Hughes

 

Nicaragua földrengés sújtotta fővárosában, Managuában még füstölögtek a romok, amikor az angol alsóházban kínos kérdéseket tettek fel a belügyminiszternek. A kérdések egy férfira vonatkoztak, aki az adott pillanatban (1973 elején) a londoni Park Lane egyik legelőkelőbb szállodájának, a vadonatúj, Inn on the Parknak két teljes emeletét bérelte. Az illetőt Howard Hughesnek hívták, s a parlamenti kérdés feltevői (meg a választók is) jól tudták, hogy a félhivatalos statisztikák szerint Paul J. Getty, az olajmágnás után ő lehet a világon a második leggazdagabb amerikai…

A kérdések a brit parlamentben akkor arra vonatkoztak, hogy az útlevél és minden személyes okmány nélkül érkező Howard Hughes, a romokban heverő Managuából jövet, miképpen nyerhetett bebocsátást Nagy-Britanniába. A kérdést feltevő munkáspárti képviselő megállapította, "úgy látszik, egyes esetekben elég, ha az utas a csekk könyvét mutatja fel, s akkor eltekintenek a törvényesen megkívánt okmányoktól…"

Utóbb kiderült, hogy valóban az angol illetékes hatóságok hunyták le fél szemüket, a londoni Rothschild bankház közbenjárására engedték be a milliárdost és kíséretét minden papír nélkül Nagy-Britanniába miután a Rothschildok felhívták az angol kormány figyelmét arra, hogy Hughes legalább 130 millió dollárt akar beruházni Angliában.

Az utazás

Semmivel sem volt kevésbé rejtélyes Hughes átszállása Miami nemzetközi repülőterén. A milliárdos ugyanis egy kis lökhajtásos magánrepülőgépen érkezett Nicaraguából, amely akkor még az amerikai monopóliumok és Somoza diktátor családjának vadászterülete volt. Ahhoz, hogy átkeljen az óceánon, természetesen egy nagyobb gépre kellett átszállnia. Persze nem menetrendszerű gépre, hanem saját légiflottájának szalonnal és kórházi berendezésekkel felszerelt "zászlóshajójára".

Ebben az időben az Egyesült Államok nagy hatalmú és külön nyomozó hálózattal rendelkező adóügyi hatósága már évek óta hajszolta Hughest, miután óriási érdekeltségeinek labirintusában részvény és adócsalások egész légióját gyanították.

Ezért a milliárdos 1970 óta nem is lépett az Egyesült Államok területére. Előbb a Bahama szigeteken vásárolt egy luxusszállodát, utána Nicaraguába ment, onnan Kanadába, majd ismét Nicaraguába. Most is csak a földrengés kergette ki a Somoza család vendégszerető karjai közül. Így rövid időre, arcát beborító szakáll, fejébe húzott széles karimájú, fekete kalap és betegség gyötörte termetét borító takaró rejtekében, mégiscsak kénytelen volt Miami repülőterén amerikai földre lépni.

A vámhatóság egyik tisztje felismerte, és nyomban értesítette az adóügyi nyomozás washingtoni központját. A központ emberei azonnal felvették az érintkezést az igazságügy minisztériummal. Ott azonban meglepő választ kaptak, méghozzá magától a minisztertől. Az utasítás úgy szólt; hogy az adóügyi nyomozók szabadon vadászhatnak Hughes minden cégtársára, de magát a milliárdost hagyják békében… Így Miamiban a rejtélyes férfiú zavartalanul átsétált kisebbik repülőgépéből a nagyobbikba, hogy London felé induljon, ahol már a Rothschildok jóindulata várta.

Ez csak egyike volt azoknak a rejtélyes és sokszor visszataszító jelenetsoroknak, amelyek Howard Hughes pályafutását kísérték. Aligha lehet csodálni, hogy a nagyragadozók első generációja óta talán egyetlen szuper gazdag sem izgatta ennyire az amerikai közvélemény képzeletét. Érezték, nemcsak "egyszerűen" olyasvalakiről van szó, akinek magánvagyonát konzervatív számítás szerint két-hárommilliárd dollárra becsülték, hanem egyben olyan milliárdosról is, akinek életrajza (és főképpen az utolsó tíz esztendő, története) fölé a "kórkép" szó kívánkozott.

