Faust

 

Nagy hatalmú varázsló volt, aki eladta a lelkét az ördögnek, vagy egyszerűen sarlatán ? Meglepő, de a valódi Faust homályba vesző élete két típusba sorolható műveket inspirálta, vagy az ember bűnös önteltségét kárhoztatják, vagy a jóságra való képességét magasztalják.

Egész éjjel rettenetes lárma rázta az Oroszlán fogadó falait. Sikolyok, üvöltés és valami természetfölötti dübörgés rémítette a szomszédokat. A fogadós is csak a hajnal első sugaraiból merített annyi bátorságot, hogy bekopogtasson Faust nevű titokzatos vendége ajtaján. Amikor nem kapott választ, reszketve nyomta le a kilincset. Pozdorjává tört bútorok között ott feküdt a padlón a hírneves mágus felismerhetetlenségig elváltozott és iszonyúan megcsonkított holtteste.

Württemberg polgárai megoldották a haláleset rejtélyét, magyarázatuk ma is olvasható a fogadó falán levő bronztáblán: “A leghatalmasabb ördögök egyike, az életében sógorának nevezett Mephistopheles törte ki a nyakát, amikor 24 évvel korábban kötött szerződésük lejárt, és lelkét örök kárhozatra magával ragadta."

A gyilkosság valamikor 1540 körül történt. A kortárs beszámolók különböző dátumokat adnak meg, de abban megegyeznek, hogy Magister Georgius Sabellicus Junior, (ahogy ő magát nevezte), évtizedeken át Európaszerte híres volt színlelt vagy valódi ördöngös varázserejéről.

Csaló vagy szörnyeteg ?

A Faustról ránk maradt egyik beszámoló, Johann Gast protestáns lelkész műve szerint a varázsló előadásán szereplő kutya és ló valójában gonosz szellemek voltak, akik a sátánnal kötött szerződés értelmében szolgálták gazdájukat.

Egy másik szerző azt írja, hogy Faust “szégyentelen szörnyeteg, akit számos ördög szolgál".

Tritheminus, a mágiával is foglalkozó, köztiszteletben álló tudós szerzetes bolondnak és csalónak nevezte hírneves kor- és kartársát, aki megérdemelné, hogy megkorbácsolják. Mások is egyetértettek vele, köztük az a történész, aki “gonosz, csalók, haszontalan és tudatlan doktorok" közé sorolta.

Ahhoz képest, hogy ily szenvedélyes ellenszenvet váltott ki, meglepően keveset tudunk Faust életének állomásairól. Valószínű, hogy Johann Faust néven 1509-ben Heidelbergben szerzett diplomát, majd Lengyelországba ment természettudományt tanulni.

Nyilván hamarosan vándor asztrológus és szellemidéző lett, hiszen tudjuk, hogy Georg Faust néven nemkívánatos személlyé tette magát az erfurti egyetemen.

1520-ban III. György bambergi hercegérsek udvarában elkészítette az érsek horoszkópját. Ettől fogva “hercegérseki udvari asztrológus"-ként reklámozta magát. Nyolc évvel később, mint Jörg Faustus jövendőmondót, kidobták Ingolstadt városából.

Egy idő múlva Nürnbergben találjuk, mint a bentlakásos fiúiskola tanítómesterét, 1532-ben azonban elbocsátották és kiűzték a városból, mert megrontotta fiatal diákjainak erkölcseit.

Nagyon szívós lehetett benne a természetes életösztön, hiszen minden bukás és megszégyenítés után újra felszínre bukkant.

A víg kedélyű Faust névjegykártyákat osztott szét, amelyeken “a Szellemidézés és az Asztrológia Kútfője, a világ második Mágusa, Tenyérjósa, Levegőjósa, Tűzjósa és Vízjósa" címet adományozta magának.

