Lincoln

 

Nagypéntek éppenséggel nem a vigalom napja, Washingtonnak azonban az 1865-ös esztendőben ugyancsak volt oka örülni. Végre-valahára befejeződött Észak és Dél háborúja, győzött a szabadság, megszűnt a rabszolgaság. A négerek ujjongtak, hitték, hogy egyenjogúságot nyertek.

Nem egészen egy héttel ezelőtt kapitulált Lee tábornok s vele együtt huszonhatezer főnyi hadserege. Lincoln elnök jelen volt a kapitulációnál, a River Queen fedélzetéről figyelte a végső harcokat, és most, április tizennegyedikén délelőtt, élményeiről beszélt a kormány tagjainak.

- Kajütöm asztalain térképek feküdtek. Piros és fekete gombostűkkel jelöltem rajtuk a hadszíntér alakulását. Amikor aztán április harmadikán hírét vettem, hogy Richmond elesett, és katonáink benyomultak az égő városba, elhatároztam a harctér megtekintését.

Lincoln reggel a családjával reggelizett. Legidősebb fia, Robert előző nap tért vissza Grant tábornokkal City Pointból. Tizenegy órakor az elnök megnyitotta a minisztertanács ülését, amelyen Grant tábornok is részt vett, igaz, inkább csak figyelmetlen hallgatóként. Első nap volt Washingtonban, és sok munkája lévén, az ülés folyamán is ügyiratokat intézett.

Lincoln és Grant régi barátok, az ülés végeztével az elnök estére színházba hívja a tábornokot. A Ford-színházban rendkívül sikeres komédiát adnak, a főszerepben, ma utoljára, Laura Keen lép fel.

A Tábornok szabadkozik, aznap délelőli még meg akarja látogatni gyerekeit, s mint később kiderül, ez nem csak afféle konvencionális kibúvás. Grant nagyon is jól tudja, miért nem akarja, hogy a felesége találkozzon Mary Lincolnnal. A két hölgy ugyanis nem szenvedheti egymást, az utóbbi napokban a köztük levő feszültség még csak fokozódott. Éppen ezért szerette volna az elnök közös színházlátogatással helyrehozni azt; amit a felesége elrontott.

Amikor 1842-ben egybekeltek, Mary Todd egyike volt Kentucky legszebb leányainak ám az óta ugyancsak megváltozott. Erősen meghízott, elvesztette fiatalos külsejét, sem kedves, sem türelmes nem volt többé, ingerlékennyé, összeférhetetlenné vált, gyakori depressziók kínozták. Úgy érezte, az emberek lenézik, nem úgy bánnak vele, mint a köztársaság első hölgyével, mindenkit hátsó gondolatokkal gyanúsított, s legújabban féltékenykedni kezdett Grant tábornok feleségére, mert a fejébe vette, hogy éppen ez a barátnője akarja megfosztani kiváltságos társadalmi helyzetétől.

Amint később megmutatkozott, ennek a súlyos lelkiállapotnak betegség volt az oka. Mary Lincoln tíz évvel az elnök halála után idegszanatóriumban végezte.

Férje mindig kíméletesen bánt vele, azon a végzetes napon is. Már reggel megígérte, hogy délután majd együtt sétálnak. De másképpen is igyekezett kellemessé tenni felesége számára ezt az ünnepélyes napot. Ebédkor utasította az inast, hogy estére biztosítson páholyt a Ford-színházban. Ha Granték nem jönnek velük, majd találnak más társaságot.

Ebéd után Lincoln elnök még, elintézett néhány államügyet, beszélik, hogy megkegyelmezett egy katonaszökevénynek meg a déliek egy kémjének, akire akasztófa várt, azzal a megjegyzéssel, hogy a háborúnak vége, s békében egy kém tulajdonképpen munkanélküli, hát kinek árthatna ?

Négy óra tájban előállt a hintó, Mary Lincoln már útra készen várakozik, az elnök beszáll, a tavaszi délutánon elhajtatnak a kikötőbe, ahol a Montauk nevű monitor horgonyoz. Útközben az elnök személyes terveit szövögeti, örül a jövőnek, a háborús gondoknak vége, most majd végre nyugodtan élhetnek. Teljesítette a nemzet iránti kötelességét, ha lejár elnökségének ideje, visszatér Illinois-ba, megtakarított pénzük, életük végéig elegendő. Legrosszabb esetben újra megnyitja ügyvédi irodáját.

Mary Lincoln hallgat, nem akarja elrontani férje örömét, de lehet, hogy csak taktikázik. Abraham Lincoln már sohasem fogja megtudni, hogyan is fest valójában vagyoni helyzetük. A felesége ugyanis annyi adósságot csinált a háta mögött, hogy annak fedezésére az elnök megtakarított pénzének kétszerese sem volna elég.

Vacsora előtt visszatérnek a Fehér Házba, az elnök még fogadja régi Illinois-i barátait, Oglesby kormányzót és Haynie tábornokot, aztán, mint egyébként minden este, gyalog a hadügyminisztérium épületébe megy, hogy elolvassa a legújabb híreket. Útján személyes testőre, Crook kíséri, ő az, aki az elnök halála után részletesen leírja ennek az útnak a történetét.

Visszatérőben találkoztak egy csoport részeggel, egyikük kis híján beletaszított az elnökbe. Ez után az epizód után Lincoln, mintegy az elkövetkezők előérzetében, felvetette a kérdést, vajon lehetséges-e, hogy valaki az életére törjön. Ő maga állítólag igennel válaszolt. A legnépszerűbb amerikai elnök, a Felszabadító és Egyesítő, testőre, Crook szavai szerint meg volt győződve arról, hogy akadhatnak emberek, akiknek érdekében állhat az ő erőszakos eltávolítása.

Lehet, hogy elődje, Andrew Jackson példája lebegett a szeme előtt, aki ellen az árült Richard Lawrence közvetlenül a Capitol oszlopsora alatt követett el merényletet. Harminc évvel azelőtt történt ez, de az amerikaiak még gyakran emlegették a tragikus esemény részleteit. Igaz, az USA akkori, hetedik elnökének meglehetősen sok politikai ellenfele és személyes ellensége volt, de ezek egyikének sem jutott eszébe, hogy Jackson életére törjön. Lawrence-szel valóban senki sem számolt.

Jackson elnök Davis szenátor temetéséről indult haza, kongresszusi tagok, újságírók és barátai kíséretében. Amikor a régi Capitol oszlopsora alá lépett, hirtelen egy ismeretlen férfi termett előtte, két hatalmas pisztolyt szegezett rá, és meghúzta a ravaszt.

A lövés eldördült, de Jackson elnök sértetlenül állt a helyén, a kova és az acél csak a serpenyőben levő puskaport gyújtotta meg. A jelenlevők lába mintha a földbe gyökerezett volna. Az elnök tért először magához, botjával a merénylőre támadt, s mikor az a másik pisztolyt is elsütötte, golyója célt tévesztett. A két pisztoly többi tölténye szintén csütörtököt mondott. Jacksonnak szerencséje volt, a véletlen megmentette az életét, ő maga fogta el s tette ártalmatlanná támadóját. Olyan fegyvertény volt ez, amilyen soha többé egyetlen elnöknek vagy királynak sem sikerült.

A politikusok nyomban a merénylet után találgatni kezdték, vajon ki állhatott az elnök ellenségei közül a gyilkosság hátterében, ki bérelhette fel a gyilkost. Csalódniuk kellett. Lawrence magányos támadónak bizonyult, s ráadásul elmebetegnek. Nagy-Britanniából költözött az Egyesült Államokba, Washingtonban élt, mint mázoló, s megrendelői elégedettek voltak a munkájával. Aztán valamilyen súlyos lelki megrázkódtatás következtében III. Richárdnak kezdte képzelni magát, leveleket küldözgetett Angliába, amelyekben trónra emelését követelte, s mivel abban az időben Amerika még brit kolónia volt, mint brit király jogot formált az amerikai trónra is. Jackson elnök az ő helyén ült, elhatározta tehát, hogy megöli, és így ő lesz Amerika királya.

Érdekes, hogy az Egyesült Államok hetedik elnökének egyáltalában nem volt testőrsége, s a merénylővel magának kellett elbánnia. Sem a Fehér Házban, sem a Capitolban nem teljesítettek akkor még rendszeres rendőri szolgálatot. Jacksont a véletlen óvta meg, s Lincoln tudta ezt. Lehet, hogy amint később testőre, Crook állította csakugyan Jackson esete járt az eszében, s ezért gondolkodott el a tulajdon erőszakos halála lehetőségén. Persze éppúgy lehetséges az is, hogy Lincoln állítólagos baljós előérzetének a leírása csupán a merénylet után keletkezett legendával együtt született. Az elnök környezetében élő emberek nem tudtak ellenállni egy népszerű változat csábításának, és sok mindent önkényesen megszépítettek.

