II. Sándor cár

 

- Összeverték Bogoljubovot !

- Ki adott rá parancsot ?

- Az az átkozott Trepov.

- De hiszen Bogoljubov főiskolás, politikai fogoly, nem holmi nyomorult tolvaj, nincs joguk, a törvény szerint…

- A törvény szerint ! A törvény egyenlő a cári ohrankával, s az ohranka Trepov tábornokkal.

- Az a gazember Trepov !

- Megbosszuljuk Bogoljubovot.

- De hogyan ?

- Megbüntetjük Trepovot !

- Hogy megijedjenek ?

- Hogy istenigazában megrémüljenek.

- Halál Trepovra !

- Halál a zsarnokokra !

Akkor még nem tudták, hogy Bogoljubov belehalt a kínzásba.

Mark Andrejevics Nathanson forradalmi csoportjának tagjai elhatározták, hogy megbosszulják társuk halálát, de nem jutottak hozzá. Vera Zaszulicsova megelőzte őket. Egymaga indult harcba.

A pétervári rendőrfőnök, Dmitrij Fjodorovics Trepov az önkényuralmi rendszer tipikus képviselője. Mennyköveket és villámokat szóró kisisten, de a felemelt öklöt sem restelli. Megrögzött ellensége minden haladásnak.

Vera Zaszulicsova szép, fiatal hölgy, nem proletár környezetben nőtt fel, ellenkezőleg, családja a felső tízezerhez tartozik. 1878. február hetedikén felölti ünneplő kosztümjét, a vállára veti cobolyprém bundáját, és felül a szánra.

- A rendőrparancsnokságra, Misa - utasítja az izvozcsikot.

Az árkádsornál kiszáll, az őr megkérdi, hová tetszik, madame, mire ő kacér mosollyal árulja el, hogy a nagyságos tábornok urat jön meglátogatni, a puskás muzsik elgondolja, hogy ez bizonyára megint a főnök szeretőinek egyike, összevágja a bokáját, s felengedi a látogatót.

Trepov tábornok nagy hatalmasság, élet és halál korlátlan ura, a cári Oroszországban a rendőri gépezet, döntő politikai erő. A rendőrfőnök pompás dolgozószobában, hatalmas íróasztal mögött ül, az ifjú hölgy bekopog, aztán megáll Trepov előtt, kezét még mindig a karmantyújában tartja.

Nyilván először látják egymást, de a tábornok ismeri az öreg Zaszulicsot, annak a neve pedig jó csengésű. Ez oknál fogva nyájas és barátságos, érdeklődik a mama őnagysága egészsége iránt, majd a bájos ifjú hölgy váratlan látogatásának célját kérdi. Egy kissé meglepődik, amikor megtudja, hogy Zaszulicsova kérvényt hozott. Vera kezében azonban már ott a boríték, odalép az asztalhoz, és átadja a tábornoknak. Trepov felbontja, kiveszi az összehajtott lapot, a szöveg fölé hajol… A lány a karmantyúba nyúl, pisztolyt húz elő, céloz, egy kicsit reszket a keze, aztán kétszer tüzel.

A pétervári rendőrség főnöke a földre zuhan, a papiros kiesik a kezéből, feltárul az ajtó, mögötte az őrparancsnok s a fegyveres őrség.

- Ki lőtt itt ?

Vera Zaszulicsova ott áll előttük kezében a füstölgő pisztollyal. Nem védekezik, nem igyekszik menekülni.

- Agyonlőttem, letartóztathatnak - mondja nyugodt hangon, mintha semmi rendkívüli nem történt volna.

Nem lőtte agyon, de erről még nem tud. Trepov ugyan egy ideig a kórházi ágyat nyomta, de egy hónap múlva már újra íróasztala mellett ült, uralkodott és mennydörgött, továbbra is rettegésben tartva az embereket. Körülbelül ugyanebben az időben felelt a magányos merénylőnő az esküdtszék előtt a nagyságos rendőrfőnök ellen elkövetett merényletért.

Micsoda botrány ! A nagypolgárok s a nemesség felháborodása nem ismert határt. A legjobb pétervári körökből származó, jól nevelt lány s képes volt beállni terroristának. Elárulta az övéit, a gyilkosságtól sem riadt vissza ! Szörnyűség ! Hanem Vera Zaszulicsova bíróság előtt tett kijelentése bombaként robban. Izgalmat s megrökönyödést kelt. Egy gyilkos vallomása, de egyszersmind meggyőző vád a rendszer ellen.

- Tudom, hogy borzalmas dolog, ha valaki felebarátja életére tör. De én meg akartam ölni Trepov tábornokot. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy nem garázdálkodhat büntetlenül az olyan, akinek annyi förtelmes gonosztett terheli a lelkiismeretét.

Vera Zaszulicsova rálőtt a pétervári rendőrség főnökére, és nem bánta meg a tettét. Indítéka nem szolgált enyhítő körülményül, hiszen csak futólag ismerte a halálra korbácsolt Bogoljubovot, nem volt a szeretője, miként azt a hölgyek a kávéházi asztalok mellett oly szíves örömest állították. Csak önzetlenül védte a jogot, az igazságot, az embernek ember iránti megbecsülését, s mindezt a legtisztább meggyőződésből. Feláldozta magát, hogy másokat megmentsen a cári rendőrség terrorjától.

Vera Zaszulicsova tette meglepetés volt. Ilyen erkölcsi megalapozottságú bűnözők pörei nem szerepeltek a napirenden. A közvélemény ingadozott. Szent ez a nő, őrült, vagy gonosztevő ? Az ítélet véget vetett a fontolgatásoknak, de az izgalom és tanácstalanság tovább nőtt, szinte forrt a tárgyalóterem. Az esküdtszik Vera Zaszulicsovát egyhangúlag felmentette a vád minden pontja alól.

Lehetséges-e egyáltalában, hogy Pétervárott 1878-bon valaki beismerje, meg akarta ölni a cári rendönség főnökét, s meg is kísérelje ezt, a bíróság pedig ennek ellenére felmentse a vád alól ? Mi történt itt ? Mi mindennek kellett történnie addig a pillanatig, míg a cári törvényszék esküdtjei szembe mertek helyezkedni a felsőbbséggel ? Honnan támadt az emberekben egyszerre az erő, hogy ellenálljanak az önkénynek ?

Soká és lassan érlelődött a változás az emberek politikai gondolkozásában. Kivégzőfal helyett arcvonal született, s a szemben állók tüzet nyitottak egymásra. Vera Zaszulicsovát az emberek a vállukra emelve vitték ki a tanácsseremből, akár valami szent ikont. Az utcán a kíváncsiak csoportja tömeggé dagadt. Anélkül, hogy kimondták volna, hová mennek, Trepov tábornok palotájához vonultak, árvízként hömpölyögtek a városon át, ujjongva a sikeren s váratlan reménytől eltelve.

Kozákok állították meg őket. Közéjük lőttek. Néhányan elestek, de a sok száz főnyi tömeg folytatta az utat. Trepov az ablakból figyelte az eseményeket, erősítést hozatott, a katonaság eleven sövényként állta körül a tábornok palotáját, hogy megvédje a rendőrfőnököt az utca haragja ellen. Példátlan dolog volt ez. Az orosz nép megtagadja az engedelmességet ?

Trepovot megvédték, de nem némíthatták el az eseményekről szóló híreket (1878. április 20.) A forradalmi megmozdulás híre bejárta egész Oroszországot, az emberek felemelték a fejüket, s nem látszottak többé úri korbács terelte jámbor nyájnak.

