Trujillo

 

A halott testében 27 golyót találtak. A főváros felé vezető, karibtengerparti autósztrádának azon a pontján hevert, ahol az egy különösen meredek sziklafalat kerül meg.

A lövöldözés színhelye inkább gengszterek közti leszámolás, mintsem politikai merénylet színhelyére emlékeztetett. Hirtelen fékező gumiabroncsok nyomai. Szétlőtt autókarosszéria. Eldobott fegyverek...

A lövöldözés 1961. május 30-án késő este történt, Santo Domingo közelében, a város akkor még a meggyilkolt nevét viselte: Ciudad Trujillo. Másnap reggel a kis szigetország rádiója gyászjelentést sugárzott,

"A Trujillo-korszak harmincegyedik évében El Benefactor, a Jótevő, újjászületett hazánk atyja, a pénzügyi függetlenség felújítója, a dominikai dolgozók legfőbb védelmezője, a béke géniusza, a kultúra fő védnöke, a kommunizmus legelső ellensége" és így folytatta még vagy tucatnyi szuperlatívusszal, míg elérkezett oda, hogy, "… Rafael Leonidas Trujillo Molina generalisszimusz tragikus halált halt összeesküvő merénylők kezétől, akik mögött a haza árulói, a szabadság és a demokrácia ellenségei állnak…"

Tekintsünk el ettől a bombasztikus, még a sokat bíró latin-amerikai fülek számára sem akármilyen szónoki túlzásoktól hemzsegő szövegtől. Enélkül sem nehéz lefesteni a karibi önkényúr rendkívüli, sőt fantasztikus alakját, aki a latin-amerikai nagy diktátorok őstípusát képviselte, A kis ország nagy diktátorát fokozott módon jellemezték a dél-amerikai caudillók összes tulajdonságai.

Véresebb kezű volt, mint a venezuelai Perez Jiménez. Több nője volt, mint a XIX. századi bolíviai zsarnoknak, Melgarejónak, és több pénzt harácsolt össze, mint a nicaraguai Somozák és a kubai Batista együttvéve. Jelentősége és befolyása jóval túlterjedt a két országra, Dominikára és Haitim osztott szigeten.

Minden, ami összefügg Trujillóval, karikatúra módjára elrajzolt volt, az uralom és a nők iránti vágy, a mutogatni való paráznaság, az intrikák kedvelése és a mérhetetlen mohóság, a gyengébbek megvetése és a határt nem ismerő önimádat.

Életvitele egy XIV. századi hercegéhez hasonlított, de a XX. század technikájával és fegyverzetével. Ő maga a francia államalapító Kis Pipinhez és Constantinushoz, a Rómát kereszténnyé tevő császárhoz hasonlította magát.

A generalisszimuszi címet Franco mintájára adta magának, és mint a kb. négymillió lakosú Dominikai Köztársaság vezetője Csang Kaj-sekkel egyenértékűnek képzelte magát, mikor az még a hatalmas Kína kormányfője volt, jelentéktelen levelezést is folytatott vele.

Még életében több mint háromszáz szobrot állíttatott magának. Az egyik talapzatára - kívánságának megfelelően - a dominikai ügyvédek és bírák felvésették, "Az igazságszolgáltatás - Trujillo tiszteletére".

A korhoz alkalmazkodni tudó ember volt, fel tudta használni a haladó jelszavakat. Egyenlő jogokat hirdetett. Deklarációiból még a gyermekeket és nőket sem zárta ki. Személyes kívánságára hozták létre a Foglyok Hálás Édesanyáinak Társaságát.

Az operettkulisszák között, pálmák árnyékában, a szubtrópusi örökzöldben két merénylet között harminc évig tartott Trujillo felemelkedésének, tündöklésének és bukásának tragikomédiája. Az első merénylet alkalmával kaparintotta meg az elnöki széket, a másodikban életét vesztette.

Trujillo karrierje szédületes volt, egy kisvárosi családból, amely nem dicsekedhetett a kreol oligarchiával való kapcsolatokkal, Trujillo olyan politikussá nőtt, akivel egész Latin-Amerikában számolni kellett. Szegény emberből 800 millió dollárra becsült vagyon tulajdonosa lett, Dominikában övé volt az összes termőföld egyharmada és a cukoripar háromnegyede.

Egyesek azt írták róla (így illett az amerikai legendához), hogy a társadalom alsó rétegéből származott, parasztfiú volt. Mások, hogy egy hivatásos hamiskártyás unokafivére, és már fiatalon lótolvaj volt. A kérvényben, amit huszonhét évesen írt a Nemzeti Gárdába való jelentkezésekor - a Gárdát az akkor Dominikát megszállva tartó amerikaiak szervezték - így írt önmagáról,

"… kijelentem, hogy idegen tőlem a dohányzás és az ivás szenvedélye. Büntetlen előéletű vagyok, és kisebb kihágást sem követtem el soha. San Cristóbalban, ahol születtem […] ma is a legjobb társasághoz tartozom."

Az amerikai tengerészgyalogság 1916-ban szállt partra Dominikában Wilson elnök parancsára. Dominika csődbe jutott. Az elsikkasztott és eltékozolt pénzek hiányában még a hadsereget és a rendőrséget is feloszlatták. Az egyes ültetvényesek és tartományi kormányzók (vagy inkább, a valós társadalmi helyzet figyelembevételével, az egyes gazdagabb családok fejei) feudális módon hatalmaskodtak. Az USA-állampolgárok ültetvényei és más beruházásaik veszélybe kerültek.