A Crookkal folytatott állítólagos párbeszéd azonban nem volt Lincoln halálának egyetlen előjele. Már délután, mikor a hintóban ült mindig nyomott kedélyű feleségével, és boldognak érezte magát, Mary Lincoln szemrehányóan azt mondta neki:

- Emlékszel Abe ? - Éppen ilyen boldogság fogott el egy nappal a fiunk halála előtt is ?

Ezt az epizódot is úgy emlegették később, mint az elkövetkező események előrevetett árnyékát. De ez már így szokott lenni. Caesart is óvta a Gondviselés, s ez éppúgy nem segített rajta. Bár Lincoln mintaképe a republikánus elnöknek s az egyenlőség és demokrácia harcosának, mégis akadnak szép számmal ellenségei. Kapott tőlük fenyegető leveleket is, s nem egy halálos fenyegetést tartalmazott. Több mint száz ilyen levelet találtak a hagyatékában.

Abe Lincolnnak tehát minden valószínűség szerint aligha volt megfelelő hangulata az Amerikai unokahúgunk, című bohózat esti előadásához. Amikor fél nyolc tájban visszatért a hadügyminisztériumból, fogadott még néhány látogatót, köztük Schuyler Colfaxet, a Fehér Ház szóvivőjét is. Minthogy azonban már nyolc óra felé járt, legfőbb ideje volt, hogy elinduljanak a színházba. George Ashmun massachusettsi kongresszusi tagot már nem ért rá fogadni, ezért feljegyezte Ashmun névjegyére, hogy másnap reggel kilenc órára hívják meg. Ez volt az utolsó mondat, amelyet Lincoln leírt.

A Fehér Ház főbejáratánál az oszlopos erkély alatt már útra készen áll az elnök zárt hintója. Lincoln végiglépdel feleségével a virágos szőnyegen, beszállnak, az őrség tiszteleg, aztán a kocsi megindul. Nem mentek egyenesen a színházba, útközben a hintó még megállt a H-Streeten Harris, New York-i szenátor háza előtt, Clara Harris és vőlegénye, Henry R. Rathbone őrnagy, az elnök barátja helyettesítették Grant tábornokot és neheztelő feleségét. Csak fél tíz tájban, tehát már az előadás megkezdése után szálltak ki mind a négyen a Tizedik utcában a Ford-színház előtt, ahol ezen az estén utoljára jeleskedett a híres Laura Keen Florence Trenchard szerepében. Ez volt az ezredik előadás.

A bejáratnál a portás, Charles Forbes és Lincoln elnök egyik testőre, John Parker várta őket. Lincoln ugyan megkérte délután Stanton hadügyminisztert, hogy az esti színházi előadás idejére bocsássa rendelkezésére testőrként Eckert szárnysegédet, egy tagbaszakadt, erős fiatalembert, akinek már hatalmas alakjával is el kellett riasztania minden támadót, de a miniszter nem tett eleget az elnök kívánságának. Eckert őrnagynak, úgymond, halaszthatatlan munkája van. Csupán a merénylet után derült ki, hogy a miniszter nem mondott igazat. Eckert szabad volt, és otthon tartózkodott. A megbízható tiszt helyett egy megbízhatatlan rendőr, Parker teljesített szolgálatot. Parker nem vetette meg az italt, sőt néhány történelmi tanulmány notórius alkoholistaként emlékezik meg róla. Ennek az egy embernek a gondjára volt bízva az Egyesült Államok elnökének biztonsága.

A színház igazgatója, Harry Clay Ford már délután megtette az előkészületeket az elnök méltó fogadására. Egyesíttetett két proszcéniumpáholyt, a hetest és a nyolcast, elrendelte, hogy a díszletmunkások vigyenek át oda két jobb pamlagot, az elnök számára egy kárpitozott hintaszéket, a hölgyeknek pedig két vörös damaszttal bevont zsöllyét. Az elnök hintaszékét a színpadhoz közelebb eső hetesszámú páholyba állíttatta, mögötte ült Lincoln felesége, Mary az egyesített nyolcas páholy sarkában Harris kisasszony és vőlegénye, Rathbone őrnagy foglalt helyet.

Az elnök és kísérete belépett, ifj. William Withers, a karmester jelt adott a színészeknek, mire azok a játékot megszakítva előrejöttek egészen Lincoln páholyáig, s felnéztek. A zenekar eljátszotta a himnuszt, azután folytatódott a játék.

Parker, az őr az elnök páholyának ajtaja elé telepedett, de nem bírta ki sokáig száraz torokkal, csakhamar a színházi falatozóban tűnt fel, whiskys pohárral a kezében. S nem elégedett meg eggyel. Helye az elnöki páholy előtt azután már üres maradt.

John Wilkes Booth új, de kiváló színésze Ford társulatának. Rövid idő alatt a washingtoni asszonyok kedvencévé vált, naponta tucatjával kapja tőlük a leveleket, s ez legyezgeti a hiúságát. Április tizennegyedikén is megjelenik a színház portáján, hogy átvegye a postáját. Szabadnapos, hát leül egy székre a kapusnál, elolvassa rajongói vallomásait. Közben találkozik Ford igazgatóval, s megtudja, hogy aznap este Laura Keen búcsúfellépésén az elnöki pár is részt vesz Grant tábornokkal és feleségével.

Valószínű, hogy Booth felment megnézni, hogyan készítik elő a díszletezők a proszcéniumpáholyt, s nem lehetetlen, hogy éppen ekkor élt az alkalommal, hogy tervének bizonyos technikai előkészületeit megtegye. Senki által sem háborgatva, úgy módosította az egyszerű zárat, hogy azt egy átdugott zsinór segítségével kívülről könnyen ki lehessen nyitni, a hetes páholy ajtajába pedig zsebkésével lyukat vájt, hogy este majd benézhessen rajta. Aztán még megvárta, míg a kulisszatologatók kifüggesztik az állami zászlót meg Washington arcképét, s kiballagott a színházból.

Booth körülbelül másfél órát töltött a Ford-színházban, majd onnan egyenesen a C-Streetre, a National-szálló közelében levő James W. Pumphrey-féle istállóba sietett, és hátaslovat rendelt délután négy órára. Vagy egy órával később, délután öt és hat között lóháton érkezett a színház épülete elé, és a lovát beköttette az istállóba.

Este csak kilenc óra után jelent meg a színházban, amikor már javában folyt az előadás. A színészbejárón át érkezett, megállt a színfalak mögött, és megkérte Edman Sprangler díszletmunkást, aki néha az istállóban is kisegített, hagy készítse elő számára a lovát. Sprangler nem távozhatott el az előadás folyamán, mert a színpad átrendezéséről kellett gondoskodnia, de odaszólította Joseph Burroughs segédmunkást, akit a színháznál gúnynéven Peanuts Burroughsként ismertek, hogy vezesse elő Booth kancáját, és várjon vele a hátsó bejárat előtt, a mister majd ott átveszi tőle.

Booth a hátsó folyosón kiment az előcsarnokba, és megkérdezte John Buckinghamet, hány óra. Röviddel azután, huszonkét óra tíz perckor ismét áthaladt az előcsarnokon, s felment a lépcsőn az elnök páholyához.

Megállt a hetesszámú ajtó előtt, meggyőződött róla, hogy a madzag a zárban van, majd benézett az ajtóba fúrt lyukon. Meglátta Abraham Lincoln fejét. Az elnök a hintaszékben ült, figyelte az előadást.

Ha Parker nem lett volna részeges, és kötelességéhez híven a székén marad, minden másképp történik. A folyosó azonban teljesen üres volt.

Booth kivárt egy olyan pillanatot, amikor csak egyetlen színész, a Trenchard szerepét játszó komikus, Harry Hawk tartózkodott a színen, s mi közben a nézőtér harsogott a kacagástól, óvatosan kinyitotta a páholy ajtaját. Az elnök félhomályban ült, elmerülve figyelte a cselekményt. Booth észrevétlenül mögé osont, előhúzta zsebéből a rövid, nagy öbű egygolyós derringert. Huszonkét óra tizenöt perc. Az elnök jobb kezével a mellvédnek támaszkodott. Booth lábujjhegyen hozzálépett, és lenyomta a ravaszt.

A nézők nem hallották a dörrenést, Rathbone őrnagy azonban rögtön tisztában volt a történtekkel, felugrott, s a gyilkosra rontott. Booth tőrt rántott elő, megsebezte az őrnagy karját, aztán átvetette magát a páholy mellvédjén, de sarkantyújával beleakadt a zászlóba, s oly szerencsétlenül zuhant a rivalda padlójára, hogy kétujjnyival a bokája felett a lábát törte.