A kezdet

Howard Hughes Texasban nőtt fel. Apjáé volt a Hughes Tool Company nevű szerszámgépgyár, s Hughes tizenkilenc éves volt, amikor apja halála után örökölte, az akkor félmillió dollár értékűre becsült gyárat. A szerszámgépgyár legfontosabb terméke egy speciális olajfúró berendezés volt, amely évekig nagy bevételt biztosított. Később a Hughes Tool Company, a második világháborút közvetlenül megelőző, majd azt kísérő konjunktúra közepette, még jobban kivirágzott. Ez lett Howard Hughes vagyonának egyik alapja. Leányvállalatai szerte a világon megtalálhatók. Továbbra is elsősorban olajfúró berendezéseket gyárt, de helikoptergyártó részlege is van.

Az ifjú Hughes, röviddel az örökség átvétele után Hollywoodba ment, és 1930-tól kezdve, a szakemberek általános meglepetésére, sikeres producer lett belőle. Ő pénzelt néhány híressé vált filmet (A pokol angyalai, A vágott arcú, A kiközösített).

Finanszírozási tevékenysége nemcsak a filmekre, hanem a filmsztárokra is kiterjedt. Ő indította útnak egyebek között Jean Harlow és Jane Russel karrierjét. Hollywood "intimpistái" szerint nagy szerelmeinek sorában ott volt Lana Turner, Línda Darnell, Ginger Rogers és Ava Gardner. (Ez utóbbit egyszer felpofozta veszekedés közben, mire a színésznő hozzávágott Hugheshoz egy réz hamutartót, s a milliomost két hétig ápolták Los Angeles egyik kórházában…)

Egyes életrajzírói szerint ekkortájt bukkant fel első különös, patologikus vonása, a "tisztaságfetisizmus". Egy ízben találkája volt egy híres filmszínésznővel, akit nem talált elég tisztának. Utána utasítást adott inasának, hogy égesse el mindazokat a ruhákat, amelyeket aznap hordott, a kalaptól a cipőig. Akkoriban az embereket négy "tisztasági csoportra" osztotta, koszos, piszkos, mérsékelten piszkos, mérsékelten tiszta. Katherine Hepburnről, a nagyszerű színésznőről, akihez jó barátság fűzte, egyszer így beszélt: "Nagyon szerettem, mert tiszta asszony volt, aki négyszer is fürdött. naponta…"

A harmincas évek közepén

fordult Howard Hughes a repülés felé, és a légügyi szakembereket ugyan olyan meglepetés érte, mint korábban Hollywood filmszakértőit. Hughes, formális szakképesítés nélkül, nagyszerű és fantáziadús repülőgép tervezőnek bizonyult. Ekkor vetette meg a Hughes Aircraft Company alapjait. Ez a nagyszabásúvá fejlődött repülőgépkonszern lett pályafutásának e korszakában a Hughes Tool Company mellett gazdagságának és hatalmának második fő bázisa.

Röviddel az után, hogy birodalmának ezt a második erődjét felépítette, Roosevelt elnök 1936-ban tervezési érdemeiért magas kitüntetésben részesítette (Hughes volt az első, aki süllyesztett szegecsekkel összeállított gépet tervezett, s ezzel a levegő ellenállását csökkentve, nagyobb utazósebességet tett lehetővé.) 1937-ben többször is gyorsasági rekordot állított fel az Atlanti óceán átrepülésében, majd három nap és tizenkilenc óra alatt körülrepülte a Földet, ami akkor világrekordot jelentett…