Vera Zaszulicsovának el kellett tűnnie. A szervezet segítségével szerencsésen túljutott a határon, s csak később tudta meg, hogy az élete egy hajszálon függött. Trepov tábornok érthetőleg azonnali ellentámadásra határozta el magát, hiszen most már nem csupán Vera Zaszulicsováról volt szó. Megegyezett kartársával, Mezencev tábornokkal, a titkosrendőrség hírhedt "harmadik ügyosztályának" parancsnokával, az ő embereinek feladata lett volna gondoskodni arról, hogy Vera Zaszulicsova felett még egyszer ítélkezzenek. Ezt az ítéletet azonban már nem taláros bírák hozták volna. A titkos szervezet idejében tudomást szerzett erről a döntésről, s bár Vera Zaszulicsova ebben az időben már útban volt Genf felé, Mezencev tábornok egy nap holtan terült el Pátervár egyik utcáján. A rendőrség a tetthelyen már csak a bolttestet találta. A tettes ismeretlen. Senki sem látta, senki sem észlelt semmi gyanúsat, a detektívek egyetlen nyomot sem találtak. Csak sokkal később sikerült megállapítani, hogy a bosszúálló Szergej Mihajlovics Kravcsinszkij volt, aki a Sztyepnyak fedőnéven is ismert volt.

Nihilistáknak nevezték őket, de forradalmárok voltak. Kezdetben még nincs bennük kellő öntudat, szervezetlenek, nem egységesek céljaikban és módszereikben, olykor túlzottan elszánt terroristák, nemegyszer fecsegő teoretikusok. De a céljuk közös volt, a szociális viszonyok megváltoztatása, demokratikus államrend bevezetése, az alapvető polgári szabadságjogok biztosítása.

A dekabristák már 1825-ben írni kezdték az orosz forradalom történetének előszavát. Nem a legelnyomottabbak soraiból való felkelők voltak, arisztokrata körökből, a cári hadsereg tisztjeiből, az értelmiség soraiból verbuválódtak, hogy összeesküvést szervezzenek Miklós cár terrorja ellen. Igaz, kudarcot vallottak, és sok tekintetben avatatlanul jártak el, de az orosz nép tudat alatt érezte most már, hogy az elnyomással valamiképp mégiscsak szembe lehet szállni.

A későbbi lázadók nem voltak fejetlen rombolói születőben levő értékeknek, ahogy a "nihilistákat" az újságírók oly szívesen jellemezték. Szembehelyezkedtek ugyan a szociális viszonyokkal, de megvoltak a maguk pozitív céljai. A kifejezés azonban jól beleillett a nagybetűs újságcímekbe, s beidegződött, bár a csírázó forradalom lényegét nem fejezte ki. Annak már megvolt a maga kiváló teoretikusa és szervezője. Gercennek hívták, s Londonból kezdte bombázni az elavult orosz rendszert a politikai agitáció eszközeivel. Az emberek olvasták Kolokol nevű illegális, ám rendkívül sikeres folyóiratát, amelyet sok ezer példányban csempésztek be Oroszországba, elmélkedtek rajta, egyetértettek vele, vagy bírálták, de kezdtek tudatára ébredni annak, mit akarnak, keresték a célhoz vezető utat.

Felbukkantak az isutyinyisták, megjelenik a szocializmus fogalma. Nő az ellenállás a cárral szemben, a hatalmas Oroszország uralkodója ellen elkövetett merényletek csakhamar a politikai haladásért folytatott küzdelem szimbólumává válnak, és sokan, gyermetegen bár, de őszintén, azt hiszik, hogy elég megölni a cárt, s az elmaradott orosz guberniumok máról holnapra bibliai paradicsommá válnak.

Karakozov diák is ilyesmit képzelt. 1866. április tizenhatodikán elindult a pétervári Nyári parkba, ahová II. Sándor cár rendszeresen sétálni járt. A park természetesen tele volt titkos és egyenruhás rendőrökkel, s bizonyára készenlétben kellett állnia a testőrségnek is, de mindeddig még senki sem merészelt a cár életére törni, úgyhogy mindez formális és merőben hatástalan intézkedés volt.

A huszonnyolc éves Dmitrij Vlagyimirovics Karakozov minden különösebb nehézség nélkül eljutott a park sétányain egészen a cárig, a szokásnak megfelelően lekapta előtte a sapkáját, s tiszteletteljesen a melléhez szorította, miközben a kabátja alá nyúlt, szivarzsebéből pisztolyt rántott elő, és néhány méter távolságból tüzelt.

Nem volt szerencséje, a közelben álló Komiszarov nevű muzsik meglátta Karakozov kezében a pisztolyt, a merénylőre vetette magát, s mind a négy golyó célt tévesztett. Az egész ország lázban égett. Nem azért, mintha mindenki a cár atyuskáért lobogott volna, vagy mintha az emberek nem lettek volna hozzászokva a politikai gyilkosságokhoz. Csakhogy eddig csupán a cárok és feltételezett utódaik, a versenytársak és a családhoz tartozók gyilkolták egymást, most pedig egy merőben idegen ember merészelte elsütni fegyverét, s mindennek tetejébe egy ilyen senki !

Karakozovot elfogták és bebörtönözték. Ez könnyen ment. Bajosabb volt kinyomozni, ki áll mögötte. Elvégre a merényletet minden bizonnyal nem maga eszelte ki. A rendőrség okoskodása nagyon is egyirányú volt. Oroszország régóta hozzászokott a palotaforradalmakhoz, a kezdeményezőt tehát az érdekeltek köreiben kereste.

Nyikita Muravjov tábornoknak kitűnő minősítése volt a múltból, a lengyel felkelés idején a "hóhér" melléknevet érdemelte ki, így a Karakozov-eset kivizsgálása hivatott kezekbe került. Ám a nagy hírű "hóhér" sem járt szerencsével. Karakozov hallgatott, s mikor már nem bírta tovább a kínzásokat, módszeresen eltüntette maga mögött a nyomokat. Egy ideig azt állította magáról, hogy lengyel, amiből bosszúra lehetett következtetni, majd megint németnek vallotta magát, végül öngyilkosságot kísérelt meg a cellájában. Vasra verték, bal kezét hozzábilincselték a jobb lábához, jobb kezét a bal lábához, fejét pedig egy vasrúdhoz kötözték, mozdulni sem tudott, nemhogy öngyilkosságot elkövetni.

A rendőrség közben megállapította, hogy Karakozov szállodában lakott, átkutatta tehát a hatvanötös szobát, és talált egy kis bőröndöt. Semmi érdekes nem volt benne, leginkább csak szennyes fehérnemű, de a helyiség tüzetes átvizsgálása során a papírkosár fontos lelettel szolgált, a nyomozók egy széttépett papírdarabra bukkantak benne N. A. Isutyin címével. Ez pompás nyom volt. Mindjárt másnap letartóztatták nemcsak a moszkvai diákot, hanem valamennyi ismerősét is.

A merénylő Karakozovot ez alatt rendületlenül tovább kínozták. Teljes nyolc napig nem hagyták elaludni. Éjjel-nappal vigyázták, figyelték minden mozdulatát, feljegyezték minden reakcióját. Mikor a szerencsétlen már nem bírta elviselni a kínzásokat, és éhségsztrájkban keresett megváltást, tölcsérrel töltöttek tyúklevest a torkába, közben Isutyint lekísérték Karakozov cellájába, és szembesítették elgyötört barátjával. Isutyin a nyomorult emberroncs láttán felkiáltott, s ezzel elárulta magát.

