik elég bátraknak bizonyultak ahhoz, hogy a Walkür-hadmûvelet elõkészületeit megtegyék, következetesek lettek volna, a merénylet megváltoztathatta volna a történelem menetét. Németország elkerülhette volna azokat a mérhetetlen veszteségeket, amelyeket a háború utolsó kilenc hónapja alatt a hadsereg és a hátország elszenvedett. Csakhogy, mint már annyiszor, minden másként történt.