A második világháború

persze felduzzasztotta a Hughes vállalatok vagyonát, a tervezésben azonban e különös milliárdos munkáját már nem kísérte szerencse. Fantáziája elragadta. Nem vette figyelembe az akkori időszak technológiai lehetőségeit, és olyan nyolcmotoros, 200 tonnás szállító repülőgépet térvetett, amely 700 katonát szállíthatott volna. A gépet Spruce Goose-nak (Takaros Liba) keresztelték. Ez a madár azonban csak egyszer emelkedett a levegőbe. Amikor az amerikai kongresszusban azzal vádolták Hughest, hogy a prototípus építésére 18 millió dollárt pazarolt el az állam pénzéből, maga ült a Takaros Liba pilótafülkéjébe. A gép azonban Los Angeles kikötője felett alig két kilométeres utat tudott megtenni, mindössze 35 méter magasságban. (A madarat ettől kezdve Hughes szigorú őrizet alatt tartotta egy külön hangárban, amelynek csak az évi bére 46 ezer dollár volt.) Életének egyes krónikásai szerint ez a madár "a valóságtól való makacs elszakadásának" jelképe volt.

A második világháború utolsó éveiben és közvetlenül a háború után Hughes egy ideig még egyszerre foglalkozott repüléssel és filmgyártással. A "valóságtól való makacs elszakadása", úgy látszik, nem akadályozta meg abban, hogy fel ne duzzassza vagyonát.

Legkalandosabb vállalkozásai is mind busás haszonnal végződtek. Egy időben övé volt a híres RKO filmgyár, s noha minden üzleti éve veszteséggel zárult, a gyárat mégis több tízmilliós haszonnal sikerült továbbadnia.

Hasonló volt a helyzet a Trans World Airlines (TWA) légitársasággal, amely 1948 és 1966 között ugyancsak Hughes birodalmához tartozott. Amikor 1966-ban hosszú pörlekedés és számos bírói ítélet utón eladta TWA részvényeit, egy összegben 546 millió dollárt kapott. Amerikai pénzügyi szakemberek szerint ez volt a legnagyobb összeg, amelyet egyetlen ember egyetlen alkalommal, valaha is felvett…

Las Vegas

A TWA-val való szakítás után a részvényekért kapott hatalmas összeg egy részét bölcsen "visszapumpálta" a két családi alapvállalatba, másik felét pedig (körülbelül 250 millió dollárt) az amerikai mulató és szerencsejáték paradicsom, Las Vegas felvirágoztatására fordította. Pénzügyileg ez is zseniális húzásnak bizonyult. Las Vegas fellendülése, a szállodák, a mulatók, a játékkaszinók sora és nem utolsósorban a hozzájuk kapcsolt telekspekulációs tevékenység újabb számlálatlan milliókat hozott Hughesnek. A 60-as évek közepére így alakult ki nagyjából a Hughes birodalom eredeti képe, amelynek a szerszámgépgyár és a repülőgépkonszern mellett Las Vegas kalandorokkal és gengszterekkel zsúfolt világa lett a harmadik támaszpontja.

A Hughes sztori eddig a pillanatig még nem lépte át a szuper gazdagok világának szokásos és egyáltalán nem merev normáit. 1966-tót kezdve azonban a titok és a fantasztikum légköre úgy megsűrűsödött Hughes körül, hogy sokan azt kezdték fontolgatni nem őrült-e vajon meg ez a különös milliárdos ?

A rejtőzködés

Ekkoriban kezdődött ugyanis Hughes elzárkózási korszaka, amely halála pillanatáig tartott. 1966-tól kezdve tíz esztendővel később bekövetkezett haláláig, gyakorlatilag nem lehetett látni a nyilvánosság előtt. Ez alatt alig fél tucat emberrel beszélt személyesen öt percnél hosszabb ideig. Pénzügyi birodalmának ügyeit általában külön telefonján intézte. (Munkatársai féljegyezték: előfordult, hogy egy-egy beszélgetés kilenc óra hosszat tartott…)

Hughes egymást követő rejtekhelyein megszűnt az idő. Sem naptárt, sem órát nem tűrt meg, és szobáit vastag függönyök védték a nappali világosságtól. Közvetlen munkatársai háromszor nyolcórás műszakban dolgoztak. Ez lehetőséget adott a milliárdosnak arra, hogy a napszakok változásától függetlenül akkor dolgozzék (telefonon), egyék és aludjék, amikor éppen kedve tartja.