Karakozovot kivégezték, a többieket, s számuk több százra rúgott száműzték Szibériába. Isutyint a schlüsselburgi erődbe zárták, ahol néhány év múlva meghalt. A merénylet nem sikerült, de megmutatta az utat.

II. Sándor cár egy évvel később megtekintette a párizsi világkiállítást. Nagybecsű látogatás volt ez, a franciák különleges gondot fordítottak a műsorra, hosszú évek óta végre enyhülés mutatkozott a francia-orosz viszonyban. Annál jobban felháborította Párizs rendőrfőnökét az a tény, hogy Longchamps-ban a katonai díszszemle során újabb merényletet követtek el az oroszok cárja ellen.

A kíváncsiak bámész tömegében megbújt egy Berezowski nevű lengyel szökevény, célzott és lőtt. De őt is balszerencse kísérte, rosszúl célzott.

A cár zárt állami landauerben ült, amelyet lovas díszőrség vett körül, s Berezowski csupán az egyik testőr, a francia Raimbeau alól lőtte ki a lovat.

II. Sándor cár átöltözött, s indult a tiszteletére adott bálra, Berezowski pedig vasra verve a börtönbe. Igyekeztek belőle kiverni bűntársai nevét. Nem léteztek. Berezowski társtalan zendülő volt, egy leigázott nemzet bosszúállója, szent ember, aki feltette magában, hogy az egész emberiség javát szolgáló tettet hajt végre. Gályarabságra ítélték. Még negyven év múlva is élt az új-kaledóniai fegyencpokolban.

II. Sándor újabb tapasztalattal gazdagabban tért haza Franciaországból, megbízható testőrséggel kell körülvétetnie magát. Az emberekből kiveszőben van a cári méltóság tisztelete. Pedig II. Sándor a leghaladóbb szellemű cárok egyike volt. Véget vetett az értelmetlen krími háborúnak, szociális reformok megvalósításába fogott, enyhítette a cenzúrát, igyekezett korszerűsíteni az elavult államszervezetet. 1861. február 19-én kiadott manifesztumával, amellyel eltörölte a jobbágyságot, mint Felszabadító írta be magát a történelembe.

A földművesek tehát szabadok voltak. Legalábbis papíron. A feudális főnemesség ugyanis ellenszegült, s a bürokrácia az ő oldalán állt. A szabad földművesek vagyontalanok voltak. Meg kellett váltaniuk földesuruktól házukat és a földjüket, de nem volt mivel fizetniük. Önállóan kezdtek gazdálkodni, de nem volt pénzük vetőmagra. Kénytelenek voltak elfogadni az urak kölcsönét, és a szabad emberekből újra rabszolga lett. Országszerte nyugtalanság támadt, a rendőrség közbelépett, s a cár ismét kemény megtorló rendszabályokhoz nyúlt. Végül éppoly gyűlölt egyeduralkodóvá vált, mint elődei.

Vera Zaszulicsova merénylete, Mezencev tábornok halála és a reakció képviselői ellen elkövetett ismételt támadások izgalmat keltettek a tömegekben, és ellentéteket váltottak ki a forradalmárok között. A Zemlja i Volja szervezet tagjai nem vallottak azonos nézeteket a politikai harc módszereinek dolgában. Válság következett be, amely óhatatlanul szakadáshoz vezetett. A szervezet kettéválik, megalakul a Narodnaja Volja és a Csornij Peregyel, amelyben a bakunyinisták a szó szerinti értelemben vett anarchisták tömörültek, akik később, főleg Plehanov érdemeként eljutnak a marxista állásponthoz. Egyelőre azonban még egy helyen topognak és vitáznak.

A narodnyikok, a Narodnaja Volja nevű új szervezet tagjai kezdettől fogva a terrorista cselekmények hívei. Szent meggyőződésük, hogy a sanyargatott Oroszországban minden rossz akarója a cár. Ha megbukik, a nép nyomban fellázad, és kezébe veszi a hatalmat a kormány kénytelen lesz teljesíteni a többség akaratát, kihirdeti a szabad választásokat, biztosítja a polgárjogokat, s a nép maga kezd uralkodni. Milyen mélységesen tévedtek. Alekszandr Konsztantyinovics Szolovjov hivatalnok fia, apja Mihajlovna nagyhercegnő birtokainak tisztviselője. Jogot tanult a pétervári egyetemen, de tanulmányait anyagi nehézségek miatt nem fejezte be. Történelmet és földrajzot tanított, de nem maradt meg az elemi iskola katedráján, utat akart találni az egyszerű néphez, azt hitte, hogy éppen a legszegényebb réteg adja meg majd a jelt a forradalomra. Lakatosként dolgozott, agitációs munkát végzett, végül csalódottan visszatért Pétervárra, s önálló tettre szánta el magát. Megöli a cárt, megszabadítja a világot a zsarnoktól, és megmenti az orosz népet.

1879 elején megegyezett barátaival, akcióbizottságot szerveztek, figyelték a cárt, igyekeztek kiismerni a szokásait, azon voltak, hogy megállapítsák a támadásra legalkalmasabb helyet és időt. Amikor már elegendő adat állt rendelkezésükre, összegyűltek, és jóváhagyták Szolovjov tervét. Az egykori tanító óhitű orosz volt, a többi merénylőjelölt viszont vagy zsidó, vagy katolikus, az ő részvételük a merénylet után könnyen megtorló pogromot válthatott volna ki, aminek ártatlan emberek százai estek volna áldozatul. Az adott körülményekre való tekintettel az orosz Szolovjov volt tehát a merénylet végrehajtására a legalkalmasabb személy.

Miután megkapta a megbízatást, felállt, és kijelentette:

- Köszönöm a bizalmatokat. Megteszem. Kezdettől fogva készültem rá, hogy megölöm Sándort.

A haruspexek megjósolták Caesarnak a halála előtt, hogy szerencsétlenség éri, Lincoln amerikai elnöknek a merénylet előtt baljós sejtelmei voltak, a cárra két nappal Szolovjov támadása előtt kis híján rázuhant a pétervári Téli Palota nagy dísztermének csillára. Szerencsére II. Sándor az ünnepélyes összejövetel résztvevőivel együtt néhány perccel azelőtt elhagyta a termet. A baleset után megállapították, hogy a súlyos csillár réges-régóta korhadt gerendán függött, tehát nem történt semmi rendellenes, mégis mindenki baljós előjelekről suttogott.

A babonásoknak igazuk lett. 1879. április másodikán a cár, mint mindennap, sétálni ment. Palotája körül rendőrök cirkáltak, a park sétányain a gárdatisztjei jártak-keltek, s a harminchárom éves tanító, Szolovjov hivatalnoki sapkában. Ő is kivárta, míg a cár a közelébe ér, azután hátulról rálőtt. Sándor hátranézett, megértette, hogy merénylő tüzel rá, s ügyesen ide-oda cikázva futásnak eredt. Szolovjov összesen négyszer lőtt rá, de a keze bizonytalan volt, egyetlen lövése sem talált.

Elfogták, Szolovjov meg sem kísérelte az ellenállást. Méregfiola volt nála, amelyet a támadás előtt méhviasszal a hóna alá ragasztott, s később sikerült észrevétlenül a szájába tolnia. Akkor vették csak észre, amikor szét akarta harapni. A tisztek erőszakkal felpeckelték a száját, s kényszeríttették, hogy köpje ki a mérget.