A gyilkos a színpadon keresztül menekül, közben még odakiáltja a nézőknek, "sic semper tyrannis !" (így jár minden zsarnok !), átrohan a színfalak mögött Laura Keen és a fiatal William J. Fergusson között, kezében még mindig ott a véres tőr, nekiszalad William Withers karmesternek, kétszer is feléje vág a tőrrel, de szerencsére csak a kabátját vágja át. Aztán a hátsó ajtón kifut az udvarra, ahol Burroughs a lovat strázsálja, nyeregbe szökik, és sebesen elvágtat.

Joseph B. Steward őrnagy és ügyvéd, Washington legmagasabb embere (hat láb és hat hüvelyk, csaknem két méter) az első sorban ül. Amint rádöbben, mi történt, kirohan Booth után, üldözi a lépcsőházban, kiáltozik, hogy "fogják meg !", s éppen abban a pillanatban ér ki utána az udvarra, amikor a gyilkos lóra kap, és eltűnik a sötétségben.

A terem közönsége még mindig nem sejtette, mi zajlik körülötte. Arról is alig vett valaki tudomást, hogy a menekülő Booth, a színész, mert hiszen álcázta magát, parókát tett fel, és szakállt ragasztott. Mary Lincoln hamar megértette, mi történt, Lincoln feje a mellére hanyatlott. Booth közelről lőtt az elnökre, a golyó megakadt a koponyaüregben. A páholyba orvosok rohantak, elsőnek Charles A. Leale, utána Charles S. Taft, végül doktor King. Megvizsgálták a sebesültet, és elrendelték, hogy fektessék azonnal a legközelebbi ágyba.

A színházban közben pánik tört ki. Megriadt emberek siettek a kijáratok felé, mások az elnök páholyához vezető folyosóra tódultak. Kisvártatva szolgák jelentek meg, hordágyra fektették a sebesültet, és kivitték az éjszakai utcára.

A színházzal szemben álló Petersen-ház ablakai még világosak. Egy ablak kinyílik, valaki megkérdi, mi történt. Az utcáról felkiáltanak, ágyra van szükség a sebesült Lincoln számára.

Az elnököt felviszik a keskeny lépcsőn az első emeleti hálószobába, és rézsút fektetik le, mert az ágy rövidnek bizonyul.

A városban ez alatt szétfutott a tragédia híre.

A sebesült ágyánál összegyűltek Wasfiington legjobb sebészei, kőztük Lincoln házi orvosa, doktor Stone is. Valamennyien megállapították, hogy a seb halálos, az áldozat megmentésére semmi remény. Az elnök feleségét kezdetben Laura Keen, Harrison kisasszony és Rathbone őrnagy vette gondjaiba, az utóbbit azonban csakhamar haza kellett kísérni, mert csontig szúrt sebe erősen vérzett.

Lincolnné a Petersen-ház egyik földszinti szobájában tartózkodott. Időről időre odament a haldokló ágyához, de súlyos idegállapota miatt az orvosok végül megakadályozták ebben.

Doktor Stone reggel hét óra tájt jelentette, hogy az elnök állapota válságos. Lincoln hét óra huszonkét perckor halt meg a Petersen-házban. Megkondultak a washingtoni harangok, hogy szertevigyék a szörnyű hírt. Stanton hadügyminiszter pedig haladéktalanul elrendelte a gyilkos utáni nyomozást.

A dolog nem volt olyan bonyolult, mint amilyennek olykor feltüntetik. Washington rendőrfőnöke, Richards őrnagy a színházban tartózkodott, látta tehát, amint a gyilkos az elnök páholyából menekül. Akkor azonban még fel sem merült benne, hogy a híres színész a merénylő. A szakáll meg a paróka Boothot felismerhetetlenné tette. Ám színésztársait nem tudta megtéveszteni. Amikor a színpadon átrohant, alkalmuk nyílt, hogy közelről szemügyre vegyék. Semmi kétség, Booth volt !

A rendőrfőnök azonnal munkához látott, még mielőtt erre parancsot kapott volna. A prefektúrára sietett, és elindította a vizsgálatot. Néhány perccel később már rendőrfelügyelők hallgatták ki a nézőket, megállapították a támadó menekülésének körülményeit, jegyzőkönyvbe vették a kulisszatologatóknak s annak a fiatalembernek a vallomását, aki Booth lovát készenlétben tartotta, és arra a megállapításra jutottak, hogy Lincoln elnök gyilkosa John Wilkes Booth, a színész. Azt tették, amit mai tapasztaltabb kollégáik is tennének. Logikus dedukcióval kezdték. A gyilkos nyomára elsősorban ismerősei, barátai vagy ellenségei vezethetnek, de mindenesetre olyan emberek, akikkel összeköttetésben állt. A színészek, díszletmunkások, a portás és a szolgák vallomásában jó néhány név és egy figyelemre méltó cím is felbukkant.

Boothnak, a divatos színésznek nagy jövedelme volt, heti ötszáz dollárt is megkeresett, az pedig 1865-ben óriási összeg (évi keresete elérte a húszezer dollárt, mai viszonylatban tehát milliomosnak számított). A fényűző National-szállóban lakott, de korábban a H-Street 541-es szám alatt levő Surran-panzióban élt Washington északnyugati negyedében. A panzió tulajdonosa Mary E. Surran volt.

Oda ment ki most John Clarvoe bűnügyi felügyelő tíztagú titkosrendőr együttesével. Feladata egyszerű volt, átkutatni a gyanús helyet, letartóztatni minden ott lakót, s a rendőrségen kihallgatni őket. A detektívkülönítmény éjféltájban zörgette meg a kaput. Sokáig senki sem nyitott ajtót, aztán az emeleti ablakból kihajolt Louis Wiechman, és bosszúsan tiltakozott az éjszakai csendháborítás ellen. Clarvoe felügyeld közölte vele, hogy mi történt. A csendes panzió lakói még nem szerezhettek tudomást a tragikus eseményről.

Az előzetes kihallgatás során, amelyet Clarvoe felügyellí a helyszínen lefolytatott, megállapítást nyert, hogy Booth színész azelőtt csakugyan a panzió lakója volt, s később is elég gyakran eljárt oda.

Clarvoe: - Surrattné asszony, mikor látta Bootht utoljára ?

Surrattné: - Tegnap délután volt itt. Úgy két óra tájban.

Clarvoe: - S az ön fia ? Hol van az ön fia, John ?

Surrattné: - A fiam ?

Clarvoe: - Igen, asszonyom, jól hallotta.

Surrattné: - Őt már vagy tizennégy napja nem láttam.

Mary Surran hazudott, és ez meglátszott rajta. Vallomásával rendkívüli módon súlyosbította helyzetét. Sőt megállapíthatjuk, hogy ezzel a pár szóval, vagy inkább pillanatnyi tétovázásával utólag besodorta magát az összeesküvők közé, s ez az életébe került. Clarvoe felügyelőnek nem okozott különösebb nehézséget, hogy megállapítsa, hol tartózkodott az utóbbi napokban John Surran.

A nyomozás minden irányban folyt. A távírók előbb a merénylet hírét küldték szét a világba, majd Lincoln elnök haláláét. A rendőrség egyelőre nem bukkant olyan közvetlen nyomra, amely a gyilkos kézre kerítéséhez vezetett volna, ezért kihallgatott mindenkit, akinek Boothhoz akár csak a legkisebb köze volt. Booth nővére, az ugyancsak színész Junius Brutus Booth a cincinnati színházban lépett fel. Előadás után hazament a szállodájába, és lefeküdt, de röviddel éjfél után lármára riadt fel, majd kisvártatva feldühödött emberek jelentek meg a folyosón. Kirángattak az ágyából, s meg akarták lincselni. A melléklépcsőn sikerült ugyan elmenekülnie, de a letartóztatást nem kerülte el. A gyilkos másik fivérét, Josephet New Yorkban tartóztatta le a rendőrség, Asia nevű nővérét, Clarkisét, szintén kihallgatták. Mindhiába. Az elnök gyilkosának nyoma veszett.

Booth múltjának vizsgálatából Clarvoe bűnügyi felügyelő megtudta, kivel is van dolga. Mert köztudomású volt ugyan, hogy John Wilkes Booth népszerű és jól fizetett színész, s hogy neves színészcsaládból származik, de semmi több. Most feltárult Booth múltja, és ez a múlt nem volt éppenséggel idillikus.

Olyan családban jött a világra (ha a család szó ebben az esetben némileg eltúlzott is), amelyben régi színészi hagyományok éltek. Apja Angliából költözött Amerikába, s a jelképes Junius Brutus Booth nevet viselte, amely az amerikai színészet történetében fogalom. Sokan megegyeztek abban, hogy ő lett az Államok első számú színésze.