Akkor jöttek az amerikaiak azzal az ürüggyel, hogy a császári Németország fenyegeti Dominikát. Mintha bizony II. Vilmosnak nem lett volna elég gondja-baja Európában, és a távoli Karib-tengeren tervezgethetett volna partraszállást ! Az amerikai tengerészgyalogosok mindent újjászerveztek, saját fejük szerint. Mint megszállók nem voltak népszerűek. Főleg aktív segítőtársakban volt hiány. Nagy nehezen sikerült tizenhat leendő rendőrtisztet toborozni.

Ezek egyike volt Trujillo.

A család, amelyben született, San Cristóbalban a legjelentősebbek közé tartozott. De a fővárostól harminc kilométer választotta el, és az élet álmosan, vidékiesen folydogált, ültetvények és piacok ügyeinek árnyékában. Trujillo nagyapja Havannából vándorolt be, ahol az ottani spanyol gyarmati rendőrség kapitánya volt. Molina nagyapa egy szegény, de tisztelt kreol családhoz tartozott. A későbbi diktátor mindkét nagyanyja mulatt volt, emellett önálló és a kor dominikai lehetőségeihez képest kiváló asszonyok. Főleg Luisa nagymama, aki a környék legjobb iskoláját vezette. Második férjének volt birtokában a városka egyetlen nyomdagépe, és a környék legkitűnőbb emberének tartották.

Rafael Trujillo apja, don Pepe sok dologgal foglalkozott. Főleg fával kereskedett, vagy dohányt és más mezőgazdasági termékeket vásárolt fel. Nem szerzett vagyont. Könnyelmű lévén, többre értékelte az élvezeteket, mint a vagyont. Heureux diktátor híveként politikával is foglalkozott, Heureux a múlt század végén uralta Dominikát. A fiatal Rafaelnek volt hát némi alapja, mikor a kérvényében azt írta, hogy a legjobb körökben forgott. Mellesleg a lehető legjobb színben akart feltűnni.

Ahogy Trujillo folttalan becsületét bizonygatta, már önmagában is nagy hazugságnak számított. Fiatal kora ellenére hírhedt volt. Különféle dolgokkal gyanúsították, hogy egy postahivatalban (ahol tizenhat évesen rövid ideig dolgozott) pénzt sikkasztott, vagy marhákat lopott, apróbb csalásokat követett el. A család segített eltussolni a túl nagy botrányokat, így Trujillo nem került börtönbe, bár egyszer jogerősen elítélték valamilyen csekk vagy váltóügyben.

Amikor az amerikai tengerészgyalogosok megszállták Dominikát, Trujillo az amerikai tulajdonban lévő San Isidrio ültetvényen végzett alantas munkát. Afféle magánrendőr volt, a munkásokra és a pénz, vagy áruszállítmányokra ügyelt fel, itt kóstolt bele a mások felett való uralkodás ízébe. Dominika e zűrzavaros korszakában Trujillo belépett egy bandába, amelyet - ki tudja, miért - a "44-es csoportnak" hívtak. Büntetlenül követtek el kisebb támadásokat, ma azt mondanánk, huligánkodtak. Inni tényleg nem szeretett Trujillo, hazárdjátékokat sem játszott. Gyengéje a hatásos öltözet volt, és ez a hiú szokása élete végéig megmaradt. Szerette az aranyos sujtásokat, rendjeleket, parádés fejfedőket. Tündöklése éveiben szinte királyi pompában élte ki magát.

A tengerészgyalogosok nyolc évig maradtak Dominikában. Eközben Trujillo megfelelő kiképzést kapott tőlük. Kiképzőinek kedvence lett. Négy hónapot töltött egy tiszti tanfolyamon, amelynek a szépen hangzó Katonai Akadémia nevet adták. Trujillo kiképzése ezzel nem ért véget, csak sokkal testreszabottabb lett. Mikor a tengerészgyalogságnak el kellett hagynia a szigetet, Trujillót tartották a megfelelő embernek a rendőrség törzsfőnöki posztjára. A rendőrségből lett később a hadsereg. Mikor a tengerészgyalogosok elhajóztak, Trujillo a dominikai fegyveres erők főparancsnoka lett.

Politikai karrierje korszakából származik egy legenda, a diktátor propagandája később gondosan terjesztette, hogy Trujillót fizikai valóságában bátor emberként mutassa be. Eszerint Trujillo egyszer magával vitt néhány tengerészgyalogost, és expedíciót indított egy veszélyes bandita ellen, majd azt párharcban agyonlőtte. Az illető állítólag egyike volt a gavilleróknak, akik akkoriban félig partizánkodtak, félig pedig adófizetésre kényszeríttették az ültetvényeseket. Ezt az "adót" persze saját zsebükbe tették. Trujillo nem volt gyáva. Még a kockázatot is kedvelte, főként fiatalabb korában. De mindig tisztában volt vele, hogy a ravaszság jobb fegyver a bátorságnál.

A gavillerókat másképpen likvidálták. Előbb megegyeztek velük, hogy az ültetvényesektől "segélyt" fognak kapni. Aztán egy év múlva-mikor megszokták a biztos jövedelemforrást, és óvatlanok lettek, elkapták és megölték őket.

Trujillo mindent annak köszönhetett, hogy az amerikai kártyára tett. A tengerészgyalogság parancsnoksága dicsérő jelentést adott róla a Fehér Ház szürke eminenciásainak. Trujillo viszonzásul kijelentette, hogy mindig is a tengerészgyalogság tisztikara tagjának tekintette magát.

A Trujillo-korszak az 1930-as puccsal vette kezdetét, ez inkább operett volt, mint vérontás. Előbb megdöntötték az addigi elnököt, Vasquezt. A gondviselés emberének ekkor Estrella Urena tűnt, a Santo Domingó-i amerikai követség és a washingtoni State Department is őt támogatta. Trujillo feladata az volt, hogy támogassa Urenát, és ne álljon útjába a "népi felkelésnek".