A cári rendőrség hiába próbálta Szolovjovot szóra bírni. Nem árulta el társait, kijelentette, hogy a merényletet egymaga tervelte ki, s egyedül is hajtotta végre. Minthogy többet nem sikerült belőle kivenni, a merénylőt különleges titkos bíróság elé állították, amely kötél általi halálra ítélte.

Néhány nappal később végrehajtották az ítéletet.

Isten, óvd meg a cárt ! II. Sándor háromszor megmenekült már a haláltól, de az anarchisták újabb támadásra készülnek. Első ízben beszélhetünk kidolgozott, átgondolt akcióról, ennek már nem szabad véletlen körülmények miatt meghiúsulnia.

Elszánt forradalmárok törzskara készíti elő, összeszokott társak közössége hajtja végre. S ami a legérdekesebb, ismét feltűnnek a politikai gyilkosságok történetében a nők.

Szofja Lvovna Perovszka arisztokrata. Az apja a cár barátja, a legutóbbi időkig jelentős állást töltött be, Pétervár cári kormányzója volt. Leánya fényűző környezetben nőtt fel, a kiváltságosak napos oldalán, de kicsiny kora óta megvetette a hivalkodó életmódot. Tizenhat éves korában lázadt fel először. Szakított családjával, és vidéken kezdett el dolgozni.

Huszonhat éves korában még gimnazistának látszik, de már kemény, elszánt forradalmár. Zsenge ifjúkorától kezdve anarchisták között dolgozik, politikai üldözötteket segít át a határon, részt vesz egy szibériai száműzötteket szállító vonat elleni fegyveres támadásban. Az akció kudarccal végződik, de az elszánt grófnő, akinek nagyapja egykor a cár kultuszminisztere volt, nem adja fel a küzdelmet, másokhoz csatlakozik, s új csoportot szervez, amelyet a krónikások Akcióbizottságnak neveztek el.

Vera Nyikolajevna Figner más típus. Kevés még a tapasztalata, csak nemrég csatlakozott a csoporthoz, de önfeláldozóan dolgozik, és hasznos segítőtárs főként kitűnő társadalmi kapcsolatai révén. Tekintélyes bírói családból származik ugyanis, szintén jólétben nőtt fel, de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért az ellenkező oldalra állt.

Andrej Ivanovics Zseljabov egészen más környezetből indul, jobbágyivadék. Pétervártól távol, a messzi Krímben született, de értelmes és becsvágyó lévén, gimnáziumba került, majd az ogyesszai egyetemen folytatta tanulmányait. Olvasta Bakunyint, csatlakozott a nyecsajevovistákhoz, és lassan megérlelődött benne a meggyőződés, hogy Oroszország politikai és szociális viszonyainak megváltoztatására csak egyetlen hatékony eszköz létezik, a forradalmi terror módszere. Csakhamar Zseljabov lett az akcióbizottság stratégája és vezére. Nagyszerűen értett az emberek meggyőzéséhez, kiváló szónok volt, daliás külsejű, magas, erős, energikus.

Nyikolaj Ivanovics Kibalcsics azok közé a szenvedélyes tudósok közé tartozott, akik teljes odaadással választott hivatásuknak szentelik magukat. Mint vegyészmérnök egyetlen célt tűzött maga elé, elegendő nagy hatású bombát gyártani. A merénylők előtt ugyanis új lehetőség nyílt, Alfred Nobel feltalálta a dinamitot. Kibalesics mérnöknek jutott a feladat, hogy az új robbanószert először alkalmazza fegyverként a zsarnok ellen. Bezárkózott kezdetleges laboratóriumába, s elképzelhetetlenül nehéz feltételek között gyártani kezdte a bombákat a cár elpusztítására.

Testestül-lelkestül tudós volt, s utolsó pillanatáig rendíthetetlen idealista. Miután a papirost megtagadták tőle, közvetlenül a kivégzése előtt felrajzolta cellája falára a sugárhajtású repülőgép tervrajzát és működési elvét, nem akarván ismereteit magával vinni a sírba. Akkor kinevették, de mert az ábrát mégiscsak lemásolták, később igazat adtak neki. Találmányával több nemzedékkel megelőzte korát.

Tyimofej Mihajlovics Mihajlov tapasztalt szervező egyéniség, ő a vállalkozás lelke. Már gimnazista korában szembefordult a fennálló renddel, az anarchizmus avatott elméleti szakértője lett, de elítélte a meddő vitákat, amelyekben a diákok többsége kiélte magát. Aszkéta módjára élt, napi teendőit mindig alárendelte a kitűzött célnak. Egyszer régen, tulajdonképpen még "gyakorló" forradalmár korában, sikerült neki a lehetetlen. Megtévesztette a hithű raszkolnyikok szigorú szektáját, behatolt közéjük, hogy forradalmi eszmék becsempészésével belülről bontsa meg soraikat. Született összeesküvő volt.

Beszélik, hogy napokon át képes volt a titkosrendőrséget az orránál fogva vezetni, mestere volt az álruhának és a színészi álcázásnak, hol szakállt ragasztott, hol aggastyánnak álcázta magát, ismert vagy háromszáz olyan pétervári házat, amelynek két utcára nyílt kijárása.

Követőinek ezt az írásbeli üzenetet hagyta:

"Tanácsolom, testvérek, már a per előtt egyezzetek meg azonos vallomásban. Azt ajánlom, tagadjátok meg a vizsgálóbíró előtt tett vallomást akkor is, ha úgy találjátok, hogy a jegyzőkönyvezett tanúvallomások vagy a rendőrségi nyomozás eredményei egyértelműen ellenetek szólnak"

Az összeesküvők hosszasan készülődtek. Követték a cárt krími utazásán, de későn érkeztek, Sándor a beteg cárnéval nem maradt Livádiában, Alekszandrovszkba ment, ahol találkozója volt I. Vilmos német császárral. Az anarchistáknak pompás hírszerzőik voltak, ugyanis több tucat cári tiszt is csatlakozott hozzájuk, Szofja Perovszka még a titkosrendőrség "harmadik ügyosztályába" is becsempészte a maga emberét. Így első kézből kapták értesüléseiket.

Úgy hírlett, hogy az év végén a cár visszatér a Krímbe, a cárnő a francia Riviérára, később pedig a németországi, Kissingen nevű fürdőhelyre készült. Ha a cár a tengerhez megy, vissza is kell majd onnan utaznia. Márpedig éppen Pétervárra való hazatérésekor akarták különvonatát a levegőbe röpíteni.

Titkos gyűlést hívtak össze, hogy megegyezzenek a tervben. A Krímből két útvonal vezetett. Az egyik Vityebszken, a másik Harkovon és Moszkván át. Úgy döntöttek, hogy két csoportra oszlanak, mindegyik csoportnak egy-egy útvonalra lesz gondja. A cár nem menekülhet.

Az első merényletek után a cári rendőrség fokozta a biztonsági intézkedéseket, a cárt testőrök hadával vetette körül, s ha vonattal készült utazni, a vasútvonalat teljes hosszában már néhány nappal korábban katonaság szállta meg. De eszerint is meg lehetett állapítani, hogy körülbelül mikor és merre halad majd el a különvonat. A merénylők tudták, hogy aligha ténfereghetnének észrevétlenül a sínek körül annyi ideig, amennyit a pályatest aláaknázása megkíván. Más megoldást kerestek tehát, a tervet Vera Figner okoskodta ki. Azt ajánlotta, hogy valamelyik közülük álljon be pályaőrnek, hogy azután, mint az őrház lakója könnyűszerrel aláaknázhassa a vasúti töltést.