Nyolc vagy kilenc gyereke volt. Az utolsó 1838. május tizedikén született Baltimore Bel Air nevű elővárosában, Marylandben. John Wilkesnek keresztelték. Mint valamennyi testvére, ő is törvénytelen gyerekként jött a világra, apjának minden csemetéje más anyától származott.

Az öreg Booth zseniális színész volt, de megrögzött alkoholista. Agyon itta magát, s a bolondokházában végezte. Akkorra azonban már fia, John is színi pályára lépett. Állítólag már tizenhét éves korában sikerekkel dicsekedhetett. Jóképű fiatalember volt, temperamentumos, és olyan családból származott, amely nagy művészeket adott Amerikának, bátyját, Edwint minden idők legjobb Hamletjének tartották.

Szakemberek sokat vitatkoztak már azon, vajon pszichopata volt-e Booth, vagy csak szertelen, patetikus túlzásokra hajlamos fantaszta, mélyebb meggyőződésben gyökereztek-e tettei, vagy csak hirtelen indulat alapján cselekedett. Úgy tetszik, hogy nem lehet egyértelmű következtetésre jutni, de életének körülményei sok mindent megmagyaráznak.

Amikor kitört Észak és Dél háborúja, Booth a déliek iránti rokonszenvének adott kifejezést. Senki sem tudja, miért, nem ismeretes, hogy a déliekhez vagy a négerekhez valamiféle érdekei fűződtek volna. Mindamellett megmagyarázhatatlan botrányt rendezett a New York állambeli Albanyben. Északi területen vendégszerepelt, amikor a déliek lőni kezdték az északi Fort Sumnert. Az északiak szörnyen felháborodtak a támadáson, s Booth az ő területükön odakiáltotta a színpadról az északi közönségnek, hagy ez a támadás az Újvilág történetének legnagyobb hőstette. Kifütyülték és kidobták, majd kiutasították a városból. Ami természetes is. Miért tette ? Meggyőződésből ? Hirtelen támadt ötletből ? Harcolni vagy provokálni akart ?

Egy más alkalommal ennél is különb dolgot művelt. Bátyjaival együtt a Julius Caesart játszották New Yorkban. Rendkívüli előadás volt. A címszerepet Edwin Booth, Amerika akkori leghíresebb színésze, Cassiust Junius Brutus Booth, Martus Antoniust pedig John Wilkes Booth alakította. Mikor a nagy monológgal, Antonius beszédével, kilépett a rivaldára, értelem és összefüggés nélkül azt a jelszót keverte bele, amelyet később a Lincoln ellen elkövetett merénylet után is odakiáltott a nézõknek: "Sic semper tyrannis !"

Ezt az előadást nem játszották végig. Valaki felordított a nézőtéren: "Tűz van !" Az emberek felugráltak a helyükről, pánik tört ki, s mire a New York-i Télikert színházterméből az utolsó megtaposott néző is kivergődött, kiderült, hogy tűznek se híre, se hamva, rossz vicc volt az egész. A következő napon azonban minden más megvilágításba került. A rendőrségre ugyanis bejelentések érkeztek, hogy ugyanabban az időben, amikor a Booth testvérek Sherkespeare-t játszották, tizenhat helyen, főként színházakban és szállodákban hirtelen tűz ütött ki. Vajon mégis köze lett volna ennek Booth újabb provokációjához ? Lehetséges. Nem sokkal ezután a színész elhagyta New Yorkot, és soha többé nem tért vissza oda.

Clarvoe felügyelő a nyomozás során Booth életének egyéb, mindaddig ismeretlen körülményeire is fényt derített. Ezeknek ismeretében már nem olyan nyilvánvaló, hogy csupán egy meggondolatlan, felzaklatott kedélyű emberrel van dolgunk, hogy Booth semmiféle összeesküvő-csoportnak nem volt tagja, s hogy semmiféle szürke eminenciás nem állt mögötte. A rendőrség megállapította, hogy Booth a háború éveiben rendszeres kémtevékenységet folytatott a déli államszövetség javára. Tehette, hiszen mint neves és körülrajongott színész, előkelő hölgyek és hajadonok bálványa, a kiváltságos társasághoz tartozott, s így minden fontos hírnek azonnal a birtokába juthatott. Naponta rengeteg emberrel érintkezett, öltözőjét minden előadás után ostrom alá vették csodálói, feltűnés nélkül elvegyülhetett közöttük, az összekötő, aki nem autogramot vitt, hanem titkos híreket a front túlsó oldalára. Booth több éven át sikeresen űzte ezt a mesterséget. Az ilyen gyakorlott kém, akit ráadásul az egész ország ismer, aligha lesz magányos gyilkossá.

Mert nem holmi jelentéktelen, vagy műkedvelő akció volt készülőben. Booth nemcsak Lincoln halálát vette tervbe, hanem Andrew Johnson alelnök és William Seward külügyminiszter meggyilkolását is. Nekik is ugyanakkor kellett volna meghalniuk, mint Lincolnnak.

Miután beköltözött Washingtonban a Surran-panzióba, és leszerződött Ford színházába, különös csoportot gyűjtött maga köré, majd annak minden egyes tagját fokozatosan beavatta egy elképesztő tervbe, elrabolják Lincoln elnököt, és túszként felhasználják Dél javára. A déliek rengeteg foglyot váltanak ki érte cserébe, és egészen más pozícióból tárgyalhatnak majd az északiakkal.

Az összeesküvők többsége egyetértett a tervvel, bár egyesek egyszerűbbnek tartották volna az elnök meggyilkolását. Elvakult, politikai látókör nélküli emberek lehettek valamennyien, sőt nyilván híjával voltak a logikus gondolkodás képességének is. Észak és Dél háborúja már a végéhez közeledett, minden józan ítéletű ember sejthette a kimenetelét, s az értelmesek örültek neki.

De nem így a Surran-panzió összeesküvői.

Lewis Paine, a húszéves, hatalmas termetű vasgyúró nehéz felfogású, primitív ember. Baptista prédikátornak adta ki magát, a valóságban azonban desperádó és szökevény, gyakran a Powell nevet is használja. Nem lehetett meghízni benne, Booth mégis őt szemelte ki az egyik legfontosabb feladatra, neki kellett megölnie Seward külügyminisztert.

Danid Herold talán csakugyan kitanulta egykor a drogistaságot, de merénylet idején munka és pénz nélkül csellengett, s boldoggá tette, hogy egyszeriben a híres színész oldalán találta magát, akinek ráadásul a zsebe is mindig tele volt. Valósággal bálványozta Bootht. Huszonegyedik éve körül járt, s az életről túlzottan regényes elképzelései voltak.

A harminchárom éves, német származású George Atzenrodt Poroszországból vándorolt ki Amerikába, s az összeesküvésben eredetileg roppant egyszerű feladatot szántak neki. Csónakkal kellett várakoznia a Potomat folyón, s átvinnie a túszt és elrablóit a túlsó partra.

A panzió tulajdonosnőjének zsenge korú fia, John Surran mint afféle romantikus lelkű kamasz, elsősorban kalandokra vágyott, s rendkívül fontosnak képzelte magát a világfi színész társaságában. Michael O'Laughlin és Samuel Arnold Booth iskolatársai s a Konföderáció harcosai voltak.

Érthetetlen, hogy egyikükben sem volt annyi józanész, hogy megmagyarázzák Boothnak terve naiv voltát. El akarta rabolni az elnököt, és átszállítani a folyón, megszervezte a hosszú Washington-Richmond útszakasz postakocsi állomásain a gyors fogatváltást, és készült rá, hogy az elnököt 1865. január tizennyolcadikán a Konföderáció területére hurcolja.

A terv kivitele egyszerűnek látszott. Az elnöknek ezen a napon meg kellett volna néznie a Ford-színház előadását. Booth cinkostársának az adott pillanatban el kellett volna zárnia a gázvezetéket, hogy a fény kialudjon, a nagy erejű Paine legyűrte volna az elnököt a páholyában, hogy azután összekötözve csomagként lebocsássa a színpadra. Utána már csak gyorsan ki kellett volna jutni a hátsó kapun, ott várt volna a fogat, a folyóparton pedig a révész Atzenrodt.

Azt hitték, hogy már nyert ügyük van, de tervük végül mégis dugába dőlt. Lincoln elnök aznap nem ment el a színházba.

Egy másik kísérletük szintén kudarccal végződött, mégis érdemes megemlíteni. Olyan ugyanis, mint egy vadnyugati film jelenete. John Booth megtudja tájékoztatójától, hogy az elnök egy tábori kórház meglátogatására készül. A kórház valahol a város határán kívül létesült, a hozzá vezető út erdőn és kietlen tájon visz keresztül. Booth, Paine és Surran sebtében lóra ülnek, elrejtőznek a bozótosban, és várnak.

