Ópiumháború
Bármilyen
hihetetlennek tűnik is ma, a múltban nem annyira csempészek,
zugkereskedők üzlete volt a kábítószer kereskedelem,
hanem az egyes államoké, állami monopolhelyzetben levő
társulásoké, mint pl. az angol Keletindiai Társaságé...
Azon a parlamenti ülésen, amelyiken e háború megindítását
megszavazták, az ellenzék vezére, a fiatal Gladstone
e szavakkal fejezte be beszédét: "Még sohasem hallottam
vagy olvastam ehhez hasonló szégyenteljes háborúról,
amelyik csak arra lesz alkalmas, hogy országunkat örök
időre megbélyegezze."
Győzött
azonban az üzleti érdek, a brit nagytőke vezéralakja,
az akkori angol politikai élet szürke eminenciása, William
Jardin meggyőzte lord Palmerston külügyminisztert, az
ópiumkereskedelmet szabaddá tevő háború szükségességéről,
1840-ben kitört az első ópiumháború.
A
Keletindiai Társaság 1600 decemberében alakult meg.
Valóságos nagyhatalom volt, állam az államban háborút
viselhetett, pénzt verethetett, törvényt hozhatott...
Indiai bázisokról kiindulva már a 17. században kereskedni
kezdett Kínával. Az üzlet nem nagyon virágzott, az angol
vászon, gyapjúszövet drága volt a kínaiaknak. Ugyanakkor
Kínából - ugyancsak Indián át - sok áru ment Angliába,
tea, rebarbara, selyem. Bármit próbáltak is a társaság
urai, eladásaik még csak a közelében sem jártak vásárlásaiknak.
Amikor tudomásukra jutott, hogy a portugálok saját gyarmatukon,
Macaón keresztül jó áron adnak el Kínában ópiumot, 1773-ban
a társaság vezetői elhatározták, hogy a Kínába irányuló
kereskedelmük középpontjába az ópiumot állítják. Elkezdték
Indiában, a kínai ízlésnek megfelelő minőségű ópiumot
termeltetni, kikészíttetni. Ez olyat jól sikerült, hogy
Kínába hamarosan fogalom lett "Benares" márka. Ez az
üzleti tevékenység nagymértékben hozzájárult az ópium
széles körű elterjedéséhez…
Az
igazsághoz tartozik, hogy a portugálok, illetve az angolok
előtt is ismerték, használták már Kínában az ópiumot
(a törököktől került oda), de nemigen terjed el. Nem
tudták a hollandok sem elterjeszteni, akik Jáváról vitték
be az ópiumot, illetve honosították meg az ópiumszívást.
A
társaság üzlete virágzott, 1821 és 1843 között csak
az ópiumüzletből származó nyereség (nem a bevételük
!) több mint egymillió fontsterling volt. Nem csoda,
ha erre a hallatlanul nagy összegre felfigyeltek a szigetország
többi nagytőkései is, és keresztülvitték, hogy 1834-ben
eltöröljék a társaság monopóliumát…
A
kínai reagálás nem volt egyértelmű. A kínai császár,
az Ég Fia Pekingben, a Sárkányok Udvarában trónolt,
messze a tengerparttól. A veszély híre oda csak lassan
és eleinte nem is teljes nagyságában jutott el. Egy
idő után azonban kiderült, hogy az ópiumszívók munkaereje
egyre inkább csökken, de megfogyatkoznak az állam bevételei
is, (adók, kikötői illeték stb.) Így az első időben
kiadott tilalmat feloldották, hogy megvámolhassák az
ópiumkereskedelmet. Ennek mértékére jellemző, hogy 25%-os
adókulcs mellett, 1830-ban a kínai kincstár bevétele
csaknem négymillió dollár volt, s ez az összeg 1837-re
megkétszereződött...
Kantonban,
a nagy kikötővárosban zajlott az élet. Bárok, bordélyok,
kocsmák kínáltak minden földi jót a sok tengerésznek.
Míg az európai matrózok, akik ezeknek a negyedeknek
az állandó látogatói voltak, beérték a hagyományos italokkal,
addig a kínaiak az egyre szaporodó számú ópiumbarlangokat
keresték fel.
Az
emberek egészsége, s ami a kínai tőkések szemében sokkal
fontosabb volt, a munkaerejük is rohamosan romlott.
Ezért újra megtiltották az ópiumkereskedelmet. Az üzletben
érdekelt európaiak azt gondolták, hogy nem eszik a kását
olyan forrón, mint ahogy főzik. S különben is, Peking
oly távol van. Az új katonai kormányzót, Liu Tse-süt
azonban keményfából faragták. Intelligens és fanatikus
ember volt, aki komolyan vette a feladatát. Egyik levelében
így írt a társaság vezetőinek: "Miért szállítanak nekünk
ópiumot, ami az önök országában nem használatos, hiszen
ezzel az embereket a nyomorba és a halálba taszítják
?!"
Az
angolok akkori kínai ügyvivője sokkal inkább katona
volt, semmint diplomata. Így egyre inkább kiéleződött
a viszonya a kínai kormányzóval és hivatalnokaival.