Először a dinamitkészletüket szállították biztonságba. Egy rejtekhelyet Ogyesszában, egy másikat Moszkva egyik elővárosában, egy harmadikat pedig Alekszandrovszkban alakítottak ki. Vera Figner ajánlólevelet szerzett báró Ungern-Sternbergtől, elegánsan felöltözve hintóba ült, s a vasutak igazgatójának hivatala elé vitette magát. Előadta, hogy a házmestere beteg szegény, friss, egészséges levegőre volna szüksége, ő azért jött, hogy közbenjárjon az érdekében, fogadja fel a vasút pályaőrnek.

A magas állású hivatalnoknak hízelgett az előkelő hölgy látogatása, Ungern-Sternberg báró ajánlása is megtette a magáét, Vera Figner azzal a biztos ígérettel távozott, hogy védence már a következő napon munkába állhat.

Az akció jól indult, de rosszul végződött. Szemjon Alekszandrov és felesége néhány nap múlva beköltözöl az Ogyesszától mintegy tíz kilométerre levő vasúti őrházba. A valóságban Frolenkónak hívták, a "feleségét" pedig Lebegyevának, Vera Figner saját kezűleg hamisította személyi irataikat.

Az összeesküvőknek nem volt kellő mennyiségű dinamittöltetük, a robbanóanyag akkoriban még ritkaságszámba ment. Amint megtudták, hogy a cár alighanem a Kurszk-Moszkva vonalon tér haza a Krímből, Ogyesszában megjelent Goldberg, a futárjuk. Bombákért jött. Ám alighogy egy bőrönd dinamittal felszerelve az állomásra vitték s ő boldogan, és mint vélte, feltűnés nélkül vonatra szállt, rajtaütött a titkosrendőrség, amely nyilván a nyomába szegődött. Goldberg bombakészletével egyetemben vizsgálati fogságba került, s némi kínzás után elköpött valamit az ogyesszai csoport titkáról. Hanem Kibalcsics mérnök és Vera Figner akkorra már biztonságban voltak. Drentyelen, a "harmadik ügyosztály" tábornoka nyomban széles körű nyomozást indított, de eredménytelenül. Az összeesküvők eltűntek, s a legcsekélyebb nyomot sem hagyták maguk után.

Az efféle kudarc rossz fényt vetett a cári rendőrségre, de egyszersmind intésül szolgálta cárnak. Testőrségének parancsnoka ezért a Harkovon át vezető útvonalat választotta. Nem sejtette, hogy ott Zseljabov csoportja munkálkodik, s már néhány nap óta mindent előkészített. Az összeesküvőknek sikerült aláaknázniuk a pályatestet, a robbantótöltet drótjai a közeli szántóföldre vezettek. A gyújtóberendezés ügyeletese Okladszkij Jakimova diáklány teljesít őrszolgálatot, várja az összekötő jeladását. A vonatok közelednek a tervezett merénylet színhelyéhez.

Zseljabov tudja, hogy a pályatesten egymástól néhány percnyi távolságban két szerelvény halad, az elsőben cári tisztek s a testőrség tagjai ülnek, a másodikban, különleges szalonkocsiban Sándor cár. Jakimova kivárja, amíg a pályán átmegy az első szerelvény, s aztán jelt ad Okladszkij pontosan abban a pillanatban zárja az áramkört, amikor a cár kocsija a dinamittöltet fölé ér.

A várt robbanás azonban nem következett be, a villamos gyújtás felmondta a szolgálatot. Maradt az utolsó remény, Szofja Perovszka csoportjának nem messze Moszkvától szintén sikerült aláaknáznia a síneket. Néhány nappal ezelőtt az ifjú Szuhovnyikov házaspár, valójában Szofja Perovszka és Mayer-Hartmann, kibérelt egy magányos házat a pályatest közelében. Dinamittöltetet helyeztek a sínek alá, és vártak. December tizenkilencedikén reggel kapták a jelentést, hogy a cár vonata közeledik.

Szofja Perovszka meghúzódik a kis ház tetején, onnan jól áttekintheti a terepet. Tudja, hogy két szerelvény halad majd el egymás után, de nem is sejti, hogy a harkovi pályaudvaron felcserélték a sorrendjüket. Az egyik változat úgy szól, hogy kiolvadt egy golyóscsapágy a cár kocsiján, ezért kellett a cárnak a másik szerelvénybe átülnie, a másik változat szerint az átszállás a cári kíséret parancsnokának javaslatára történt, hogy megtévesszék az esetleges támadókat. Az egész pályatest már egy napja a cári katonaság felügyelete alatt állt, s a sínek mentén ötvenméterenként őrszemeket helyeztek el.

A vonatok átmentek az oreli pályaudvaron, és hajnalban, a várakozással ellentétben, elsőként a cár szerelvénye közeledik Moszkvához. Szofja Perovszka megpillantja figyelőhelyéről a mozdonyok fényét, tervszerűen hagyja áthaladni az első vonatot, aztán amint a másik megjelenik, fehér zsebkendővel jelt ad. Segítőtársa a bozótban elrejtőzve kivárja, hogy a cár kocsija pontosan a töltet fölé érjen. Abban a pillanatban létrehozza a kapcsolást.

Robbanás rázza meg a levegőt, a vasúti kócsík félredőltek, kisiklottak, s megrekedtek a töltés aljában. A merénylők az erdőbe menekültek, Mayer-Hartmann egyenesen a határon túlra. Néhány nap múlva már Franciaországban volt. Szofja Perovszka is szerencsésen eljutott Moszkvába, csak ott tudta meg, hogy merényletük sikertelenül végződött. A vonatban, amelyet levegőbe röpítettek, nem Sándor cár, hanem kísérete tartózkodott, ő biztonságban áthaladt a robbanótöltet fölött az első szerelvényben. A merénylet azonban a felrobbantott vonat utasaiban nem tett kárt, a cár tehát mindenképpen megmenekült volna a haláltól. A dinamittöltetek túlságosan gyengék voltak nem törték át a vagonok szilárd falait.

A politikai rendőrség "harmadik ügyosztálya" azonnal nagyszabású razziát szervez. A gyanús egyéneket letartóztatják, lakások százait kutatják át. Egy esetben sikerrel. Amikor erőszakkal behatolnak Vera Figner lakásába, a csoport titkos összejöveteleinek színhelyére, melyet a rendőrség régóta megfigyelés alatt tartott, a forradalmár Alekszandr Alekszejevics Kviatkovszkijra bukkannak benne, a padló alatti rejtekhelyen pedig dinamittölteteket találnak. Sikeres fogás ez, de nem sokra mennek vele. A merénylő ugyanis kemény ember, többnapos kegyetlen kínzás után sem tudják szóra bírni.

A lakásban talált kompromittáló anyagnak nem veszi hasznát a rendőrség. Kviatkovszkij tudja már, hogy nem ússza meg élve, mégsem árulja el, hogy bizonyos helyiségek tervrajza, amely a rendőrség kezébe jutott, a Téli Palota cári lakosztályának vázlata, s a detektívek erre maguktól nem jönnek rá. A legnagyobb helyiség kereszttel van megjelölve. A rendőrség nem sejti, hogy az a palota ünnepi ebédlőterme.