A hadsereg vezetőjeként Trujillo néhány száz "felkelő" között kiosztatta a dominikai fegyverek legrégibb, legrosszabb darabjait, de ezeket is visszavétette a puccs első szakaszában, rögtön Vasquez lemondása után. Estrella Urena ideiglenes államfő lett, de csak oly rövid időre, amely alatt meggyőződhetett arról, hogy Trujillo rútul becsapta. A tengerészgyalogosoknál kiképzett tisztek mind egy szálig kedvencük mögött álltak. Az új erős ember és kormánya elnyerték Washington hivatalos elismerését és áldását.

Természetesen legalizálni kellett a katonai puccsot. El kellett játszani a választási komédiát, amely Dél-Amerika országaiban az uralom megkaparintása után történik, amikor tulajdonképpen már feleslegessé vált. Trujillo ebben a vállalkozásban is eredetiségről tett tanúbizonyságot A "44-es csoport" tagjai közül kiválasztotta a legvadabb pistollerókat, és egy piros Packard autón tüntetően száguldoztak fel-alá, a kocsi oldalára új jelképes számokat festettek, egy négyest és egy kettest. A főnök politikai és privát számláit egyenlítették ki. Nehéz lenne megállapítani, milyen volt az arány a legyilkoltak és a hatásosan megijesztettek között. A lélektani eredmény már a "választások" alatt meghaladta a legmerészebb várakozásokat, a választásra jogosultak háromnegyede otthon maradt. Ez persze nem akadályozta meg a Trujillo-pártot abban, hogy több szavazatot jelentsen be, mint ahány választó egyáltalán volt a listákon.

Egyszóval Trujillo a védnökei előtt igazi "szabad" választásokkal dicsekedhetett.

Az új elnök mellé rezidensként és katonai-személyi tanácsadóként egy tengerészgyalogos ezredest rendeltek ki. Különböző időpontokban tehetségével szolgálta Trujillót volt parancsnoka, Watson ezredes, továbbá a kitűnő pénzemberek, Wansworth és Davies. A fentebb említett ezredes, az USA déli államaiból származó McLaughlin viszont az idők folyamán úgy megszokta a funkciójával járó jólétet, hogy Alma nevű lányát is az egyik Trujillo-fivérhez, Hectorhoz adta férjhez. Az cseppet sem zavarta, hogy Hector Rafaelnál nem kisebb gazember volt. Még faji előítéleteit is félretette, Hectort sötét bőre miatt a családban csak "Negro" néven szólították.

Trujillo uralma harminc éven át megingathatatlannak látszott. Úgy tűnt, Washington támogatásától semmi sem foszthatja meg; mellette álltak az ottani, dél-amerikai diktatúrák sorsáról döntő személyek. Más kollégái megbuktak, többeket eltávolítottak, másokkal helyettesítettek. Trujillo közben egész Közép-Amerikában intrikált, a szomszédos országok puccsait pénzelte, sőt közben ugyanezekkel a módszerekkel pénzt is szerzett. Mellesleg soha nem tett különbséget az államkincstár és a saját zsebe között.

Uralkodásának sajátos stílusa volt. Trujillo a szó köznapi értelmében nem volt demagóg. Nem kereste a tömegek támogatását, mert nem is volt programja, és ez a tény igencsak megkönnyítette életét. Csupán néhány külső csillogásra szánt gesztust tett, közben pedig mindenekelőtt saját érdekeit, amerikai védnökei és barátai nyugalmát tartotta szem előtt.

Korlátozta az egyes körzetekben hatalomhoz jutott kisebb ültetvényesek uralmát. Helyettük ő maga gyakorolta a hatalmat, semmitől sem korlátozottan. A természet primitív politikai ösztönnel ajándékozta meg. Kijátszotta hát egymás ellen az emberi gyengéket, az irigységet, és még legközelebbi környezetét is állandóan sakkban tartotta. Teljesen gátlástalan volt.

Az ország új alkotmányt - sőt egész sereg új alkotmányt - kapott. Mindegyikben fellelhető az amerikai alkotmány utánzásának vágya. Mindegyikben felsorolták az állampolgárok jogait és kötelességeit. A választások időben megtörténtek. Szavazat ezután is több volt, mint szavazó. A díszletek változtak, de a választék mindig ugyanolyan maradt, Trujillo és valaki a legközelebbi családtagok közül vagy egy másik bábfigura. Trujillo állandóan az elnöki palotában tartózkodott, még akkor is, mikor ezt a hivatalt "demokratikusan" a palota legkevésbé reprezentatív irodaszobájával egyetemben, az elnöki cím aktuális birtoklója foglalta el. Építtetett néhány középületet, sok utat és hidat, csatornázást vezetett be. A művelődés terén annyit tett, hogy az írástudatlanságot 80 százalékosra szorította vissza. Végül is Dominikát a latinamerikai analfabetizmus statisztikájában az utolsó előtti helyről a hátulról az ötödik vagy hatodik helyre, a nyomorgó Nicaragua mellé hozta fel. A gazdasági élet továbbra is elmaradott volt, az egyetlen kézben egyesülő gazdagság rendkívül pompadús életmódot nyújtott a diktátornak és családjának.

Kinyilatkoztatta a Dolgozók Jogainak Kartáját, de a szakszervezeti mozgalom fikció maradt. A munkások még a Trujillo-rendeletekben előírt éhbérminimumot sem kapták meg. Ezek csak az elnök konkurenseit kötelezték, így azok kénytelenek voltak üzleteiket a diktátor rokonainak vagy kedvenceinek eladni.