Kisvártatva lódobogás hangzik fel, az útkanyarban megjelenik egy landauer, a kocsis vadul hajszolja a vágtató lovakat, de a három, kendővel takart arcú férfi érti a mesterségét. Utolérik az üldözött fogatot, Booth átugrik az ostorhegyes pejre, a fogat megáll. Már csak a kocsi ajtaját kell kinyitni…

- Lincoln elnök, adja meg magát, a foglyunk !

Az útonállóknak azonban csalódniuk kellett. A kocsiban egy félelemtől reszkető ismeretlen kereskedő ült, s nem sejtette, hogy a három álarcos nem igazi bandita.

Lincoln elnök ezúttal is az utolsó pillanatban változtatott a programján, s ez megmentette az életét. Hanem álljunk meg itt egy pillanatra, és vegyük fontolóra a dolgot, Booth nem lehetett magányos merénylő, kitűnő informálója kellett, hogy legyen, valaki az elnök közvetlen környezetéből, aki ismerte Abraham Lincoln napirendjét, annál is inkább, mivel mindez a háború idején történt, amikor minden államügyben rendkívül óvatosan jártak el. Az informálónak tehát szintén tudnia kellett, miért tájékoztatja az elnök terveiről a Ford-színház egyik színészét.

A gyilkosságot elősegítő utolsó ötletet azonban Booth a színház mit sem sejtő igazgatójától kapta. A merényletre közvetlenül az északiak Dél felett aratott győzelme után került sor. Miért nem közölte a tájékoztató Boothszal, hogy az elnök aznap este színházba készül ? Nem mert már a cimborájának újabb híreket továbbítani, vagy közben elkerült a helyéről ? Sem az egyik, sem a másik, inkább csak megértette, hogy az akciónak semmi esélye a sikerre, megijedt a kockázattól, és jobbnak látta visszavonulni. Így sikerült életben maradnia. Ez a következtetés más okból is logikus, amint az majd kitűnik Lincoln fiának, Robertnek egy későbbi kijelentéséből.

Booth április tizennegyedikén tudta meg, hogy az elnök a Ford-színházba látogat, ismét riadót vert, és kiadta cinkosainak végső parancsait. A Herold-Paine kettősnek Seward külügyminiszter meggyilkolásáról kellett gondoskodnia, George Atzenrodtnak pedig ugyanebben az időben Johnson alelnököt kellett eltennie láb alól. Boothhoz hasonlóan Herold is már délután lovat rendelt magának a kölcsönzőben, hogy a merénylet után sikeresen átléphesse az államhatárt.

Csakhogy minden másképp történt.

Booth megölte az elnököt, a páholyból kiugorva ugyan lábát törte, de mégis sikerült eltűnnie az éjszaka sötétjében. David Herold kilenc óra tájban beszólt Paine-ért, és egészen a miniszter Lafayette téri házáig vezette. Paine ugyanis annyira korlátolt volt, hogy semmit sem jegyzett meg magának néhány percnél tovább. Herold ezért a helyszínen még egyszer ráparancsolt, hogy menjen fel, és ölje meg a minisztert, ő addig lent vár a ház előtt.

Paine: - És mit mondok, miért jöttem ?

Herold: - Azt, hogy orvosságot hoztál a doktortól.

Paine: - És erre majd ajtót nyitnak ?

Herold: - Ajtót nyitnak, és beengednek a miniszterhez. Beteg, ágyban fékszik. A hálószobájába kell jutnod. Érted, Lewis ?

Paine: - Értem hát. Szóval, agyonütöm, és eliszkolok. Te meg addig itt vársz, és magaddal viszel.

Herold: - Én itt várok rád.

Az események további lefolyása egy eszelős rémdráma jeleneteire emlékeztet.

Paine odamegy a miniszter villájának bejáratához, becsönget, és vár. Egy hatalmas néger nyit ajtót neki. Robinson őrmester, katonai ápoló. Paine magyarázni kezdi, miért jött, a néger nem érti, a párbeszéd egyre izgatottabb és hangosabb, a lépcsőn megjelenik a miniszter lánya, Fanny, aki apja ágyánál ült, és hallotta a lármát, egy másik ajtón belép a hallba Sewardné és a fia, Frederick, mindketten már hálóingben.

Paine megismétli a naivul kiagyalt okot, miért kell a betegszobába mennie, de olyan hevesen és bárdolatlanul követel bebocsáttatást, hogy teljes bizalmatlanságot kelt. Természetesen nem hajlandók felengedni. Paine a maga módján oldja meg á bonyolult helyzetet, előrántja a collját, és rálő az ifjú Sewardra. A fegyver csütörtököt mond, ezért legalább az agyával veri fejbe, és üti mindaddig, míg a miniszter fia eszméletlenül össze nem rogy.

Aztán felrohan a lépcsőn, egyik ajtót a másik után nyitja ki, de a helyiségek üresek, sehol senki. Az utolsó ajtót zárva találja, nekifut hát, és kidönti a sarkából.

Seward minisztert közlekedési baleset érte, súlyos sérülést szenvedett. Agyban fekszik, a nyakán egy acélból és bőrből készült merevítő szerkezet, amely a törött állát rögzíti.

Ez a szerkezet mentette meg az életét, a nekibőszült Paine-nek ugyanis így nem sikerül elvágnia áldozata torkát. Sewardné közben felrántja az utcára nyíló ablakot, és segítségért kiált. Paine eszeveszetten döfködi tőrével Seward nyakát, nekiront a miniszter segítségére siető három embernek is, belegabalyodik a függönyökbe, végül megérti, hogy minden igyekezete hiábavaló, és a terep elhagyására szánja el magát. Tetőtől talpig véresen kirohan az utcára, nyeregbe ugrik, és elvágtat a tett színhelyéről. Társa, Herold az óta már, tudj Isten, merre jár.

Paine együgyű fickó, s ráadásul a sikertelen akció is felizgatta. Ahelyett, hogy a terv szerint kereket oldana, ide-oda nyargal az utcákon, egy idő múlva ismét feltűnik tajtékos lován a miniszter villája előtt, a szolgák meglátják, felismerik, de senki sem meri a fékevesztett lovasnak útját állni. Paine újból s most már végleg eltűnik a sötétben.

Ugyanebben az időben a harmadik merénylő, George Atzenrodt szintén bolyong, helyesebben, inkább csak tántorog Washington utcáin. Parancsot kapott, hogy ma este ölje meg Johnson alelnököt, de inába szállt a bátorsága. Megpróbált bátorságot meríteni egy üveg whiskyből, de húsz perc alatt olyan állapotba került, hogy alig bírt lábra állni, és kibotorkálni a kocsmából. Lehet, hogy nem is tudta, mit csinál, veszélyes feladatáról mindenesetre végképp megfeledkezett. Másnap, amikor kialussza mámorát, és ráeszmél, hogy mi történt, nagybátyja farmjára menekül, és iszik elfogatása pillanatáig.

Paine tulajdonképpen maga adta magát rendőrkézre, bár ez bizonyára nem állt szándékában. Nem sikerült kideríteni, miért ment Surrattné panziójába. A tett után ötödnapra, csákánnyal a vállán, becsengetett a H-Street 541. számú házának. kapuján, s a kaput nyitó rendőr kérdésére ezt válaszolta:

- Surrattné asszony üzente, hogy jöjjek el lefolyót ásni. Letartóztatták, de többet nem szedtek ki belőle. Mary Surran megtagadott vele minden közösséget, sőt kijelentette, hogy nem is ismeri. Állítása nyilvánvaló hazugság volt, valamennyien tanúsították, hogy a két ember ismerte egymást, így Mary Surran csak rontott helyzetén. Mindmáig titok azonban, ki küldte Paine-t a panzióba, s ki mondta neki, hogy csákányt vigyen magával. Nem valószínű, hogy ez az ötlet a primitív fickó agyában született.

Paine bűnösségét a miniszter háza népe bizonyította a rendőrség ezért a kikötőben horgonyzó Saugus hadihajóra kíséri, s egy kabinban szigorú őrizet alatt tartja. Nemsokára a hajóra kerül Mary Surran is és még jó néhány vizsgálati fogoly.

John Wilkes Booth a gyilkosság előtt álcázta magát. Ragasztott szakállal és parókával a fején járkált a városban, betért egy kocsmába bátorságmerítés céljából, megivott egy egész palack whiskyt, vendéglőben vacsorázott, és senkinek eszébe sem jutott megütközni rajta, hogy egy színész ragasztott színpadi szakállal sétál Washington utcáin. Sőt még azok sem fogtak gyanút, akik maszkírozottan látták este a színházban, holott aznap olyan darabot játszottak, amelyben ő nem is szerepelt. Csak a merénylet után mondogatták sokan, hogy az álszakáll és Booth nyugtalan viselkedése láttán gyanítaniuk kellett volna a veszélyt. De ki sejthette Booth barátai közül, hogy a sikeres és jól szituált színészt ilyen borzalmas tervek foglalkoztatják ?