Sztyepan Halturin asztalosmunkás az oroszországi munkásmozgalom egyik úttörője volt, az Orosz Munkások Északi Szövetsége pétervári csoportjának vezetője, amely kezdettől fogva a cári önkényuralom megdöntését tűzte ki céljául. A mozgalom eszmei vezére a marxista szociáldemokrata Plehanov.

Sztyepan Nyikolajevics Halturin önálló cselekvésre szánta el magát. A narodnyik törekvések mintájára feltette magában, hogy megbosszulja a kivégzett Szolovjovot, s megszabadítja a nemzetet a cártól. Megöli a tulajdon palotájában.

Aránylag járható útját választotta annak, hogy a cár közelébe férkőzhessen, ha ez az út kissé körülményesnek bizonyult is. Megállapította, hol tatarozzák a cár jachtjait, aztán addig ténfergett a kikötő körül, míg munkát nem kapott a dokkokban, és mivel nemcsak az asztalosmunkához értett, hanem ügyes mázolónak is bizonyult, meg voltak vele elégedve. Csakhamar felfogadták karbantartónak a cár pétervári rezidenciájába. 1879. október 1-én, tehát még a sikertelen vasúti merényletek előtt, lépett munkába.

Dolgozni kezdett, bekerült a palotába, a cselédség szálláshelyén aludt. s rövid időn belül megismerkedett egy, az épületben szolgálatot teljesítő csendőr lányával, s mint az őrparancsnok lányának esetleges vőlegénye, jelentős kiváltságokra tett szert. Ezután jelentkezett az Akcióbizottságnál, előadta javaslatát a narodnyikoknak. Elfogadták, hiszen nem kockáztattak többet néhány dinamittöltetnél. El akarták azonban kerülni a múlt hibáit, ezért halturin első feladatául a cári lakosztály helyrajzának elkészítését tűzték ki. A robbantástechnikai szakemberek azután majd meghatározzák a töltet helyét és erejét. A többi már Halturin dolga lesz.

Sztyepan Halturin az idő tájt látott tervének megvalósításához, amikor a három terrorista csoport a cár vonatának levegőbe röpítésére készült. Álnéven, hamis papírokkal dolgozott mint az őrparancsnok lányának szeretője. Az őrök nem merték vizsgálni, így aztán hosszú heteken át apránként becsempészhette a Téli Palotába a szükséges dinamitot, s a tölteteket a tulajdon ágyába rejtette.

Az Akcióbizottság kezdetben nem sokat törődött az előkészületek állásával, amikor azonban a vonatmerényletek egyike sem járt sikerrel, Kviatkovszkij és társai figyelme Halturin terve felé fordult. A szakértők kiszámították az alkalmazandó töltetek erejét, a statikus meghatározta, hová kell őket Halturinnak elhelyezni. A palota ebédlőterme alatt a cár finn testőrségének kvártélya volt, ez alatt pedig, az alagsorban az asztalosműhely, amelyben Halturin dolgozott.

1880 első hónapjában a merénylő már mintegy ötven kilogramm dinamitot rejtett el a Téli Palotában, s egy időzítéses gyújtóberendezést, amely az akkori időkben valóságos technikai csodának számított. Halturin tetszése szerint beállíthatta, s idejében távozhatott a palotából.

Most már csak a megfelelő alkalomra vártak. Sándor cár ugyanis nem étkezett a beteg cárnéval a nagy ebédlőben, a cár számára a felső épületrészben terítettek, a szeretője lakosztályában. Ezért az összeesküvők kitörő lelkesedéssel fogadták a hírt, amelyet Halturin hozott, február ötödikén a Téli Palotában ünnepélyes díszebéd lesz, mert Pétervárra érkezik hivatalos s egyszersmind magánlátogatásra a cárné fivére, Alexander, hesseni herceg és fia, Alexander, battenbergi herceg. Az utóbbit az orosz cár nemrégiben ajánlotta fejedelmül a bolgároknak, s mivel Bulgária orosz fennhatóság alatt állt, és Szófiában a politika alakulását orosz komisszár határozta meg, Alexander Battenberget meg is választották. A család meg akarta ünnepelni a sikeres politikai manővert, a fivér látni szerette volna nagybeteg nővérét, Maria Alekszandrovna cárnét. Csak természetes, hogy ilyen nagy jelentőségű látogatás alkalmából több bankettre is sor kerül, s valamennyit a nagy ebédlőteremben tartják.

A cár kiment a pétervári pályaudvarra, hogy fogadja a becses vendégeket. Halturin a konyhában megállapította, mikor készülnek feltálalni az előételeket, beállította a pokolgépet, aztán sietve elhagyta a Téli Palotát. A tér túlsó végén Kviatkovszkij várta, hogy biztos rejtekhelyre kísérje. Még el sem jutottak a szomszédos mellékutcákba, amikor a Téli Palotát fülsiketítő robbanás rázta meg. Halturin és Kviatkovszkij meg voltak győződve róla, hogy művük sikerült. Csakhogy II. Sándort ezúttal sem hagyta el hagyományos szerencséje.

Még mindig az állomáson várakozott. A vonat jókora késéssel futott be. 1880 telén ugyanis rengeteg hó esett, s a vasútvonalakat szinte járhatatlanná tették a hófúvások. Amikor a felségeknek már régen az ünnepi asztalnál kellett volna ülniük, még javában ölelkeztek a peronon. Ez mentette meg az életüket. A vendégek tudtak a Sándor ellen elkövetett merényletekről, s megérkezésükkor azon melegében gratuláltak neki többszörös szerencsés megmeneküléséhez. Nem sejtették, hogy szerencsekívánataikat rövidesen alkalmuk lesz megismételni.

A szánsor megállt a Téli Palota bejárata előtt. A vendégek kiszálltak, s szótlanul meredtek fölfelé. Az épület felett füst emelkedett az égnek. Az ablakok kitörve, a falakat szétvetette a robbanás. Katonák igyekeztek kiemelni halott bajtársaikat a romok alól. A cári őrség tizenkét finn katonája életét vesztette, további ötven szolgálatot teljesítő katona megsebesült.

A "harmadik ügyosztály" valóságos hajtóvadászatot indított a merénylő ellen de Halturin már biztonságban volt. Az Akcióbizottság tagjai gondoskodtak szökéséről. A cári rendőrség rövidesen mégis kiszimatolta, ki volt a támadó. A Téli Palota alkalmazottainak kihallgatása során ugyanis kiderült, hogy Halturin asztalosnak nyoma veszett. A halottak között nem találták. Megállapították azt is, hogy viszonya volt a csendőrőrmester lányával, szinte a családhoz tartozott már, ezért szabadabban mozoghatott a palotában, mint a többi munkás.

Sztyepan Halturin túljutott a határon, de mégsem ágyban halt meg. Két év múlva, mikor II. Sándor már halott volt, visszatért hazájába, 1882-ben részt vett az ogyesszai felkelésben, és életét vesztette.

A mindenható cár félni kezdett. Tapasztalatból tudta már, hogy utazás közben veszély fenyegeti, most arról is meggyőződhetett, hogy otthon sincs biztonságban. Szigorú parancsokat adott ki, pétervári székhelye bevehetetlen erőddé vált, de egyúttal börtönné is. A folyosókon új testőrök jelentek meg, a "harmadik ügyosztály" a cári gárda emberei közé besúgók tucatjait csempészte be, akik éjjel nappal hegyezték a fülüket.