Trujillo csak terrorral uralkodhatott. Soha nem számolták össze politikai okokból, bosszúból, ijesztés vagy az áldozat birtokának megkaparintása céljából végrehajtott "individuális" gyilkosságait. Egy-egy jelentősebb személy meggyilkolása után szinte minden alkalommal megismétlődött a következő komor komédia: Trujillo hívatta bizalmasait, akiket a véres feladattal megbízott (ezek pedig nemegyszer miniszterek, tábornokok, nagykövetek voltak), és a meggyilkolt családtagjainak jelenlétében ünnepélyesen megfogadta, nem nyugszik addig, míg az "undorító tett" elkövetőit le nem leplezi, meg nem bünteti. Olykor tényleg likvidálta a közvetlen végrehajtót, így aztán senki sem érezhette magát biztonságban környezetében.

Legvéresebb tettére 1937-ben került sor. Indokai máig sem világosak. Egyetlen nap leforgása alatt Trujillo parancsára 20.000, évek óta Dominikában dolgozó haiti állampolgárt gyilkoltak le. A szigeten lakó két nép története bővelkedik véres eseményekben. Dominika sok éven át Haiti uralma alatt állt. Trujillo viszont egész életében intrikált Haiti ellen, és igyekezett uralmát rá is kiterjeszteni. Az 1937-es vérfürdőnek más okai voltak. Belső problémákról kellett elterelni a figyelmet, ugyanakkor Trujillo meg akart szabadulni a munkát kereső haitiaktól, hiszen munkaalkalom a dominikai szegények számára sem volt elég.

Hogy a vérfürdőt a "népharag" jeleként lehessen értelmezni, az összes áldozatnak (a nőknek és gyermekeknek is) machetével levágták a fejét. Csak az amerikai kapitalisták tulajdonát képező ültetvényeken nem görbült senkinek a haja szála sem. Az efféle csodálatos megmeneküléseket annak köszönhették, hogy néhány egyéni bosszúakción kívül az egész vérfürdőt szervezett erők hajtották végre, kidolgozott terv szerint. Az amerikai ültetvények és otthonok kikerülése el is érte a megfelelő hatást, a dolognak az USA-ban jóval kisebb visszhangja volt, mint amikor 1957-ben New York kellős közepén elrabolták és meggyilkolták dr. Galindez kitűnő ellenzéki emigráns politikust. De ez a rendkívüli tett sem rontotta meg Trujillo jó hírét Washington mértékadó köreiben.

A szigetet amerikanizálta, és igen eredeti módon modernizálta. Az állami dolgozók fizetésüket nem készpénzben, hanem csekkekben kapták. Ezeket aztán szerény két százalék levonása ellenében kizárólag a Sociedad Bancaria, a diktátor feleségének, Marín Martíneznek tulajdonát képező intézetnél lehetett pénzre átváltani. Marín a diktátor barátnőjeként kezdte karrierjét, aztán szerelméért cserébe megkapta Trujillótól az egész dominikai hadsereg fehérneműje mosásának jogát. Marín fia, Ramfis, a diktátor kedvence volt, és négyéves korában főhadnaggyá nevezték ki, felnőttként pedig az amerikai aranyifjak világában élt. Hogy elvehesse Maríát, Trujillo modernizálta a válási jogot is.

De Marín Martínez csak félgyőzelmet aratott. A két nő szerepet cserélt. A volt feleségből most, mellesleg nem az egyedüli barátnő lett.

Trujillo személyes pénzügyeit ötletesen és új módon intézte. A munkások védelmére kötelező balesetbiztosítást vezetett be. A biztosítási díjak a Szent Rafael Biztosítási Társaság kasszájába folytak be, Szent Rafael persze maga Rafael Leonidas Trujillo volt. A történelem hallgat arról, milyen összegeket fizettek ki térítésként a biztosítottaknak. Csodálatos tulajdonságuk volt, általában nem került sor ilyen kifizetésekre.

Trujillo tartotta kézben a só bányászatát és kereskedelmét, a dohányexportot és a cigarettagyártást, majdnem az egész cukor és cementipart, megkaparintotta a tejipart is. A termőföldek 60 százaléka is övé lett. Mindenre és mindenkire sápot vetett ki. Még a szomszédos Kuba diktátorát, Batistát is megsarcolta, mikor az a győzelmes forradalom elől Dominikába menekült, hárommillió dollárral kellett kiváltania magát, másképpen diktátor barátja nem engedte volna továbbmenekülni Portugáliába.

A diktátor családjának sem volt rossz sora. Legfiatalabb öccse és kedvence, a Negrónak nevezett Hector, egyszer négy évig névleges elnök is volt. Pedro, aki csak az őrnagyi rangig vitte, nyilvánosházak tulajdonosaként éldegélt, és a foglyok élelmezésére szánt összegek 40 százalékát kapta segélyként.

Egy másik öccse, Hanibal, tábornok és vezérkari főnök lett, de később pénzügyi nézeteltérések támadtak közte és Trujillo között. A negyedik fivérnek, Amable Romeónak (csak Pipinek szólították), arra sem volt joga, hogy belépjen a palotába. "Pipi" nem csupán zsarolással és élő emberek exportálásával foglalkozott, hanem rendszerint autókat is lopott.