E titokzatos korszak nyitánya az volt, hogy 1966. november 27-én bútorszállító teherautó állt meg a Las Vegasban levő Desert Inn (Sivatagi Fogadó) nevű luxusszálloda személyzeti bejárója előtt. A teherautó belsejében, a deszkákra dobott matracon feküdt a milliárdos. Majd feltápászkodott, belépett egy külön liftbe, amely egyenesen a valóságos erőddé kiépített legfelső emelet 12 szobás lakosztályába röpítette.

Ezen az estén Howard Hughes eltűnt a világ elől. A lakosztály a mormon szekta válogatott tagjaiból álló felfegyverzett testőrség, az úgynevezett mormon maffia őrizte. Különös figurák voltak ezek a mormon testőrök, félig üzletemberek, félig ápolók, de egy kissé gengszterek is. Ők mérték jóformán óránként Hughes vérnyomását, mosdatták és öltőztették, megmelegítették rendszerint dobozos leves konzervből álló, egyszerű ebédjét.

Ahogy múltak az évek, s amiképpen hanyatlott a hajdan dáliás Hughes egészsége, a lassan élő csontvázzá soványodó és veseelégtelenséggel küzdő milliárdos mellett szörnyű feladatokat is kellett végezniük. Eleinte ők látták el a feltehetően lassan őrületbe csúszó Hughest kábítószerekkel. (Később ő maga injekciózta magát, mert állandóan attól rettegett, hogy a mormon maffia tagjai fertőzött tűt használnak...)

Tisztaság mániája, amely korábban egyszerű különcségnek tűnt, betegségének szerves részévé vált. Állandóan sterilizált, dobozokba zárt papírkendők hevertek körülötte. Egyetlen kilincshez, pohárhoz, evőeszközhöz, okmányhoz nem nyúlt puszta kézzel. A légkondicionáló berendezést leállíttatta, mert úgy vélte, hogy az halált hozó bacilusokat áramoltat a szoba levegőjébe. Az emberi ruházatot is bacilusfészeknek tekintette, fokozatosan rászokott arra, hogy mezítelenül heverjen szobájában, egy gondosan fertőtlenített lepedőn. Ruhát csak akkor vett magára, amikor, alig néhány alkalommal, megváltoztatta rejtekhelyét. Amikor vesebaja már előrehaladott állapotban volt, a kábítószerek roncsoló hatása is mindjobban érződött rajta, egyre nehezebb helyzetbe hozta a mormon testőrség személye körül szolgálatot teljesítő tagjait.

Azt senki sem tudja pontosan, hogy mikor lépett át Howard Hughes az őrület határán, s hogy üzleti szempontból egyáltalán átlépett-e. Életrajzírói szerint az a legvalószínűbb, hogy félig öntudatlan időszakait állapotának ideiglenes javulása idején, erőteljes és sokszor zseniális húzásokat eredményező üzleti tevékenység kísérte. Egyesek szerint egészen haláláig, tehát 1976-ig, mások szerint 1974-ig, meg tartotta a tényleges ellenőrzést üzleti birodalma felett.

Az első rejtekhely

A rejtőzés első állomásán, a Desert Inn kilencedik emeletén, amikor szervezete még aránylag épségben volt, a hatalmas lakosztályba több százezer dollár értékű elektronikus felszerelést zsúfoltak össze, amely azonnali és közvetlen rádiótelefon kapcsolatot biztosított a milliárdosnak minden üzleti érdekeltségével. Külön felszerelés gondoskodott arról, hogy telefonbeszélgetéseit senki se hallgathassa ki. Éjszaka a lakosztály tizenegy erkélyét fényszórók világították meg, s a falakra kívülről televíziós kamerákat szereltek, hogy az őrség szobájából az épület körüli minden gyanús mozgást figyelemmel lehessen kísérni.