1536-ban legalább két figyelemre méltó kliens kereste fel, hogy bepillantást nyerjenek jövőjükbe. Egy würtzburgi szenátor V. Károly Franciaország királya ellen viselt háborújának kimenetelét akarta kiolvastatni a csillagokból, egy Dél-Amerikába készülő német kalandor pedig arra volt kíváncsi, hogy expedíciójának sikerül-e rálelnie a mesés Eldorádóra.

Faust a jelek szerint kivívta mindkét megrendelője megelégedését, bár a második prófécia több józan észről, mint természetfölötti jövőbe látásról árulkodott. Azt jósolta, hogy az expedíció kudarcot fog vallani, és valóban, Eldorádót azóta sem találták meg.

A “tudomány" megfoghatatlan jelentése

A ma embere nehezen tudja elképzelni a reneszánsz kor emberének viszonyát a Faust és a többi jövendőmondó, alkimista, bűvész és csillagjós által művelt sokféle “tudomány"-hoz. Az asztrológia még a legműveltebbek szemében is komoly tudománynak számított.

A mágia azon válfajait is elfogadhatónak, más szóval “fehér"-nek tartották, amelyek természetes eszközökkel próbálták megismerni és uralni a természet titkos erőit.

Ha hihetünk a legendának, Faust azon kevesek egyike volt, akik a másik fajta, “fekete" mágia területére merészkedtek; abból a célból, hogy titkos tudásra tegyenek szert, vállalták a gonosz szellemekkel és démonokkal való érintkezés szellemi kockázatát. A világi és egyházi hatalmasságok támaszainak szemében visszataszító ördögi mesterkedések, melyeknek a jelek szerint Faust is sikeres vámszedője volt, igencsak lenyűgözték az egyszerű népet.

Valószínűnek tűnik, hogy akárcsak mások, akik az alkímia legjelentősebb képviselői, Faust is a Bölcsek Kövét kereste, azt a feltételezett katalizátort, melynek segítségével más fémeket arannyá lehet változtatni.

Néhány történész úgy véli, hogy Faust egyike lehetett annak a kevés számú “igazi alkimistá"-nak, akik a belső tökéletesség elérése és lelkük megtisztítása céljából folytattak magányos, kimerítő tanulmányokat. Elméletük szerint az életrajzában tátongó "lyukak" a világtól való elvonulás időszakai, amikor jövendőmondással és mágikus előadásokkal keresett pénzéből titokban végzett tanulmányokat.

Ezt a revizionista nézetet azonban nem sokan osztják. Faust neve a XVI. század vége óta teljes mértékben a fekete mágiával fonódott össze. Még Luther Márton is (aki a katolikus egyházon belüli visszaélések elleni tiltakozásával elindította a reformációt) azt állította, hogy csak Isten segítségével tudott megszabadulni a Faust által rászabadított gonosz démonoktól.

Jókor jött mítosz

Bármi is az igazság a valódi Faust körül, a kor szelleme kedvezett legendája virágzásának. Azt a kort a protestáns vagy katolikus, de mindenképp keresztény szellem uralta, és nyilvánvalónak tűnt, hogy az isteni kinyilatkoztatások igazsága előbb-utóbb elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül az emberi tudományok egészen más igazságaival.

Valójában a világi tudományokat annyira magától értetődően gonosz dolognak tekintették, hogy már a VI. századból ismerünk legendákat, melyek azon az elgondoláson alapultak, hogy a tudósoknak bizonyára el kellett adniuk lelküket az ördögnek, csak úgy tehettek szert tengernyi ismeretükre.

Theophilus, a korai keresztény egyház főesperese is gyanúba került, hogy a sátánnal cimborál. II. Szilveszter pápáról, akinek műveltsége messze megelőzte korát, széles körben hitték, hogy ördögi hatalmakkal szövetkezett. Még régebben, a keresztény korszak hajnalán egyes zsidó misztikusok varázsigéket találtak ki a sátán megidézésére, amely formulák még Faust idejében hozzáférhető mágikus könyvekben is megtalálhatók.