A diktátornak legtöbb baja Petannak nevezett José öccsével volt. Petan katonai attasé és helyőrségparancsnok volt. Kicsiben űzte ugyanazt, amit Rafael nagy méretekben. Az alája rendelt tartományban a középkori ius primae noctist (az első éjszaka jogát) gyakorolta. Az idősebb Trujillo ebben nem látott semmi rosszat, Petan egy sokkal érzékenyebb pontján bántotta meg bátyját. 1940-ben Dominikában (történelme során először) saját pénzt vertek. És ekkor Petan konkurálni kezdett az államkincstárral, ő is nyitott egy pénzverdét ! A diktátor dühöngött, és parancsot adott, lőjék agyon az öccsét. A végrehajtásra kijelölt bérgyilkos viszont habozni kezdett. Ha teljesíti a parancsot, és megöli a diktátor fivérét, mi lesz ? Kockázatos a dolog, hisz közben Trujillo haragja már lecsillapodhat. Akkor pedig a túlbuzgó ítéletvégrehajtót is hasonló sors érheti. És ha nem teljesíti a parancsot ? Ez ki van zárva, Trujillo akaratát figyelmen kívül hagyni végzetes lépésnek számítana. A bérgyilkos így hát középutat választott, a lábán sebesítette meg Petant.

Egyetlen dolog volt csak, amivel Trujillo állandóan és makacsul törődött, hogy az USA sajtója szépen írjon róla. A dominikai üzleti életbe kívülről kizárólag amerikai cégeket engedett be, persze levette tőlük a közép-amerikai országokban szokásos 20 százalékos províziót. Másrészt viszont nem sajnálta a pénzt, hogy az USA-ban befolyásos barátokat szerezzen. Minden amerikai választási hadjáratban a Demokrata és a Republikánus Párt is számíthatott arra, hogy Trujillótól különböző csatornákon száz-kétszázezer dollár folyik be a választási alapra (!) Trujillo ezen felül szabályosan fizetett rádióműsorokat és rezsimje szilárdságát, antikommunizmusát, "Dominika jótevőjének" tulajdonságait és politikai értékeit reklámozó sajtókampányokat.

Trujillo életrajzírója, Crassweller (művét már a diktátor halála után írta) idéz egy beszélgetést az USA kongresszusának egyik hivatalnoka és egy képviselő között, aki a kérdésre, oszt-e ajándékokat Trujillo, és kinek ? - ezt válaszolta, Miért nem beszél erről … vel (itt egy másik kongresszusi képviselő neve hangzott el), neki ebből már háza és úszómedencéje van !

Trujillo hatalma csúcspontján mindent büntetlenül megúszott. A hazai terrort, a haitiak lemészárlását, a kubai Batista, a Costa Rica-i Figueros, a nicaraguai Somoza elleni államcsínyek támogatását, a Haiti belügyeibe való beavatkozásokat. Ezek saját szakállára és kockázatára vállalt politikai kalandok voltak, de amíg Trujillo nem sértette közvetlenül az amerikai érdekeket, a világnak ebben a sarkában biztonságban érezhette magát.

Csak az ötvenes évek végén, a kubai forradalom győzelme után változott ez a helyzet. A Trujillo által reprezentált diktatúraforma már nem volt olyan csábító az amerikai védelmezők szemében. Az új venezuelai Bétancourt-kormány, az oligarchikus kormányzás demokratikusabb, nem diktatórikus formája inkább tetszett Washingtonnak. A kubai körülmények változása egyrészről, másrészt a venezuelai viszonyokban beállt reformok nem maradtak hatástalanul Dominikára sem. Társadalmi nyugtalanság fogta el a lakosságot. Trujillo megtorlásokkal válaszolt, és igyekezett megdönteni Bétancourt kormányát, akit személyes ellenségének tekintett. Ezúttal nem igazolódtak be politikai számításai. Harmincéves karrierje alatt első ízben került szembe Washington érdekeivel. Így közeledett a kritikus pillanat.

Már 1961 elejétől, vagy még korábban is, az amerikai sajtó rendszeresen jósolgatta a dominikai diktátor bukását. A puccsra szerintük bármelyik héten sor kerülhetett; ennek ellenére hónapokon át - úgy tűnt - minden a rendes kerékvágásban halad.

Trujillo józanul mérte fel a helyzetet. Bizalmasai előtt kijelentette, - Ezek az amerikai disznók előbb Castrót akarják elintézni, utána majd nekem ugranak.

Szerette volna átvészelni a dolgot. Tudat alatt talán változásra számított. De tévedett. Nem jól mérte fel a John F. Kennedy által felállított problémalista sorrendjét. Ezen Trujillo állt az első helyen, Castro viszont jóval távolabb. Trujillo egész Latin-Amerika szemében kompromittálta az USA-t, Castro viszont egy győztes forradalom vezetője volt. Ettől a forradalomtól Washington kissé tartott.

Mellesleg találkozhatunk olyan véleménnyel is, hogy a sorrendről csak a véletlen döntött. Bizonyos fokig alátámasztja ezt az eseménynaptár is. A partra szálló erők csúfos vereségével végződött kubai invázió április 17-én fejeződött be. Trujillo órája május 30-án ütött.

Közeledett az este. A könnyű szellő kissé lehűtötte a levegőt. Trujillo a fegyveres erők miniszterének, Román Fernández tábornoknak társaságában meglepetésszerű ellenőrzésre indult. Szerette az efféle kirándulásokat, és nem sejtette, hogy Román tábornok, Trujillo Mirella nevű unokanővérének férje is részt vesz az összeesküvésben, sőt annak ő az egyik fő mozgatója.

Trujillo távollétében Amado García Guerrero főhadnagy, a palotaőrség parancsnoka továbbította a híreket a diktátor aznap esti terveiről a volt külügyminiszternek és a Trujillo-párt volt vezetőjének, Modeste Díaznak, ez pedig közölte azokat az egyik legfőbb összeesküvővel, saját fivérével, Juan Tomás Díaz nyugalmazott tábornokkal. A két Díaz fivér sok éve állt kapcsolatban Trujillóval. A tábornok a diktátor viharos ifjúsága alatt volt barátja, Modeste pedig oly közel állt hozzá, hogy Trujillo családjában csak "Díaz bácsinak" szólították.