A Desert Inn kilencedik emeletén négy évig rejtőzködött Hughes. Egészen addig, amíg az adóügyi hatóságok nyomozóinak megjelenése után úgy vélte, egyszerűbb és kényelmesebb, ha külföldről irányítja vállalatait. Az elektronikus felszerelésék minden rejtekhelyre elkísérték, a Bahama szigetektől Nicaraguáig. Itt, Nicaraguában történt meg első ízben, hogy Hughes maga beszélt különös életmódjáról, mégpedig egy Somoza diktátorral folytatott, három percig tartó találkozás során. Kissé zavaros tekintettel azt mondta, "Találmányokon dolgozom, de folyton zavarnak. Így hát megmondtam az embereimnek, hogy senkit sem akarok látni. Lehet, hogy kissé túlzásba vittem…"

Londonban

1973-ban a londoni búvóhely (amelyet utóbb, még a Bahama-szigetek és Mexikó követett) szálloda lévén, fényszórókkal, s falakra szerelt televíziós kamerákkal nem dicsekedhetett. De azért Londonba is megérkeztek Hughes külön lakberendezői, hogy a milliárdos nyugodt idegállapotának biztosítására a falakat és az ablakokat fekete tapétával és függönyökkel takarják el. A mormon maffia, itt is az előszobában tanyázott (alkalmazottait Hughes azért választotta e vallási közösség köréből, mert általában megvesztegethetetleneknek tartják őket). A szálloda személyzete nem léphetett be a lakosztályba, csak az ágynemű váltását intézhette egy szobalány, de azt is két fegyveres őr kísérte. Az ajtókra természetesen külön biztonsági zárakat szereltek, a régi kulcslyukakat pedig betömték…

Így hát London kellős közepén is biztonságosan működtek a Hughes birodalom császárának biztonsági rendszabályai. A nagy angol lapok hiába béreltek hosszú hetekre méregdrága lakosztályokat a szomszédos Londonderry szállodában, s teleobjektívjeiket hiába irányították a lakosztályok ablakából a milliárdos szállodája felé, Hughesről nem sikerült fényképet készíteni. Életének utolsó tíz esztendejében a nagy amerikai és angol lapok általában 50-70 ezer dollárt kínáltak egy Hughes fényképért. Senki sem akadt, aki a megrendelést teljesíteni tudta volna…

Amikor a milliárdos halála után életéről könyvek jelentek meg, az 1966 utáni időszakról szóló fejezeteket nem fényképek, hanem a hajdani testőrök leírása alapján készített rajzok illusztrálták…

A rejtőzés hullámzó, szörnyű fájdalmakkal és kábítószeres kábulattal mind sűrűbben terhelt éveiben is tovább folytatódott a Hughes birodalom építése. Ehhez, úgy látszik, az egyre ritkábbá váló világos időszakok is elegendőnek bizonyultak.

Hughes mindenekelőtt arra vigyázott, hogy a hatalom csúcsaihoz fűződő szálakkal akkor is biztosítsa pénzügyi befolyását és homályos manővereinek sérthetetlenségét, amikor mezítelenül hevert fertőtlenített lepedőjén az elsötétített szobákban.

CIA

Ennek a kapcsolatrendszernek két döntő vonulata volt a szokásos üzleti húzásokon kívül. Az egyik Hughes kapcsolata a Nixon családdal. A másik és ettől nem teljesen független együttműködése a CIA-val, az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynökségével.

Ami a Nixon kapcsolatot illeti, ő volt az első, aki már 1956-ban, még a rejtőzés korszaka előtt felismerte az akkor alelnöki tisztséget betöltő Nixon személyében rejlő "politikai fantáziát" és nem kevesebb, mint 200 ezer dolláros, soha vissza nem fizetett személyes kölcsönt nyújtott az alelnök fivérének, Donald Nixonnak, aki egy homályos sikkasztási ügy miatt pénzzavarba került.

A Nixon kapcsolat igazi mélységét azonban csak az emlékezetes Watergate ügy során sejtették meg az amerikai törvényhozás vezetői.

Csak sejtették, mert a teljes igazság mindmáig ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy igen sok szakértő véleménye szerint az amerikai politikát és társadalmat alapjaiban megrendítő, és Nixon példátlan bukását okozó Watergate ügy, voltaképpen a Hughes Nixon kapcsolat miatt robbant ki !