Ne feledjük, hogy akkoriban gyakorlatilag mindenki hitt az ördöngösség varázserejében. Úgy gondolták, hogy az ördög lázasan sürgő-forgó démonok segítségével szüntelen munkálkodik az emberi világban.

A Faust-monda hallatlan népszerűségének másik fontos tényezője a reformáció elterjedése volt. A protestantizmus hívei szembefordultak a római katolikus egyházzal, az intézményes vallást romlottnak minősítették, és visszatértek “Isten tiszta szavá"-hoz.

Faust törekvését, hogy behatoljon a tilalmas tudás birodalmába, akárcsak az emberi értelem minden más lázadását a Szent Biblia törvényei elleni, istentelen szándéknak tartották. Az ortodox protestáns hit szerint a varázsló már pusztán azért megérdemelte az örök kárhozatot, mert az isteni helyett az emberi tudást választotta.

Az ördögimádótól a bohócig

Az 1587-ben megjelent Johann Faust története című, darabos stílusú legendagyűjtemény révén Németországból Faust híre futótűzként terjedt szét a világon. Több kritikus ezt az úgynevezett Faust-népkönyvet tartja az első fontos német regénynek, amely meghódította a közönséget. Számos nyelvre lefordították. “A történetet valódi és megfigyelt eseményekből állítottam össze" - tódítja a névtelen szerző, majd számos, okkult képességű emberekről szóló középkori mese aktualizált változatát adja elő, a hősök helyébe mindenütt Faustot állítva.

A gyűjteményt együgyű humorú jelenetek tarkítják, melyeknek az a csattanója, hogy Faust rászed valakit. Némelyik passzusát azonban, például ahol Faust örökkévaló bűnhődését ecseteli a pokolban, őszinte meggyőződés fűti át. Mephistophelest vad és keserű ördögnek, Faustot pedig rémült bűnösnek festi, ismerős húrokat pendítve meg az olvasó szívében. A következő évszázad során a könyvnek még két másik verziója jelent meg, nagy sikert aratva az olvasók körében.

Ám közben a varázsló bámulatos hatalmát idéző anekdoták szóbeli hagyománya sem vesztett erejéből. Az ördöggel kötött szerződést sűrűn felemlegették hétköznapi helyzetekben, akárcsak azt az esetet, amikor Faust megcsapolt egy egyszerű, fából való asztalt, és bor folyt belőle, vagy amikor a tél derekán megparancsolta az ördögnek, hogy hozzon neki friss epret. Az egyik mesében annyira megéhezett, hogy kocsistul, szénarakományostul felfalt egy egész lovat. Egyszer a forró nyárban melege volt és unatkozott, a démoni erők havat varázsoltak neki, hogy kedvére szánkózhasson. Egy éjszakai dőzsölés során állítólag észrevett négy izmos fickót, amint egy hordóval küszködtek, hogy felhozzák a pincéből.

- Micsoda bolondok ! - kiáltott fel. - Én egymagam felhozom azt a hordót !

A fogadós és a vendégek hátrahőköltek a csodálkozástól, amikor a varázsló lement a lépcsőn, felpattant a hordóra és diadalmasan fellovagolt rajta az ivóba.

A bohóctól a hősig

A természetfölötti képességek ilyen megnyilvánulásai nevetségesnek tűnnek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Faust (ahogy a legendák állítják) a lelke üdvösségével adta meg az árát. Bebizonyosodott azonban, hogy a legenda alapelemei, melyek hatást gyakoroltak a tanulatlan nép lelkületére, általánosabb jelentést is hordoznak, és halhatatlan drámai, költői és zenei műveket ihlettek.

Az első, széles körben elismert ilyen alkotás bemutatójára Angliában került sor 1594-ben, egy évvel a szerző, Christopher Marlowe titokzatos halála után.