A cár úgy élt, mint valami gondosan óvott száműzött. Minden éjszaka más ágyban aludt, nem nyúlt az elébe tett ételhez, mert félt, hogy megmérgezik. Két cári vonat helyett most már három állt a rendelkezésére, a cár egyikből a másikba szállva utazott, de sohasem szalonkocsiban, hanem a személyzet vagy a testőrség számára fenntartott vagonok valamelyikében kuporogva. Féltette az életét, s ezért politikai engedményekre szánta el magát. Legalábbis ez volt a látszat.

Már februárban, tehát közvetlenül Halturin merénylete után, különleges bizottságot létesített, s a bizottság élére gróf M. T. Lorisz-Melikov tábornokot nevezte ki, akit széles hatáskörben teljhatalommal ruházott fel, tehát gyakorlatilag diktátorrá tett. A tábornok régi, kipróbált módszerhez folyamodott, kifelé a politikai viszonyok liberalizálásának látszatát keltette, a valóságban pedig még szorosabbra fogta a gyeplőt. Mindenfelé az alkotmányról beszéltek, amelyet a cár végre megad az orosz népnek, az újságok a cári ohranka "harmadik ügyosztályának" megszűnéséről írtak, ám az teljes csendben, más néven tovább működött, híre ment, hogy a cár közkegyelemben részesíti a száműzötteket, mindez azonban csalárd mesterkedés volt csupán.

A narodnyikok ereje Halturin merényletével kimerült. Most kiáltványt adnak ki, amelyben hangoztatják, hogy megszüntetik a terrorcselekményeket, ha a cár beleegyezését adja a parlament összehívásához, és biztosítja a népnek a polgári szabadságjogokat.

Reményeik azonban túlságosan derűlátóaknak bizonyultak. Lorisz-Melikov tábornok, a kaukázusi hadszíntér kegyetlenségéről hírhedt katonája hamar levette álarcát. Vaskézzel uralkodott, tömegével írta alá a halálos ítéleteket és szeműzetési határozatokat. Ismét megindul a számkivetettek áradata Szibéria felé. A nép nem hitt többé a kormány jó szándékában, s a narodnyikok megértették, hogy az új diktátor tetszetős politikájával csak időt akart nyerni.

Sándor cár a közmegbotránkozásra is újabb okot szolgáltatott. Alig két héttel Maria Alekszandrovna cárné halála után nyári rezidenciáján házasságot kötött kedvesével, Dolgoruckij hercegnővel, s ezt a családdal csak utólag tudatta. Rossz volt a lelkiismerete. A család elítéli Sándor rangon aluli házasságát, a nép zúgolódik. A cár tartani kezd tulajdon rokonaitól. Ismeri jól a történelmet, a cári trónnak már épp elég halottja volt.

A narodnyikok 1880 nyarán elhatározták, hogy újra felveszik a harcot. Arra számítottak, hogy a cár, szokása szerint tavasszal, családjával együtt a Krímbe látogat. Ilyenkor Ogyesszában át kellett mennie az állomásról a kikötőben várakozó hajóra. Szofja Perovszka és Szablin bolthelyiséget készültek bérelni abban az utcában, amelyen a cár majd áthalad, hogy azután az üzletbe beköltözve belülről alagutat vájjanak, és aláaknázzák az úttestet. A fiatal házaspár, mert szomszédaik előtt házastársakként léptek fel, nyomban munkához látott, de a pétervári bizottság csakhamar leállíttatta a merénylet előkészületeit. Ohrankabeli bizalmasuktól ugyanis az összeesküvők megtudták, hogy a cár elhalasztotta krími utazását.

Mindent elölről kellett kezdeni. Vera Figner a Voznyeszenszkij proszpekten háromszobás lakást bérelt, ez lett a csoport főhadiszállása. Tanácskoztak, megvitatták a lehetőségeket, végül megegyeztek egy akcióban, amely "Kobozov Szadova utcai orosz sajtboltja" néven vonult be a történelembe.

A terroristákat közben érzékeny veszteségek érték. Októberben a rendőrségnek sikerült lelepleznie és letartóztatnia Kletocsnyikovot, a cári rendőrség "harmadik ügyosztályának" titkárát, aki egyúttal a forradalmi bizottság tagja volt. Röviddel ezután elfogták Mihajlovot, Baronyikovot és Morozovot. Mihajlov egyike volt a csoport vezetőinek, a szervezeten rések támadtak. A narodnyikoknak új összejöveteli helyekről kellett gondoskodniuk, megváltoztatták tájékoztatási módszerüket, és érintkezésük módját új szabályoknak vetették alá. Azután munkához láttak.

Jurij Bogdanovics Kobozov álnéven, a diáklány Jakimova pedig mint Kobozov vidéki felesége pétervári tejeseknek öltöztek, s a Szadova utcában, Mengden grófnő házában tejboltot nyitottak. A cár ugyanis legalább hetenként egyszer ezen az utcán át hajtatott a közeli kaszárnya lovardájába. A terv ugyanaz volt, aláaknázni az úttestet, dinamittöltetekkel levegőbe repíteni a cárt.

Az ifjú "házaspár" megnyitotta boltját, s árulni kezdte a tejet és a sajtot. Eleinte nem volt sok vevőjük, de akadt néhány állandó. Ezek napjában többször is jártak vásárolni. Táskákkal, kannákkal, agyagköcsögökkel. Nem volt rosszul kigondolva a dolog, a merénylők éjjel ásták a boltból az utca alá vezető alagutat, nappal pedig vevőkként apránként elhordták a kiásott földet.

A munka terv szerint halad, de Mengden grófnő házmestere különösnek találja a fiatal párt, és gyanút fog. Nem így beszélnek egymással a tejesek, nem így viselkednek a milimárik, inkább diáknak látszik a két fiatal, nemesurak gyerekének.

Nem tudni, figyelmeztette-e a házmester a rendőrséget, vagy csupán szokványos vizsgálatról volt szó, ami az akkori Oroszországban éppenséggel nem volt ritkaság, főként egy olyan utcában, amelyen a cár gyakran végighajtat. Február huszonnyolcadikán a tejcsarnokban két polgári ruhás úr jelent meg. Az egyik rendőrként mutatkozott be, a másik Ivan Mrovinyszkij mérnöknek, az egészségügyi bizottság tagjának mondta magát.

Bármily hihetetlenül hangzik is, egyikük sem észlelt semmi gyanúsat. Pedig a bolt mögötti raktárból, igaz deszkákkal és egy rakás szénnel elfedve, bejárat nyílt az aknába, a sajtos bödönök meg földdel voltak tele.

Egy nappal a tejcsarnok átkutatása előtt a terroristákat még egy súlyos veszteség érte. A cári rendőrség kinyomozta Zseljabovot, nyomába szegődött, s rajtaütött az összejöveteleikre szolgáló lakásban, ahol az előkészített dinamit egy része volt elrejtve. Ezt ugyan a házkutatás során nem találták meg, és Zseljabovból sem sikerült egyetlen szót sem kivenniük, de a rendőrség mégis nyomon volt. Legfőbb ideje lett volna, hogy a merényletet végrehajtsák. Ekkor kapta az akcióbizottság a hírt, hogy a cár vasárnap reggel áthalad a Szadova utcán.

Az akna készen állt, csakhogy Kibalcsics mérnök még nem készült el a bombáival. Úgy döntöttek, hogy ennek ellenére nem térnek el szándékuktól, hiszen a további késedelmeskedés újabb bonyodalmakat okozhatott volna. Az összeesküvők Vera Figner lakásán dologhoz láttak, s reggelre, tizenöt órányi szakadatlan munka után, megvoltak az aknába helyezendő robbantótöltetek, sőt elkészült a gyújtószerkezet is. Ezután szétosztották a feladatokat. Negyven önkéntesből, akik készek voltak életüket feláldozni, kiválasztottak négyet. Ezek gondja volt, hogy biztosítsák az akció sikerét, ha a föld alatti dinamittöltetek netán nem robbannának fel.