(Emlékeztetőül: a Watergate eredetileg csupán egy Washingtonban épített luxusszálloda neve volt. Az 1972-es választási kampány során a köztársaságpárti Nixonnal szemben álló demokrata párt nemzeti bizottságának irodája tanyázott ebben az épületben. A Fehér Ház vezérkara Nixon tudtával felbérelt néhány CIA ügynököt, akik iratok és titkok után kutatva, betörtek a Watergate házba. A betörők egyik csoportja azonban lebukott. Ezzel elindult a lavina, amely előbb Nixon alacsonyabb rendű munkatársait sodorta el, majd a hatalom centruma felé haladva végül az elnököt is megsemmisítette politikailag és erkölcsileg. A Watergate ügyet kísérő kongresszusi vizsgálatok tárták fel első ízben a CIA számos gyilkossági vállalkozásának részleteit is, döntő hatást gyakorolva ezzel a világpolitikára.)

Voltaképpen mindig rejtély volt, hogy Nixon és emberei miért szervezték meg ezt a betörést, amikor az elnök biztos lehetett újjáválasztásában. Egyébként meg is választották, a botrány csak a választási győzelem után vált tűrhetetlenné.

Mindmáig az egyetlen logikusnak tűnő magyarázat: a Hughes kapcsolat...

A Watergate ügyit kísérő kongresszusi vizsgálatok során ugyanis kiderült, hogy nemcsak a fivér, Donald Nixon kapott pénzt Hughestől, hanem maga az elnök, Richard Nixon is. Százezer dollárról volt szó, amelyet az akkor már rejtőzködő Hughes megbízásából - 100 dolláros bankjegyekben - a mormon maffia egyik tagja vitt el Nixon legbizalmasabb barátjának, egy Charles, Rebozo nevű üzletembernek. Az nem derült ki, hogy a pénzt mire költötték. "Jóindulatú" kombinációk szerint felhasználták az 1972-es elnökválasztási kampányban. Mások viszont úgy vélik, hogy Nixon részben ebből a kegyes adományból vásárolta fényűző kaliforniai birtokát a Csendes óceán partján.

Csakhogy, s ez a sors különös fintora volt, a demokrata párt nemzeti bizottságának élén is Hughes embere állott !

Lawrence O'Brien, a bizottság nagy tekintélyű elnöke korábban a Hughes érdekeltségek propagandairodáját vezette Washingtonban. A Watergate házban az ő irodájába törtek be a Fehér Ház-béli vezérkar és a Nixon által felbérelt CIA ügynökök. A kongresszusi vizsgáló bizottságok előtt elhangzott vallomások szerint egyszerűen azért, mert Nixon attól rettegett, a demokrata pártnak dolgozó O'Brien, Hughes hajdani alkalmazottja, esetleg tud a százezer dolláros vesztegetésről, meg a testvérének korábban küldött 200 ezer dollárról. Ezért szánta rá magát arra, hogy felbérelt ügynököket bízzon meg, kutassák át O'Brien irattárát, és szobájában helyezzenek el lehallgató készülékeket.

Az ügyet teljes világossággal sohasem tisztázták. Mindenesetre ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat, amely a kongresszusi bizottságok előtt az egész világpolitikát megrengető Watergate ügy, illetve a betörés okáról elhangzott. Mindmáig ez marad a leglátványosabb példája azoknak a pénzügyi kapcsolatoknak, amelyek az amerikai üzleti és politikai világ főszereplőit összekötik, és amelyek csak nagy politikai katasztrófák alkalmával, s akkor sem egész mélységükben, bukkannak elő a bizalmas kapcsolatok jótékony homályából.

A második kapcsolatlánc a CIA csúcsaihoz fűzte e rejtélyes szuper gazdagot és birodalmát. A kapcsolatteremtés alapja a Hughes Aircraft Company volt, amely elektronikus kémkedés céljait szolgáló számítógépeket gyártott, és a legkifinomultabb kémműholdak különböző alkatrészeit is. 1968 és 1975 között a CIA 32 szerződést kötött Hughes repülőgépgyárával, több mint hatmillió dollár értékben rendelt műszereket elektronikus kémkedés céljaira.