Boothnak ereje végső megfeszítésével, hiszen törött Iába rettenetesen fájt, sikerült lóra ugornia és eltűnnie. Talán nem is üldözte senki. Ezért egyenest a kikötő és a hadihajógyár közelében levő Potomac folyó hídja felé vette útját.

Richards rendőr-főfelügyelő és Stanton hadügyminiszter a merénylet után tüstént lezáratta a Washingtonból kivezető utakat, a hidakat pedig katonaság szállta meg, egyetlenegyet kivéve. Ez az egy híd ugyanis éjjelnappal katonai felügyelet alatt állt, a kikötő területéhez tartozott, s Marylandbe vitt, ahonnan közvetlen országút vezetett a déli Richmondba.

A katonai hidakra katonai előírások vonatkoztak, éjjel zárva voltak a polgári lakosság számára. A rendőrfőnök és a katonai parancsnokság számolt ezzel, ezért nem értesítette Cohbot, a parancsnokként működő őrmestert a tragikus eseményekről, és nem is figyelmeztette, hogy aznap éjjel különösen szigorúan ügyeljen az előírások betartására.

Booth már a híd lezárása után érkezett. Közvetlenül a záróra előtt Paine-nek még sikerült átjutnia és eltűnnie a határon túlra. Most egy újabb lóhalálában érkező lovas áll a sorompó előtt. Cobb őrmester kijön a hídra, és megkérdi, mit akar, a hidat már jó ideje lezárták, ott a tábla, ha tud az úr olvasni… Boothnak minden oka megvan a sietségre, meg az aggodalomra is, hogy ezen a hurkon fennakad, de úgy játssza a szerepét, mint még soha. Tökéletesen megőrzi nyugalmát, úgy tesz, mint aki mulatságon volt a városban, még a nevét is megmondja. Az őrmester ugyan nem ismeri, nyilván nem jár színházba, de látja a jól öltözött fiatal férfit, aki azt állítja, hogy megkésett, és siet haza, hát megemeli a sorompót, és átengedi a gyilkost a határon. Boothnak ritka szerencséje volt, a Washingtont körülzáró rendőrgyűrű egyetlen elhanyagolt pontján sikerült kereket oldania.

Nem sokkal ezután ugyanazon az átjárón kicsúszik a rendőrség kezéből David Herold is. Egy ideig a városban kering, szeretne csatlakozni cinkostársai valamelyikéhez, de nincs szerencséje, így hát egyedül vág neki a hosszú útnak.

Az összeesküvők mindegyike tudta, mi a teendője a merénylet elkövetése után. Booth kidolgozta a Richmondi út tervét, a választott útvonalon pihent lovak állnak készenlétben, különböző helyeken már jó előre fegyvereket rejtettek el, elég volt átjutni a Potomac hídján, s már biztonságban is voltak.

Booth azt várta, hogy Délen majd felszabadítóként fogadják, aki megmentette az országot a zsarnoktól, s nemzeti hős lesz belőle, de nagyot csalódott. Lincoln meggyilkolása az elnök ellenségeit is megdöbbentette. Az amerikaiak egyetértettek abban, hogy Booth megbocsáthatatlan gaztettet követett el, amely örök szégyenfoltja marad az Újvilág történetének.

Eközben Herold is a hídhoz érkezett, és Cobb őrmesternek az a gondolata támadt, hogy ezen az éjszakán valamennyi lump összebeszélt egymással. Ez a Thomas néven bemutatkozott fickó is a szeretőjénél időzött el, s most siet haza. Ha már átengedte az egyiket, fölemelte a sorompót a másiknak is, és Herold úgy érezte, nyert ügye van. Megsarkantyúzta a lovát, és átvágtatott a hídon.

Stanton hadügyminiszter a merénylet után nyomban magához ragadta a kezdeményezést, bevette magát a Petersen-házba, s onnan osztogatta a parancsait. A város utcáira több szakasz katonát vezényeltek, a Washingtonból kivezető utakat népfelkelők szállták meg, elöltöltő puskákkal és pisztolyokkal felszerelt polgárok tűntek fel a házak előtt. A rendőrapparátus teljes készültségben állt. S mégsem Richards rendőrfőnök valamelyik felügyelője volt az, aki elsőnek szegődött a támadók nyomába, hanem egy jelentéktelen ember, a lókölcsönző istálló gondnoka, John Fletcher.

David Herold lovat vett kölcsön délután, s megígérte, hogy este kilencig, amikor is az istálló bezár, feltétlenül visszahozza. John Fletcher ismerte Heroldot, s nem volt róla a legjobb véleménnyel. Lehet, hogy épp ezért, meg tán azért, mert már zárni akart és hazamenni, az udvar előtt álldogált, és türelmetlenül leste, jön-e a lovasa. Egyszerre lódobogás ütötte meg a fülét, s nem sokkal utána Herold vágtatott el a kölcsönzött lovon az elámult Fletcher mellett. Az istállómester logikusan gondolkozott. Herold lovat bérelt, ellopta és most menekül.

John Fletcher csak azt tette, amit abban az időben minden amerikai tett volna. Bőszülten az istállóba rontott, sebtében nyerget dobott az első kancára, amely a keze ügyébe akadt, és a menekülő nyomába eredt. Hihetetlen, de minden időveszteség ellenére csaknem beérte ! Alig néhány perccel az után ért a Potomac hídjához, hogy az őrmester felvonta Herold előtt a sorompót.

Az őrmester már igencsak megelégelte a kifulladt lovasokat. Fletcher izgatottan magyarázta, hogy lótolvajt kerget, épp az imént ment át a hídon Marylandbe, neki mindenáron utána kell mennie. Cobb mint láttuk, türelmes volt, most azonban már kifogyott a béketűrésből. Rábökött a zárórát elrendelő táblára, sarkon fordult, és bement, az őrházba. Fletcher ugyan a fogát csikorgatta, de mi mást tehetett, dolgavégezetlenül visszakocogott a városba.

Nem akart bonyodalmakba keveredni a főnökével, megállt hát a rendőrség előtt, és bejelentette a lopást. Elmondta, hogy a lóval egy bizonyos David Herold szökött meg, s közölte azt is, hogy hová. Clarvoe felügyelő számára David Herold most már nem egy ismeretlen lótolvaj volt csupán. Fontolóra vette az elnök elleni merényletet a Seward miniszter ellen intézett támadással együtt, megállapította, mi történt a Navy Yard Bridge-en, s elszörnyedve vette tudomásul, hogy a tettesek az egyetlen lehetséges úton oldottak kereket. Mindezek után könnyű volt kitalálnia, hogy Boothnak, Heroldnak meg annak a bizonyos Thomasként bemutatkozd ismeretlennek volt benne a keze az eseményekben.

Ismételten hangsúlyoznunk kell, mennyi véletlen összefüggés halmozódott fel a Lincoln elnök ellen elkövetett merénylet körül. Booth huszonkét óra húsz perckor indult el a Ford-színháztól, onnan a Potomac hídján át Silver Millig nyargalt, s éjféltájban már Surrattvill (Clinton) közelében volt, tehát mintegy tízmérföldnyire a tett színhelyétől. Valahol ezen az útszakaszon érte őt utol Herold. Nem beszéltek meg találkozót, ellenkezőleg, egyáltalában nem is tudtak egymásról. Amint Booth meghallotta maga mögött a lódobogást, megijedt, hogy a rendőrség üldözi, sietve beterelte lovát a sűrűbe, s elrejtőzött. Mikor a magányos lovas elnyargalt mellette, Booth felismerte Heroldot, s utána kiáltott. Ezután már együtt folytatták útjukat.

Clarvoe felügyelőnek később sikerült rekonstruálnia az emlékezetes éjszaka eseményeinek sorrendjét. Nagy segítségére volt ebben Lloyd fogadós tanúvallomása. A kocsmáros már ágyban feküdt, amikor úgy éjféltájban valaki erősen megdöngette a kaput. Kinézett az ablakon, s két lovast pillantott meg. Ismerte őket, Booth és Herold volt. A színész már korábban fegyvereket rejtett el a kocsmárosnál, most azokért jött. Kimerültnek látszott, és erősen sántított, már az ajtóból odakiáltotta Lloydnak, hogy hozzon egy üveg whiskyt, amit azután szinte egy hajtásra kiivott. Tekintete merev volt. arca torz a fájdalomtál. Kisvártatva aztán Herold nyeregbe segítette Bootht, és mindketten eltűntek az éjszakában. A fegyvereket magukkal vitték.