A Guerrerótól kapott információ sikert jósolt. Az inspekcióról visszatérve Trujillo Radames nevű rezidenciájában megvacsorázott, majd sofőrjével és egyben testőrével elindult a San Cristóbal közelében fekvő Estancia Fundación falusi nagybirtok felé.

Éppen egy ilyen alkalomra vártak az összeesküvők, az eljövendő junta résztvevői. Ennek a juntának kellett volna átvenni az uralmat a sikeres merénylet és Trujillo halála után. A Radames villából az Estancia Fundaciónba könnyen megfigyelhető és merényletre igen alkalmas út vezetett. A Trujillo fiatalabb fiáról Radamesnek nevezett rezidenciát Trujillo felesége, María rendezte be, azzal az ízléstelen stílussal, amely a Trujillo-korszak egész "kultúráját" jellemezte. XV. Lajos korának stílusa, spanyol gyarmati barokk, távol-keleti egzotikum keveredett itt amerikai modernizmussal.

'' Az Estancia Fundación Trujillo büszkesége volt. A valóban úri, feudális életről alkotott elképzeléseinek megvalósítását jelentette. Hatalmas területet foglalt magában, ezeken különben mintaszerű szarvasmarha-tenyésztés folyt. A lakóépület (talán hogy különbözzék a Radames villától) modern gyakorlatiasság és talmi újgazdagragyogás keveréke volt. Trujillo itteni dolgozószobájában intézte legszívesebben privát kereskedelmi ügyleteit, a hálószobában pedig (hetven éve dacára) erotikus kedvteléseit. Ahogy múltak az évek a diktátor elkényelmesedett. Már nem maga futkosott a nők után Ott helyben nézett végig húsz csinos leányzót, közülük választott ideiglenes jellegű éjszakai társat. Az ilyen ügyeket egy külön megbízott intézte, afféle kamaráskerítő, aki fáradozásaiért szerény jutalmazásban is részesült, az államháztartásból a közmunkákra betervezett költségek tíz százalékát kapta.

Aznap este viszont Trujillónak nem voltak erotikus tervei. Csupáncsak falusi nyugalomra vágyott. Az összeesküvők számára ez is fontos információ volt, így kisebb lesz a forgalom a műúton, csökken a tett korai felfedezésének veszélye.

A merénylők négytagú csoportja este nyolckor lesben állt a Radames villa közelében, egy útkereszteződésnél. A kék színű Chevroletre vártak, a diktátor aznap este ezt a kocsit használta.

A második csoport háromtagú volt, mert a negyedik merénylő lekéste a megbeszélt találkozót. Ők a terv szerint két autóval előrementek, hogy elvágják Trujillo útját. Teltek a percek, a diktátor rezidenciája közelében várakozó merénylők idegeskedtek. A Chevrolet késett. Lehet, hogy Trujillo az utolsó percben megváltoztatta tervét ?

A volán mellett, lábát a pedálon tartva, Antonio Imbert Barreras ült. Akkoriban a trujillói körökön kívül nem volt ismert személy. Egy ideig egy tartomány kormányzója volt, később az állami lottó igazgatója lett. A szélesebb politikai vizekre Imbert Barreras csak később hajózott ki, már tábornoki rangban, mint az 1965-ös amerikai megszállás alatti jobboldali junta egyik vezetője. Akkoriban, 1961 májusában még csak a Santo Domingó-i, amerikai tőkével működő Ready Mix cementgyár igazgatója volt. Mellette az első ülésen Guerrero főhadnagy foglalt helyet. Hátul pedig a dominikai "társasági élet" két olyan tagja ült, akiknek égető problémáik támadtak Trujillóval, és hevesen vágytak a leszámolásra, a diktátor sok kis sötét ügyében vettek részt előzőleg.

Salvador Estrella, az 1930-ban Trujillo által becsapott elnökjelölt rokona és egy útépítő cég igazgatója volt. Cége (mint minden más dominikai vállalat) bele volt építve abba a bonyolult gépezetbe, amelynek célja volt, az állami zsebekből a pénzt átpumpálni a trujillói zsebekbe.

A negyedik résztvevő, Antonio de la Maza története bonyolultabb volt. Antonio bebeszélte magának, hogy Octavio bátyját bosszulja meg. Octavio volt az a repülőtiszt, aki 1956-ban Trujillo parancsára hallatlan tettet hajtott végre, New York kellős közepén a földalatti vasút állomása elől elrabolta dr. Galindezt. Octavio de la Maza Trujillo kedvenc fiának, Ramfisnak volt a barátja. Ezért is teljes biztonságban érezte magát, pedig tudta, hogy az elrabolt Galindez doktort meg fogják gyilkolni. A holttestet viszont nem találták meg, és az USA-ban az emberrablás ügye hamar elcsitult.

De Trujillo nem kedvelte a kényelmetlen tanúkat. Előbb hát likvidálták azt az amerikai pilótát, aki az emberrablás alkalmával a repülőgépet vezette, fedélzetén az elkábított vagy már meggyilkolt Galindezzel. Ez után kihirdették, hogy a fegyelmezetlenség miatt lecsukott Octavio de la Maza Santo Domingó-i börtöncellájában öngyilkos lett. Ezt senki sem hitte el, legkevésbé Ramfis Trujillo.