A Hughes Aircraft Company építette 50 millió dollárért a CIA megbízásából a Glomar Explorer nevű óriási mélytengeri kutatóhajót. Ezt úgy konstruálták, hogy hatalmas acél állkapcsokat ereszthessen a tengerfenékre. Kettős feladata volt a hajónak, azt remélték, hogy a tenger mélyéről kiemelhetik egy szovjet nukleáris tengeralattjáró roncsait, amely, legalábbis a CIA ügynökeinek információi szerint, akkoriban állítólag elsüllyedt. Különösképpen azokát a fedélzeti számítógépeket akarták volna megszerezni, amelyek a nukleáris irányítás rejtjelkulcsait őrizték. A kísérlet nem sikerült, s miután szigorú titoktartás övezte, azt sem lehet tudni, hogy a CIA eredeti értesülése a tengeralattjáró állítólagos elsüllyedéséről több volt-e egyszerű blöffnél. A Hughes halála után napvilágra hozott okmányok inkább arról tanúskodnak, hogy a Glomar Explorer igazi feladata az volt, hogy a CIA számára atom tengeralattjárók felderítésére szolgáló műszereket és jelzőberendezéseket helyezzen el a tenger mélyén.

Egy dolog biztos: a Hughes Aircraft Company volt a titkosszolgálat és a milliárdos kapcsolatának alapja és a Glomar Explorer e kapcsolat leglátványosabb bizonyítéka.

Feltűnik Maheu

Szövődtek azonban más szálak is. Hughes oldalán megjelent egy titokzatos "üzletember", név szerint Robert Maheu. (Onassis ügyben már találkoztunk vele.) Ez a Maheu eredetileg CIA ügynök volt, és a Watergate ügy után tartott kongresszusi vizsgálatok során kiderült, már a 60-as években is a kémszolgálatnak dolgozott, és részt vett azoknak az egymást követő gyilkossági kísérleteknek a megszervezésében, amelyek során Fidel Castrót a CIA emberei, nyilvánvalóan nem a Fehér Ház tudta nélkül, el akarták pusztítani. 1962 és 1970 között kilenc ilyen kísérletre derült fény az amerikai kongresszus vizsgálóbizottsága nyomán.

Maheu és Hughes később egymásnak ugrottak elsősorban azért, mert Maheu ki akarta használni Hughes fizikai hanyatlását. Előbb az elzárkózottan élő milliárdos valóságos "világi helytartója" lett, majd különböző üzleti manőverekkel meg akar kaparintani a Hughes érdekeltségek egy részét. Az ellenfél azonban súlyos betegen, és feltehetően már az elmebaj felé haladva, keményen visszaütött.

Maheu-t egyik napról a másikra elbocsátotta, mire az beperelte volt főnökét. Ennek a pernek a során Hughes CIA kapcsolat újabb részletei kerülte nyilvánosságra. Maheu például okmányokat mutatott be. Ezek arról tanúskodtak, hogy Hughes elsősorban üzleti okokból keresett kapcsolatot hazája kémszolgálatával. Elgondolása az okmányok szerint az volt, hogy ha CIA kapcsolatait erősíti, titkos információk birtokában zsarolhatja az amerikai kormányt, és megakadályozhatja, hogy adócsalási ügyekben, meg különböző trösztmanipulációkban a körmére nézzenek…

Ennek a pereskedésnek a során vált ismeretessé a Hughes CIA kapcsolat harmadik eleme. Amikor O'Brien, a Hughes érdekeltségek washingtoni képviselője a demokrata párt nemzeti bizottságának elnöke lett, utódjául egy Robert Bennett nevű embert jelöltek ki. A Fehér Ház rövidesen megbízottat küldött Hugheshoz, akivel az ekkor már elzárkózottan élő milliárdos, házi telefonon tárgyalt…

Ennek a megbeszélésnek az eredményeképpen Bennett, persze Hughes pénzén, megvásárolt egy washingtoni reklámcéget, a Mullen és Társa nevű vállalatot. A Mullen cég már 1962 óta valójában a CIA egyik fedőszerve volt. Stockholmtól Szingapúrig a világ tucatnyi városában tartott fenn képviseletet. Ezek a helyi irodák az amerikai kémszolgálat kirendeltségei voltak. (Egyébként Bennett, a Mullen cég elnöke, egy személyben a Hughes érdekeltségek egyik vezérigazgatója is.)