A hatvanas évek Amerikája a Vadnyugat Amerikája volt, ahol a coltok törvénye uralkodott. Ebből a nézőpontból kell megítélni doktor Muddnak az ügyben játszott szerepét, bár az esküdtszék a segítséget, amelyet nyújtott, érthetően egészen más szemszögből nézte. De nem is ez volt a lényeg. Mudd tettének megítélésében a közhangulat, a közvélemény nyomása volt a döntő. Az pedig követelte, hogy a törvény a lehető legszigorúbb büntetéssel sújtsa mindazokat, akik akár tudtukon kívül, csak egy hajszálnyival is hozzájárultak a tragédiához.

A Vadnyugat korszakában egy orvos cseppet sem csodálkozott azon, ha az éjszaka kellős közepén felverte álmából egy csapat tökrészeg cowboy, s felszólította, hogy szitává lőtt társukat megvárásra foltozza össze. Nem volt tehát abban semmi szokatlan, hogy Bryantown szomszédságában hajnali négykor becsöngetett doktor Mudd ajtaján két ismeretlen. Thomas és Thyson néven bemutatkozó férfi, és elsősegélyt kért.

John Wilkes Booth ugyanis már nem bírta elviselni a fájdalmait. Törött lába megdagadt, a bőr lovaglócsizma szorította, akár a harapófogó. Előbb vagy utóbb különben is orvosi segítségre volt szüksége, nagy önuralommal lovagolt hát még vagy tíz-tizenkét mérföldet, azután doktor Samuel Mudd mellett döntött, mert az egy magányos farmon lakott nem messze Bryantowntól. Amint később megállapították, Booth és doktor Mudd ismerték egymást, s az ismeretséget meg a sebesültnek nyújtott éjszakai segítséget a mit sem sejtő orvosnak ugyancsak drágán kellett megfizetnie.

Clarvoe felügyelő így írta le jelentésében az éjszakai látogatás lefolyását: "1865. április 15-én, hajnali négy óra tájban, egy magát Mister Thomasnak nevező egyén érkezett az orvos farmjára, és megkérte doktor Muddot, részesítse segítségben sebesült barátját, mert az olyan szerencsétlenül esett le a lóról, hogy a lábát törte. Doktor Mudd felöltözött, ajtót nyitott, és beljebb szólította a két idegent. Boothszal már azelőtt is találkozott, tudnia kellett tehát, hogy nem Thyson a neve, sejthette, hegy valami nincs rendben körülötte, ha ilyen fájdalmas sérüléssel éjnek idején álnéven utazik."

Doktor Mudd felhasította Booth csizmáját, ellátta a törést, majd hozzálátott, hogy rögzítőket készítsen. A két lovas ez alatt lefeküdt, és aludt egy keveset. Reggel, vagy talán még később, doktor Mudd sínbe tett Booth törött lábát, sőt még valamiféle ideiglenes mankót is rögtönzött a számára. A lovasok egész nap nála maradtak, csak késő délután hagyták el a farmját, nyilván nem akartak fényes nappal mutatkozni a vidéken.

Ám ezúttal nem jutottak messzire. A sötétség leple alatt megtettek vagy tizenöt-tizenhét mérföldet, és éjföl körül bezörgettek Samuel Cox ajtaján. Valószínű, hogy Cox tudta, miféle jövevényekről van szó, azt tanácsolta ugyanis a két szökevényezek, bújjanak el a közeli csalitban, mostoha fivérét, Thomas Jonest pedig utasította, hogy lássa el őket élelemmel.

Booth és Herold egészen április huszonegyedikéig a rejtekhelyen ma radtak, majd továbbindultak a Potomat folyó irányában, vissza kellett ugyanis jutniuk a túlsó partra. Thomas Jones ebben segítségükre volt. A Potomat hatalmas folyam, Washingtonnál csaknem síkságon hömpölyög keresztül, King George Countyban pedig már egy jókora tó szélessé gében terül szét. Nem volt gyerekjáték a túlsó partjára jutni. Huszonharmadikán reggel azonban végre mégis ott álltak a túloldalon, Virginia állam földjén és azt hitték, eltöröltek maguk mögött minden nyomot.

1865. április 20-án a washingtoni hadügyminisztérium 50 000 dollár jutalmat tűzött ki a gyilkos Booth, 25 000-et John Surran (a Surran-panzió tulajdonosnőjének nyomaveszett fia) és további 25 000-et Daniel C. Herold kézre kerítéséért.

A kitűzött jutalmakról szóló hirdetményt a hadügyminiszter (Secretary of War), Edwin M. Stanton írta alá, és csatoltatott hozzá még egy záradékot is. "Mindenkit, aki a gyilkosokat rejtegeti, szökésükben segíti, vagy bármily módon támogatja, hadbíróság elé állítanak, és halálbüntetéssel sújtanak." A hirdetmény felszólít továbbá minden becsületes polgárt, hogy segítse a hatóságokat a gonosztevők kézre kerítősében. Végül, nem túl részletesen, közli a körözöttek személyleírását is.

Százezer dollár a gonosztevők fejéért, jókora összeg volt. Halálbüntetés a szökevények megsegítéséért, csinos fenyegetés. Az egyik vagy a másik, vagy talán mind a kettő, két-három nappal a hirdetmény közzététele után arra ösztönözte Samuel Cox ezredes mostohafivérét, Thomas Jonest, hogy elmenjen a rendőrségre, és ott O'Beirn szolgálatos tiszt előtt jegyzőkönyvbe mondja a két körözött több napon át az ő lakóhelyük közelében elterülő csalitosban bujkált, és Cox ezredes gondoskodott az élelmezésükről.

Azonnali riadó, a leggyorsabb lovascsapat száguld Cox házához. Későn. Azok ketten időközben átkeltek a folyón, s eltűntek, Isten tudja, merre.

A nyomozás most már teljes iramban folyik, a katonaságnak és a rendőrosztagoknak végre határozott nyomuk van, habár a terep, amelyen a szökevények mozognak, számukra sokkal előnyösebb, mint üldözőik számára. Ráadásul Virginia és főként King George County környéke osztatlanul Dél-párti. Az itteni lakosság kivétel nélkül a Konföderáció mellé állt, s egypár nappal a vereség után feltehetően nemigen változtatta meg a nézeteit. John Booth számított a déliek támogatására, sőt azt képzelte, hogy ünnepélyesen, magváltóként fogadják majd, mint aki megszabadította őket a gonosztól. Bár ebben tévedett, bizonyos támogatásban mégiscsak részesült. Eleinte legalábbis úgy látszott.

Az az esemény, amelyet a szökevények Virginia mocsaras erdeiben átéltek, jellemző képet ad az akkori viszonyokról. Véget ért, a négyéves háború, a katonák már nem katonák, az ellenség nem ellenség többé, egyszerre béke van, s azok, akik tegnap még hősök voltak, mert halomra lőtték felebarátaikat, ma munka nélkül kóborolnak az országban.

Booth nyeregbe kötött mankókkal, Herold egy zsák élelemmel két útközben szerzett takaróval meg egy egész rakomány fölesleges fegyverrel járja a vadont. Harmadik napja vannak már úton, mióta kiléptek a csónakból a Potomat folyó innenső partján. Mennek megállás nélkül dél felé.

Hétfőn távoli hangok hatolnak a fülükbe, elrejtőznek és várják, hogy a csoport közelebb érjen. Eleinte meg vannak győződve róla, hogy egy katonai egység jár a nyomukban, de végül mindössze három lerongyolódott, a Konföderáció egyenruhájának nyűtt maradványaiba öltözött katona bukkan a szemük elé. Április huszonharmadika van, Booth jócskán kimerült, örül a találkozásnak, most végre szövetségesekre leltek.

Az alig tizennyolc éves Jett kapitány valóban segítséget is nyújt neki, habár tudja, kinek tesz szolgálatot, vagy talán éppen ezért. Port Royaltól nem messze van egy farmer ismerőse, alig tízmérföldnyire innen, csak át kell jutni a Rappahannock folyón, és biztonságban lesznek. Jett kapitány elkíséri őket, délután négy tájban már Richard H. Garrett farmján vannak. Jett kapitány ismei a tulajdonost, de nem árulja el neki az igazat, azt mondja Boothróh hogy a déli hadsereg sebesült katonája, a neve Boyd, eltörte a lábát, nyugalomra és biztos rejtekhelyre van szüksége, mert nem lehetetlen, hogy a közeli erdőkben a megvert hadsereg maradékai után szimatoló északi csapatok kószálnak.

Richard Garrettnek sejtelme sincs, ki a sebesült, a barátja pedig nem gondolja, hogy akaratlanul is igazat mondott, amikor azt állította, hogy az erdőkben az északiak katonái cserkésznek. Alighogy elhagyja Garrett farmját, az erdő fái közt egyszer csak szembe találja magát a vidéket átfésülő északiak egy lovas járőrének puskacsöveivel.