A diktátor ezért külön összehívatta a kormányt, az ülésen megjelent Ramfis és a meggyilkolt nővére. Ott volt Antonio de la Maza is. Az ülés arra korlátozódott, hogy Trujillo nagy pátosszal felolvasott egy nyilatkozatot:

"Azt a rémhírt terjesztik, hogy Octavio de la Mazát a kormány utasítására gyilkolták meg. Szeretném kijelenteni, hogy a kormány soha nem vonja ki magát a felelősség alól. Az viszont abszolút hazugság, amit terjesztenek. De la Maza kapitány hűséges katonatiszt volt, nekem pedig személyes jóbarátom. Mindez csak felforgató szóbeszéd, melynek véget kell vetni. Isten oltalmazza azt, aki még egyszer ismételni merészeli."

Egy ilyen kinyilatkoztatás után az egybegyűlteknek és a meggyilkolt bátyjának nem maradt más hátra, mint kimondani a dominikai szentenciát: "Legyen meg hát az Isten és Trujillo akarata."

Most a kocsiban ülve, Antonio de la Maza visszagondolt erre a megalázó pillanatra, és még erősebben szorongatta a lefűrészelt csövű karabélyt. A merénylőknél revolver és még két amerikai M-1-es géppisztoly volt. Végre a kanyarban feltűnt a kék Chevrolet, és a tengerparti autósztráda felé haladt.

Trujillónak rossz kedve volt. Úgy döntött, útközben behajt lányához, hogy megnyugtassa imádott Angelitáját, ezt a nevet viselte csodálatos jachtja is, egyike a legnagyobbaknak az Atlantióceánon, ennek fedélzetén vitték később holttestét Párizsba, és ott majdnem névtelen sírba temették. Angelita aznap telefonon mesélte el apjának idegessége okát. Felhívta őt egy "barátnője", egy ellenzékbe vonult, New Yorkban élő dominikai diplomata felesége. Csak azért telefonált, hogy elmondja furcsa álmát. Nevezetesen azt álmodta, hogy Angelita apukáját, Dominika jótevőjét, iszonyú módon meggyilkolták. A döfés érzékeny pontot érintett. Az öreg Rafael Trujillo köztudottan babonás volt, és ez kétségtelenül megrázta. De az ügyet ezúttal sem figyelmeztetésként kezelte, inkább azt hitte, ellenfelei teszik próbára az idegeit. A lányához csak egy percre ugrott be, és már ment is tovább.

Trujillo kocsija egyszerű 1957-es modell volt, sorozatgyártásból. Semmiféle különleges védelmi berendezést nem szereltek fel. Csak a kormánykerék mellett hevert egy lövésre kész géppisztoly. Trujillónak pedig saját revolvere volt, keze ügyében pedig két ugyanolyan M-1-es géppisztoly feküdt, amilyennel a merénylők is rendelkeztek.

A kék Chevrolet és mögötte a merénylők kocsija felgyorsított. Néhány perc múlva elhajtottak az El Pony étterem mellett, ahol akkor éppen Trujillo egyik leghűségesebb embere, Arturo Espaillat ezredes iszogatta whiskyjét szódával. Vajon véletlenül került oda ? Előérzete vagy gyanúja volt ? Espaillat mindig gyanított valamit. Szakmai kötelességérzetből és a kémkedés személyes kedvelése miatt. Trujillo megelégedésére Espaillat az utolsó percekig jól látta el feladatait.

Nem telt el 90 másodperc attól kezdve, hogy az autók elhaladtak az El Pony mellett, és Espaillat lövések dörejét hallotta. Imbert gázt adott, és megelőzte Trujillo kocsiját. Az egyik merénylő megeresztett egy géppisztolysorozatot. A golyók betörték a hátsó ablakot. Trujillo felkiáltott, megsebesült.

Ellenkező oldalról majdnem ugyanakkor indult el az a két autó, amely eddig a kanyar mögött várakozott. Megfordultak, és elvágták a Chevrolet útját. Trujillo kocsijának sofőrje nem vesztette el a lélekjelenlétét, hátramenetbe kapcsolt, és hirtelen leállt az út szélére, a veszély felé a Chevrolet elejét fordította. Leadott egy sorozatot a géppisztolyból. Ugyanabban a pillanatban Trujillo kiugrott az autóból, a két férfi a Chevrolet mögött keresett menedéket.

A merénylők is kiléptek az útra, lőttek. Csak a Chevrolet reflektorai világították meg az utat. A fénycsóvákon kívül a trópusi éjszaka sötétlett. De la Maza szinte láthatatlanul lopakodott oldalra, hogy pontosabban lőhessen. Az egyenlőtlen harc nem tartott sokáig. "Az egyik kész !" - kiáltotta Maza. Hamarosan elhallgatott a másik géppisztoly is. A merénylet sikerült. Trujillo meghalt.

Espaillat ezredes nem várta ki a lövöldözés végét. Ösztönszerűen cselekedett. Ott hagyta szódás whiskyjét, és egyenesen Román tábornokhoz, a hadügyminiszter-összeesküvőhöz sietett. Valamilyen ürüggyel az Ozama-erődbe csalta a tábornokot, aki ott tudta meg, hogy le van tartóztatva.

A többit maguk a merénylők könnyítették meg Espaillat számára. Díaz tábornok, aki Román tábornokhoz hasonlóan nem vett részt közvetlenül a merénylet végrehajtásában, otthonában várta a híreket. A végrehajtóktól (mielőtt további lépéseket tennének) konkrét bizonyítékot kért arra nézve, hogy Trujillo csakugyan nem él már. Erre elhozták neki a garázsba a halott diktátort. Ott talált rá a hullára Espaillat. Megindult a letartóztatások és ítéletek hulláma. A közvetlen merénylők közül egyedül a későbbi tábornok, Imbert Barreras menekült meg. Azok közül pedig, akik a lövöldözésben nem vettek részt, szintén csak egyetlen személynek, egy bizonyos Luis Amiama Tiónak sikerült megúsznia a dolgot szárazon. Tio a diktátor számos fivére egyikének, Virgiliónak volt üzlettársa.