A helyzet tovább romlott, mind gyakoribbak lettek a
verekedések összetűzések, s az angolok, akik már úgyis
régóta mérlegelték a háború lehetőségét, e mellett döntöttek…
A
háború, elsősorban a nagyon rosszul felszerelt és kiképzett
kínai katonaság ütőképtelensége miatt, hamarosan eldőlt
az angolok javára. A békekötés során öt kikötőre kaptak
jogot, szabad kereskedelem gyakorlására, konzulátusok
felállítására. (Egyébként akkor kapták meg az akkoriban
még jelentéktelen Hongkongot is.) Az ópiumkereskedelem
újra felvirágzott. 1856-ban, egy álincidens kapcsán
kitört a második ópiumháború is, amelyben már más országok
is részt vettek. A kínaiak ezt a háborút is hamarosan
elvesztették. Most már további engedményeket csikartak
ki tőlük lényegében egész Kínára kiterjeszthették az
ópiumkereskedelmet…
S
hogy a háború nem volt hiábavaló ? 1914-ben az ópiumkereskedelemből
Anglia tiszta haszna több mint 7 millió fontsterling
volt !
Az
üzletnek reklám is kellett. Lássuk, mit írt egy élelmes
kereskedő: "1860 óta a napnál is világosabb hogy az
ópium fogyasztása nemhogy nem átok, hanem éppenséggel
áldás a nehéz munkát végző kínai népnek, amelyik évezredek
óta az ópiumnak köszönheti egészségét és legfőbb örömét."
Egyes
keleti országok számára, az ópiumilleték nagyobb állami
bevételt jelentett, mint az európai országokban a dohány
és a szesz adója. Különösen ez volt a helyzet Thaiföldön,
Burmában, francia Indokínában (a mai Kambodzsában).
Ezekben az országokban kevésbé folyt ópiumtermelés,
sokkal inkább virágzott a feldolgozás. Megvették a nyers
ópiumot, feldolgozták finomították, és óriási haszonnal
eladták. 1920-21-ben az ópiumilleték a nemzeti jövedelem
15-20%-át tette ki…
Jóllehet
a kábítószer-ellenőrzés nemzetközi szükségességéről
szóló első elvi nemzetközi megállapodást már 1912-ben
megkötötték Hágában, s 1925-ben pedig ennek továbbfejlesztett
formája is aláírásra került Genfben, mégis csak 1926-ban
rendelték el az angolok Indiában az ópium kiviteli tilalmat…
Arany
háromszög
Ma
nemzetközi egyezmények tiltják a kábítószer illegális
termelését, előállítását, kereskedelmét. Sajnos azonban
ez nem azt jelentette, hogy a hivatalos kereskedelemmel
együtt eltűntek volna a kábítószerek rabjai is. Csak
annyi történt, hogy megjelentek a kábítószer-kereskedők,
illetve szindikátusok.
Ma
már a különböző kábítószer-alapanyagokat adó növényeket,
mint amilyen pl. a mák, az indiai kender, a kokacserje,
titokban, a világtól elzárt helyeken termesztik. Lehetőleg
olyan területeken, ahova vagy csak repülőgéppel lehet
eljutni (az őserdőkben titkos repülőtereket építenek),
vagy járművel meg sem közelíthető, magas hegyek fennsíkjain,
völgyeiben. Innen azután teherhordó állatok szállítják
le az "árut".
Az
ópiumtermelés mai központja az arany háromszög. Innen
származik a világ ópiumtermelésének több mint a fele.
Ez a terület Burma, Laosz és Thaiföld közös határán
fekszik, égbe nyúló hegyek, úttalan őserdők között.
A
kokacserje termesztésének központja Dél-Amerikában,
az Andok vidékén van (Peru, Kolumbia).
Hihetetlen
Évente
több száz csecsemő születik úgy, hogy világra jövetele
pillanatában máris életveszélyes helyzetben van. Súlyos
görcsökben vergődik, légzése, keringése egyre romlik.
A kis emberke kétségbeesett sírása, ahogyan kicsinyke
ereje fogy, egyre jobban elhalkul, majd az élesztési
kísérletekre javul valamit. Ezek a csecsemők mind narkomániás
anyák újszülöttjei voltak, s már az anyaméhben hozzászoktak
a kábítószerekhez. Az anyaméhben a táplálékkal együtt
kapták meg… A köldökzsinórról leválasztott újszülöttek,
elszakítva az anyai vérkeringéstől, megkezdik egyéni
életüket. Mivel a testi függőség kialakult náluk abban
a pillanatban, hogy nem kapták meg az anyától a megszokott
narkotikumot, kialakult az elvonási sokk ! Az orvosoknak
nem volt más választásuk, mint valamiféle kábítószert
adni a csecsemőknek (erre a célra többnyire egy szintetikus
morfiumszármazékot használnak), s egyidejűleg erősíteni
szervezetüket. Amikor az újszülöttek túljutottak az
életveszélyen, akkor éppen olyan szabályos, hetekig
tartó elvonókúrát kellett náluk végezni, mint a felnőtteknél.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy lelki megszokás
nem alakult ki, ezért ha a sokkos állapotot és az elvonókúrát
túlélte, akkor szerencsésebbnek mondható, mint édesanyja…
Igaz, csupán azok a csecsemők, akik orvosi ellátásban
részesültek...