Bár tele volt tűzdelve a római katolikus vallás elleni indokolatlan kirohanásokkal, és meglehetősen bárgyú humor fűszerezte, a Doktor Faustus tragikus élete és halála témája révén az eljövendő kétszáz év minden Fausttal foglalkozó komoly irodalmi művére hatást gyakorolt. A főhősnek lelke üdvösségével kell fizetnie, amiért az isteni törvény ellen lázad. Marlowe Faustja nem közönséges csaló, se nem ördögimádó, a sátán segítségére ahhoz van szüksége, hogy megismerjen minden lehetséges emberi tapasztalatot. A dráma gyakran költői magasságokba szárnyal, például amikor a trójai Heléna szelleme megjelenik. Marlowe leghatásosabb sorai azonban azok, ahol Faust, felismervén végül alkujának szörnyűségét, kudarcra ítélt erőfeszítéseket tesz, hogy vezekeljen, de tudva tudja, hogy nem térhet ki a következmények elől. A reneszánsz közönség borzongott az iszonyattól, amikor Faust felidézte örökké tartó büntetésének vízióját.

A XVII. - XVIII. században, ha nem is ekkora költői erővel, de számos (főleg német) szerző írt darabot vagy bábjátékot Faust történetéből. Ezek az általában hátborzongató és együgyű művek nem is törekedtek az anyagban rejlő irodalmi lehetőségek kiaknázására. Ugyanekkor kelendőek voltak a Faust nevével forgalomba kerülő mágiakézikönyvek.

Ha a figyelmes olvasó szakszerűen és pontosan követte a könyv utasításait, elkerülhette, hogy veszélyes kapcsolatba kerüljön a sátánnal, vagy épp ellenkezőleg, szerződést köthetett vele, amit később kockázat nélkül megszeghetett.

Faust halála után csaknem háromszáz év telt el, amíg az életét feldolgozó talán legnagyobb irodalmi mű megszületett. A német költőfejedelem, Johann Wolfgang von Goethe, majd harminc évig dolgozott költői drámáján, a Fauston.

Az első rész 1808-ban, a második 1832-ben jelent meg. A mű főszereplője szakít a hagyományos értelmezéssel. Maga az Isten óvja meg őt az örök kárhozattól, mert “Az igaz ember, bárhogy is hibázik, nagyon jól tudja, mely az igazi út". Más szóval Goethe Faustja hős.

Nem éri be az értelem és a tudomány által megszerezhető tudással, és egyetlen olyan pillanatért eladja a lelkét, amely teljes kielégülést nyújt neki. Nem elégítik ki az érzékek “alacsony" gyönyörei, de megtalálja az élet értelmét egy egyszerű parasztlány szerelmében, akit elcsábított, majd elhagyott. A végső megváltást azonban annak köszönheti, hogy egy jobb társadalom létrehozására vágyakozik az egész emberiség számára.

Goethe örök érvényű üzenete az, hogy az ember a benne rejlő gonosz ellenére is elérheti a nemesség és jóság állapotát.

Talán nincs több olyan művész, aki ilyen filozófiai és lélektani mélységekig hatolva dolgozta volna fel Faust legendáját, de a történet sok más maradandó értékű művet is ihletett.

Hector Berlioz Faust elkárhozása című drámai kantátáját gyakran operaszínpadon is előadják. Charles Gounod Faust című műve minden idők egyik legkedveltebb operája.

Vajon mi érdekeset talált ennyi géniusz egy megvetett sarlatán erőszakos halálában ? Mitől oly népszerűek a róla szóló művek még napjainkban is ?

A válasz talán az Oroszlán fogadó falán levő bronztábla szövegében rejlik, amely világosan utal arra, hogy Faust, bár végül elkárhozott, huszonnégy évig élvezte a titkos sátáni erők adta tiltott hatalmat és gyönyöröket. Tiltottak... de milyen csábítók !