Felvetődött a kérdés, miért olyan emberek hajtották végre a merényletet, akiket száz és száz szál fűzött a meggyilkolthoz és családjához ? Miért nem valamelyik, a diktátor és rezsimje ellen harcoló politikai csoport szervezte a merényletet ? Nyilvánvaló, hogy egész Dominika érezte, közeledik a diktatúra vége. Trujillo legközelebbi emberei között már kialakult a versengés az örökségért. Nem csupán a politikai örökségről volt szó, hanem a diktátor mesés vagyonáról is. Csak a legközelebbi emberei juthattak be a palotába, és csak ők szerezhettek tudomást arról, mikor hol lesz Trujillo a megfelelő pillanatban. Mindnyájukban volt egy tüske, valamilyen régi fájdalom. Ez igaz, de kevés. Egyikük sem számíthatott arra, hogy a gyilkosság útján felszabaduló helyet betöltheti. Semmiképpen sem várhatták el, hogy az amerikai kormány politikai elismerésben részesíti a kis gengsztereket, ha közülük a legnagyobb eltávolítását sürgette.

A közvélemény teljes felvilágosításával sem siettek, a hírek, csakúgy, mint addig, szinte kizárólag amerikai hírügynökségeken keresztül érkeztek. A világot igyekeztek meggyőzni arról, hogy a csepp, amelytől a legjobb dominikai ellenzék pohara megtelt, a három Mirabal nővér ellen nemrégen elkövetett gyilkosság volt. A Mirabal nővérek a Trujillo-ellenes családokkal álltak rokonságban. Ugyanakkor ügyesen elhallgatták, hogy éppen a merénylet egyik legfőbb szervezője, Román tábornok továbbította személyesen Trujillo parancsát, a nővéreket végezzék ki.

Nehéz is lenne kapcsolatot találni a merénylők köre és az alulról induló ellenállási mozgalom között (ez utóbbi, kubai mintára, egy fontos dátumról kapta nevét, Június 14-e Mozgalom) vagy bármilyen összefüggést köztük és a Puerto Ricó-i emigrációban élő Juan Bosch csoportja között. A merényletbe keveredett személyeknek azokhoz a New York-i mérsékelt dominikai emigráns körökhöz sem volt közük, amelyek Washingtonban némi rokonszenvet élveztek.

A merénylőket nem a kizsákmányolt és elnyomott néptömegek sorsa aggasztotta. A szigeten uralkodó viszonyokat sem akarták demokratizálni. A Trujillo által előzőleg meggyilkoltatottak sorsa sem ébresztett bennük szánalmat. (Egynémely számítások szerint Dominikában négyóránként öltek meg valakit Trujillo parancsára.) Az igaz, hogy Antonio de la Maza a bátyjáért állt bosszút, de fivére maga is Trujillo bűntársa volt.

Az összeesküvők tudták, hogy Trujillo (mesterük és zsarnokuk egy személyben) visszavonhatatlanul kegyvesztett lett Washingtonban. És bár mindnyájan többé-kevésbé a diktátor bűntársai voltak, és tettei hasznából részesültek, megpróbáltak átnyergelni és elfoglalni Trujillo helyét.

Nincs kézzelfogható bizonyíték a merénylők és az amerikai nagykövetség vagy a hírszerző szolgálat közötti kapcsolatokra. Érdemes feljegyezni viszont egy igen furcsa eseményt, amelyre néhány héttel a merénylet előtt került sor az elnöki palotában,

Az elnök akkor (persze, csak névleg) Joaquín Balaguer, egy szürke, csendes, engedelmes, a "nemzet atyja" árnyékában megbúvó emberke volt. Szigorúan titkos küldetéssel Washingtonból Trujillóhoz érkezett sok bizalmas feladat veteránja, a volt államtitkár-helyettes, Robert Murphy. A régi időkben a vezírrel elégedetlen török szultán bizalmának megvonása és életétől való megfosztása jeléül selyemzsinórt küldetett a vezírnek. Murphy feladata az volt, próbálja rábírni a diktátort, hogy mivel fennáll egy merénylet lehetősége, önként álljon félre. Nem lehet tudni, mit ígért Murphy Trujillóuak, menedékjogot vagy csak lehetőséget, hogy kincseit biztonságba helyezhesse. A beszélgetésnek csak néhány tanúja volt. Murphyt az amerikai nagykövet kísérte el, Trujillo mellett pedig bizalmasa, Balaguer volt jelen.

A beszélgetés folyamán egyszer csak Murphy ezt a kérdést tette fel Trujillónak,

- Excellenciás uram, mi történik akkor, ha ön már nem lesz képes tovább szolgálni hazáját ?

Trujillo ekkor állítólag a hallgatag, alázatos Balaguerre mutatott,

- Íme, az elnök. Természetes hát, hogy a dolgok jóra fordulnának. Semmilyen probléma nem lenne.

A Murphyvel folytatott alkudozások tehát nyilván eredménytelenül végződtek. A jelenlévők egyike sem bízott a többiekben. Senki sem terítette ki kártyáit, de Murphy fenyegetése világos volt.

Trujillo tévedett. Halála után rengeteg probléma adódott. Még sok vért vesztett a szerencsétlen dominikai nép, amíg az ország második amerikai megszállása után a Washington áldásával elnökké lett Joaquin Balaguer 1966-ban hosszú időre berendezkedhetett az elnöki palotában.