Vasárnap, 1881. március elsején (az európai naptár szerint III. 13-án) reggel nyolc órakar a merénylők, Nyikolaj Ivanovics Riszalkov, Tyimofej Mihajlovics Mihajlov, Ignatyij Joahimovics Grinyevickij és Jemeljanov elindultak kijelölt helyükre. Hanem a cári rendérség mintha megorrontotta volna a veszélyt. Még szombaton éjjel, az idő tájt, amikor a bizottság a tejcsarnokot vizsgálta, Lorisz-Melikov figyelmeztette Sándor cárt, hogy ne hagyja el a palotát, a rendőrség merénylőket tartóztatott le, terhelő anyagot találtak náluk, a Téli Palota alaprajzának vázlatát, nem lehetetlen, hogy új támadásra készülnek.

Sándor cár már tartott az anarchistáktól, elhatározta hát, hogy vasárnap otthon marad, de végül mégis engedett sógornője, Alekszandra Joszefovna rábeszélésének, a nagyhercegnő fia, Dmitrij nagyherceg ma fogja először vezényelni a cári őrséget parancsőrtiszti minőségében. A cár megígéri jelenlétét a díszszemlén, nem akarja elrontani unokaöccse örömét. Déltájban, mikor már mind a négy merénylő a helyén van, Frolenko is elrejtőzött a tejesboltban a megadott jelre várva, feltárul a Téli Palota kapuja, és az udvaron felsorakozik a cár kíséretének díszmenete. Könnyű, kétüléses fedett szán, jobbról és balról kipróbált kozák őrség, a bakon Szergejev, a cár személyi kocsisa, mellette a cári testőrök egyike. Mögöttük két nehezebb szán következik rendőrökkel, majd egy további, amelyben Konstantin és Mihály nagyherceg ül kíséretével, végül a cár szárnysegédeinek s a diplomáciai testület néhány tagjának szánja zárja a menetet.

A drága prémbundás, cobolykarmantyús előkelő hölgy, Szolja Perovszka átvette a parancsnokságot. A palota előtt sétál, senkinek eszébe sem jut, hogy gyanúba vegye, csalódottan állapítja meg, hogy a terv módosul. A cári menet nem a Szadova utcán át vonul, ahol a pokolgép el van készítve.

Perovszka kétségbe van esve, de uralkodik magán. Megállapítja a cári menet új útirányát, s késedelem nélkül hozzá idomítja a maga tervét. Percek alatt kidolgozza a hadművelet új változatát, s a bombavetőknek pontos parancsokat oszt. Meglengetett fehér zsebkendővel ő ad majd jelt a támadásra.

A cár megváltoztatta a szánsor útirányát, s Frolenko a tejcsarnokban hiába vár. Sándor a kíséretével együtt a kaszárnyához vonul, a lovardában nyeregbe száll, elvégzi a szokásos szemlét, megdicséri Dmitrij nagyherceg sikeres parancsőrtiszti bemutatkozását, majd újra szánba ül, és Jekatyerina Mihajlovna nagyhercegnőhöz megy ebédre. Nem marad sokáig. Körülbelül egy óra múlva már útban van hazafelé.

Tizennégy óra húsz perc. A cár fogata befordul a Katalin-csatorna rakpartjára, mindkét oldalán kozákok, mögötte a két szán a rendőrökkel. A csatorna túlsó partján egy hölgy sétál felhajtott gallérú bundában, kezét a karmantyújába rejti. Amint megpillantja a cár fogatát, megáll, zsebkendőt húz elő, és integet.

A befagyott víztükör innenső oldalán a karfának támaszkodva egy magányos férfi áll. Kiegyenesedik, s néhány lépést tesz az úttest felé, most halad el mellette a cár fogata. A férfi kis csomagot húz elő a hóna alól, megmarkolja, és nagy ívben elhajítja. Nyikolaj Ivanovics Riszakov, a bányászati főiskola hallgatója bombájával telibe találja a cári fogatot.

Fülsiketítő dörrenés, a levegőben füst, hó, vér és mindenféle törmelék kavarog. A földön két kozák hever, lovaik az utolsókat rúgják, egy mészároslegény, aki véletlenül megállt a gyalogjárón, repeszdarabtól találva összeesik. És a cár ?

Sándor, úgy látszik, halhatatlan. Túlélte a támadást egyetlen karcolás nélkül. Kiszáll a szánból, és megkérdi, mi történt. Aztán meglátja Riszakovot, a rendőrök már megbilincselték. A cár halálsápadt a rémülettől, de azért odamegy a merénylőhöz, és rárivall, miért tette ? Majd hálát ad az Istennek, hogy ismét megmentette őt, és néhány bizonytalan lépést tesz a vaskorlát felé, meg kell támaszkodnia. Kis ideig így áll magában, mindenkitől elkülönülve, őrzői a robbanás helye körül tolonganak, most vezetik el a megbilincselt támadót.

Ekkor a rakparton újabb járókelő tűnik fel. Odasiet a szerencsétlenség színhelyére, ahogy azt minden véletlen kíváncsi tenné. Amikor két-három lépésre van a cártól, a zsebéből egy kis gömbölyű tárgyat vesz elő, és közvetlen közelből Sándor lába elé dobja.

Grinyevickij célba talált. A robbanás szétszaggatta a cár testének egész alsó részét. Sándort felteszik a rendőr ezredes szánjára, a kocsis a lovak közé csap, vágtában viszik a haldoklót a Téli Palotába. Szétroncsolt lábát pléddel takarják be.

Önkívületéből már nem tért magához, az orvosok nem segíthettek rajta. Két óra múlva meghalt.

A cár halott volt, az anarchisták feltevése szerint a népnek most fel kellett volna kelnie. Tudományos alapossággal kidolgozták a merénylet minden részletét, de további tervük nem volt. Csakugyan azt hitték, hogy a rendszer megbukik csak azért, mert meghalt a cár ? Megtették az első lépést, és nem tudták, hogyan tovább.

II. Sándor halott volt, a trónra III. Sándor ült. Ez volt az egyetlen változás. És még valami, a meggyilkolt cár fia megszüntette apja haladó szellemű reformjait, és újból bevezette a vasököl uralmát. II. Sándor tervezett alkotmányáról nem esett szó többé. Vagyis, mint a történelemben már annyiszor, az anarchisták merényletükkel éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak. A politikai gyilkosság visszavetette a politikai fejlődést, ahelyett hogy az annyira áhított mérföldes ugrásra sarkallta volna.

A merénylet elkövetőit bíróság elé állították. Riszakov nem bírta ki a kínzást, elárulta néhányuk nevét. A rendőrség szemmel tartott minden gyanús lakást. Szofja Perovszkát az utcán fogták el, eszébe sem jutott, hogy elmeneküljön Pétervárról.

Valamennyiüket halálra ítélték, és április harmadikán, egy gyönyörű tavaszi napon kivégezték. Zseljabov, Kibalcsics, Mihajlov, Riszakov és Szofja Perovszka grófnő "cárgyilkos" feliratú táblával a nyakukban léptek fel a szemenovi gyakorlótéren sebtében összetákolt vérpadra. Frolov hóhér fekete kámzsát borított a fejükre, aztán elvégezte kötelességét.