Ily módon aligha túlzás, amit a milliárdos halála után megjelent, A Hughes okmányok című könyv szerzői, Davenport és Eddy írtak le végkövetkeztetésként: "Nem vitás, hogy Hughes üzleti tevékenységében a CIA fedőszerveként szerepelt. A kínzó kérdés csak az, miegyebet tett még a CIA megbízásából, amiről nem tudunk …?…"

A holding

Szigorúan üzleti szempontból Hughes nem sokkal halála előtt még egy nagyszabású átcsoportosítást hajtott végre. Ez akkor történt, amikor Maheu-t eltávolította, és meg akarta szilárdítani személyes hatalmát. Az átcsoportosítás lényege az volt, hogy az összes, ekkor körülbelül 3 milliárd dollár értéket képviselő Hughes érdekeltségeket egyetlen óriási holding társaságba vonták össze. Ennek egyetlen részvényese, tehát százszázalékos ura, Hughes volt, s a társaság a Summa Corporation nevet kapta. Mintegy jelezvén, hogy a milliárdos minden érdekeltségét összefogja.

A Summa Corporation legfontosabb vállalatai a következők voltak: 1. a Hughes Airwest Légitársaság ; 2. a KLAS-TV televíziós hálózat; 3: hét játékkaszinóból és luxusszállodából álló hálózat Las Vegasban; 4. szállodák és földbirtokok a Bahama-szigeteken, valamint Nevada, Arizona és Kalifornia államban; 5. arany és ezüstbányák; 6. a Hughes Helikoptergyár. Ezen kívül a milliárdos birodalmához tartozott még a már említett Hughes Aircraft Compány.

Ez adómanipulációs okokból és a CIA kapcsolatok hatásosabb elrejtése végett a milliárdos által létesített "orvosi intézet" tulajdona volt. Az intézet ügyeit azonban egy végrehajtó bizottság élén, Hughes irányította, főmegbízotti rangban.

Az utolsó napok

Ilyen kalandok és rejtélyek sorozata után köszöntött be a vég, amely a "szuper gazdagok klubjának" egyik legkülönösebb figuráját Mexikó elegáns fürdőhelyén, Acapulcóban érte. Vándorlásai során, az immár szörnyű állapotban lévő Hughes, a Bahama szigetekről költözött Mexikóba, és a fürdőhelyen kibérelte az Acapulco Hercegnője nevű szálloda legfelső emeletét. Krónikus vesebaja fokozatosan elhatalmasodott rajta. Alig vett magához táplálékot, és még desztillált vizet sem volt hajlandó inni. 1976. április 4-én a Summa Corporation floridai főképviselője váratlanul mentőrepülőgépet rendelt. Á pilóták és az orvos, utasítást kaptak, hogy repüljenek Acapulcóba. Ugyanakkor a texasi Houston városában, a Standard Oil felhőkarcolójának két emeletét bérlő Hughes iroda riasztotta a város legjobb kórházát. Azt mondták a kórház vezetőjének, hogy rövidesen egy intenzív kezelést igénylő, súlyosan beteg érkezik, akit "John Connover" -nek hívnak. Április 5-én délben lezárták az Acapulcó Hercegnője valamennyi kijáratát, és a tiltakozó szállodavendégeket szobáikba terelték. Röviddel utóbb hat ember jelent meg a szálloda hallban. Kerekes hordágyat toltak, amelyen egy csonttá soványodott, 40 kilós öregember feküdt. Arcát oxigénmaszk borította.

A repülőgép felszállt Acapulcóban, de Hughes Connover mégsem érkezett meg élve, az Egyesült Államok területére. A levegőben halt meg. Apja mellé temették egy jeltelen sírba.

Összesen 16 ember vett részt a szertartáson. Másnap megírták a lapok, hogy az amerikai hírszerző szolgálat szürke eminenciása, a CIA szervezetén belüli kémelhárítás vezetője, a rettegett James Angleton sírt, amikor hírt vett Hughes haláláról.

Így kiáltott fel: "Howard Hughes! Ha meg kellett védeni a haza érdekeit, ez az ember tudta, hol a helye. Szerencsések lehettünk, hogy ő a miénk volt…"