Az egység parancsnoka, E. J. Conger ezredes alighanem jó pszichológus lehetett, mert először Lincoln elnök meggyilkolásáról beszélt a meglepett kapitánynak, figyelmeztette, milyen sors vár mindazokra, akik a gyilkosok szökését elősegítik, s csak azután kérdezte meg tőle, hogy mit csinál az erdőben, s nem látta-e véletlenül a tettesek valamelyikét. Jett kapitány megszeppent, s mindent bevallott. Közölte a lovas járőr parancsnokával, hogy Booth és bűntársa Garrett farmjának dohányszárítójában rejtőzik.

Az események további lefolyásának tárgyilagos képét elfátyolosítja a legenda. Ma már nehéz eligazodni a részletek ellentmondásai között. Annyi bizonyos, hogy a lovas járőr, Conger ezredessel az élén, körülfogta a faépületet, amelyben Booth és Herold rejtőzött. Valószínű, hogy az ezredes először önkéntes megadásra szólította fel a szökevényeket, csak azután fenyegette őket támadással. David Herold a felhívás után azonnal előbújt a dohányszárítóból, és feltartotta kezét. Booth azonban nem volt hajlandó megadni magát, s az ezredesnek meg kellett oldania a problémát, hogyan fogja el a gyilkost.

Elhatározta, hogy kifüstölik a pajtából. A katonák száraz rőzsét hordtak halomba, de friss füvet és zöld gallyakat is kevertek hozzá, meggyújtották, és várták, míg a csípős füst kiűzi a földönfutót rejtekhelyéről. Booth végül is megadta magát. Megjelent az épület előtt. Ebben a pillanatban lövés dördült, s John Wilkes Booth elterült a földön. A golyó a torkát ütötte át.

Később jelentkezett a lovas járőr egy tagja, Boston Corbett őrmester, és azt állította, hogy ő lőtte le Lincoln gyilkosát. Nem ismeretes, vajon kifizették-e neki a nagy jutalmat. Azt azonban tudjuk, hogy roppant népszerűvé vált, még 1865-ben is államról államra vándorolt, s előadásokat tartott róla, hogyan is vitte véghez hőstettét. Dicsősége azonban nem volt hosszú életű, a nemzeti hősből szánni való öregember lett, aki végül a Kansas City-i parlament portásaként tengette életét. De még ez sem volt a végállomás. Corbett 1886-ban megzavarodott, bezárta tárgyalás közben a terem ajtaját, és lövöldözni kezdett a benn levőkre. Az őrültekházában végezte.

A másik változat Booth öngyilkossága, s végül is ez a valószínűbb. Ha a csapat parancsnoka, Conger ezredes Lincoln gyilkosának holttestével is beérte volna, nem kellett volna Bootht a dohányszárítóból kifüstölniük, csak tüzelniük keltett volna mindaddig, míg egy golyó eltalálja. Ők azonban nyilvánvalóan élve akarták kézre keríteni. Ezért nem lehetetlen, hogy Corbett állítása csupán olcsó reklám volt, spekulációjának a kelléke. Elvégre a gyilkos kézre kerítőjének nagy összegű pénzjutalomra volt kilátása.

Az öngyilkosság lehetőségét más okokból is fontolóra vehetjük. Az egzaltált, patetikus túlzásokra hajlamos Booth pontosan az a fajta ember volt, aki csalódván abbeli reményében, hogy nemzeti hős lesz, s a déliek majd a vállukon hordják, az adott helyzetben könnyen ezt az utat választhatta. Ezt látszik igazolni végső pillanatainak leírása s búcsúnak szánt utolsó szava is.

Mikor a lövés eldördült, a katonák kivonszolták Lincoln gyilkosát a füstből Garrett háza elé, és leöntötték vízzel. Booth magához tért, és híres színdarabokból való lendületes monológokat kezdett szavalni, kérte a katonákat, mondják meg az anyjának (akiről senki sem tudott, és soha szó nem esett), hogy fia a hazáért halt meg. Végül, mielőtt utolsót lélegzett, csalódottan állapította meg:

- Useless, useless ! Hasztalan volt !

Lincoln gyilkosa, John Wilkes Booth halott volt. Holttestét a hadikikötőben horgonyzó Montauk nevű monitor fedélzetére vitték, az orvosok elvégezték a halottszemlét, megállapították a személyazonosságot, és engedélyt adtak az elhantolásra.

Ebben az időben már valamennyi összeesküvő rács mögött ült, az ifjú Surratt kivételével. A per előkészületei nem tartottak sokáig, a bizonyítékok minden kétséget kizártak. Többen beismerték bűnösségüket. 1865. május kilencedikén a merénylőket és segítőtársaikat haditörvényszék elé állították, a per a világsajtó szenzációjává lett, a washingtoni szállodákat teljes hét héten át, zsúfolásig megtöltötték a világ minden tájáról összesereglett újságírók, de végül semmiféle meglepetés sem született. Az ítélet szigorú volt, de a legnagyobb optimisták sem várhattak mást.

Paine-t, Heroldot, Atzenrodtot és Mary Surrattot halálra ítélték, s miutén kegyelmi kérvényüket Johnson elnök elutasította, július 7-én felakasztották őket a katonai fegyház udvarán, nem messze a sírtól, amelybon már ott pihent vezérük, Booth. A többi ítélet javarészt életfogytiglani fegyházra szólt. Doktor Muddra ís életfogytiglani börtön várt Booth törött lábának sínbe tételéért, de Arnolddal együtt már 1869-bon kegyelmet kaptak Johnson elnöktől. O'Laughlin, aki velük együtt raboskodott Floridában a Dry Tortugas-i Fort Jefferson nevű börtönben, nem érte meg a szabadulást. 1867-bon elvitte a sárgaláz.

Érdekes a sorsa a fiatalkorú Surrannak, a panzió tulajdonosnő fiának. Egyedül neki sikerült kereket oldania, idejében átjutott a kanadai határon, onnan pedig áthajózott Nagy-Britanniába. 1867-ben az egyiptomi Alexandriában elfogták, és Washingtonban polgári bíróság elé állították, ez azonban bűnét elévültnek nyilvánította. Ő volt az, aki európai tartózkodása idején Olaszországban úgy nyilatkozott, hogy Booth nem saját kezdeményezésből cselekedett, mások álltak mögötte.

Ezt a magyarázatot látszik alátámasztani végső soron Lincoln fiának kijelentése is. Közvetlenül a halála előtt, mintegy húsz évvel a merénylet után, megsemmisítette az apja hagyatékából rámaradt magánokmányokat, s ezt a nyilvánosság előtt azzal indokolta, hogy az elnök ellen irányuló széles körű összeesküvés létezését bizonyító iratok voltak köztük, s hogy a merénylet hátterében szereplő politikusok egyike Lincoln kormányának tagja volt.

Akárcsak más hírhedt gyilkosok és elszánt kalandorok esetében, Booth esetében is időről időre elterjedt a fáma, hogy él, hegy mást temettek el helyette, mivel a legfőbb politikai pozíciók birtokosainak érdekében állt, hogy akaratuk végrehajtója békességben tovább éljen más néven.

Efféle megfontolásokra adott ösztönzést Booth holttestének 1867-bon történt kihantolása. Sírja időközben bizonyos építkezési tervek útjába került, ezért át kellett helyezni. A színész fogásza, aki a kihantolásnál jelen volt, azt állította, hogy a halott fogazata nem azonos a Boothéval. Két évvel később azután újabb kétségek merültek fel Booth halálát illetőleg, ekkor ugyanis a hatóságok kiadták a színész földi maradványait a családnak, hogy polgári temetőbe vitethesse át őket.

Ezek voltak a Booth személye körül gyűrűző utolsó hullámok, de nem az utolsó csalódás a Lincoln elnök ellen elkövetett merénylet dolgában. Túl voltam az anyag tanulmányozásán, kezemben tartottam Booth rövid, hihetetlenül nagy kaliberű derringerét, tüzetesen megvizsgáltam a Petersen-ház minden szögletét, s végül a célhoz ért riporter biztonságával megálltam annál az ágynál, amelyben Abraham Lincoln meghalt.

- Nem, uram, ez nem az eredeti - felelte kérdésemre az őr - De a majdnem ugyanolyan, mint a Petersenéké volt. S a székek szintúgy.

- No és a képek ?

- Pontos másolatok. A tapétákat egy állami bizottság utasításai szerint nyomatták újra az eredetiek szerint.

- Nem tapintottam meg Lincoln halálos ágyát, sőt abban is kételkedem, hogy ugyanazt a fegyvert tartottam a kezemben, mint John Wilkes Booth 1865. április tizennegyedikén, huszonkét óra tizenöt perckor a washingtoni Ford-színházban…

- nyilatkozta V.P.B