Víz

Víz

Az olasz hatóságokat az a hír ébresztette 1966. november 3.-án, éjfél körül, hogy az Arno folyó kilépni készül medrébõl, és hogy Firenze lakóit nem ártana azonnal kitelepíteni.

A felelõs miniszter Taviani úr határozottan úgy döntött, hogy nem tesz semmit…

Ha a nép megneszeli a veszélyt, a városból kivezetõ utak biztos bedugulnak, mivel az emberek autóikkal menekülnek majd, - érvelt a miniszter úr.

Nem szólva arról, hogy a kiürítési parancs felesleges pánikot is kelthet, amit mindenáron el kell kerülni. Ezzel visszatért ágyába…

Az Arno rendesen át is törte a gátakat…

Némiképp hasonló helyzet alakult ki 1888. novemberében, mikor az Allegheny hegyekben levõ South Fork Halász és Vadászklub vezetése amellett döntött többedszer, hogy visszautasítja a Cambia Iron Company ajánlatát.

A jóindulatú cég szerette volna megjavítani a South Fork tárolót feltöltve tartó vízzáró gátat.

A zsilipeket márpedig soha nem szabad megnyitni, (érvelt az ellenzõ vezetés), mert az a gazdag klubtagok által oly nagyra értékelt halakat és a poétikus csöndet megzavarná, s ennek nem lehet kitenni a legjobb pittsburghi családokhoz tartozó klubtagok érzékenységét…

1889. május 31-én egy hatalmas felhõszakadás a tavat tárolóképessége felsõ határáig megtöltötte. Délután 3 óra 10 perckor megnyílt a gát, és egy vízfal - mint holmi skatulyát - elsöpörte Johnstownt.

Kétszázhúsz ember, köztük sok Halász és Vadászklub-tag fulladt vízbe…

Bruce Ismay, a White Star Line hajóstársaság elnöke 1910-ben úgy ébredt, hogy nincs mese, õ egy tekintélyes, új zászlóshajót fog építtetni.

A döntések szerint a hatalmas tengerjárót, melyet 46.300 tonnásra terveztek, új építési módszer szerint kellett szerelni, (ami több, vízbiztos elválasztófalat jelentett, melyek szabályos közökre osztották a hajótestet.)

Úgy gondoljuk, a hajó elsüllyeszthetetlen, jelentette ki a társaság alelnöke, amikor a hajót elsõ, (New York-ba vezetõ) útjára bocsátotta, s mely hajó elõkelõségekkel és fontos személyiségékkel telt meg.

Olyan magabiztosak voltak a White Star Line emberei, hogy a fedélzetre mindössze jelképes számú mentõcsónakot raktak.

A hajó neve Titanic volt…

A balsorsú Titanic átka még napjainkban is hatni látszik.

Lord Lew Grade 1979-ben fogott bele sikeresnek a legjobb indalattal sem mondható filmjébe, "Emeljük ki a Titanic-ot" címmel.

A költségét többnek becsülték, mint eredetileg a mélység hatalmas óriásáét.

Lord Grade bánatosan közölte az elkeseredett részvényesekkel, "Kiemelni a Tiranic-ot… - olcsóbb lett volna az Atlanti-óceán lecsapolása"…

1950.-ben Egyiptomban úgy döntöttek, hogy a gazdaság fellendítése érdekében a Nílust Asszuán-nál egy hatalmas gáttal zárják el. A roppant mennyiségû vízzel meghajtott turbinákkal rengeteg, aránylag olcsó elektromos áramot szándékoztak termelni. Ezen kívül - úgy gondolták - a gáttal szabályozhatják a folyó áradását is, amely így minden évben megtervezhetõ mértékû lesz.

A gát meg is épült, segítségével a Nílus völgyében egy csaknem 500 kilométer hosszú tavat képeztek. Innen mintegy 100.000 embernek kellett elköltöznie, s áttelepítettek néhány fáraók-korabeli mûemléket is. Cserében az erõmû csakugyan megtermeli a beígért elektromos energiát, Egyiptom szükségletének a felét.

Csakhogy a Nílus az elõzõ öt és félmillió évben gyors sodrú folyó volt...

Ennek köszönhetõen szállította magával a kincset érõ, szerves anyagokban gazdag üledékét, és ennek köszönhetõen jóval kevésbé párolgott a tûzõ egyiptomi napon, mint mondjuk egy viszonylag nyugodt vizû tó. A vízgyûjtõ medencében viszont a Nílus hordaléka szépen leülepszik, a víz 29 százaléka pedig elpárolog. Vagyis ha manapság átengedik a vizet a turbinákon, már korántsem ömlik szét akkora területen, mint a fáraók korában, és jóval kevesebb tápanyagot szállít magával. A megtermelt elektromos áram nagy részét így kénytelenek mûtrágya-gyártásra fordítani.

De ez még csak a kezdet.

Az immár hordalékban szegény Nílus deltája, amely Egyiptom legértékesebb földje, már nem növekszik tovább, sõt, helyenként már el is mossák a tenger hullámai. A gát tehát nemhogy új termõföldeket hozott volna, de a meglévõt is csökkenti…

A tápanyagban gazdag üledék még egy helyrõl hiányzik, amelyre akkor senki sem gondolt: a Nílus vize biztosította az algák burjánzását a delta körüli tengerben. Az algák pedig hatalmas szardíniarajokat tápláltak. Egyiptom halászatának legértékesebb kincsét…

(Köszi, Mr. Hyde :-)

/Alabama, 1969. augusztus 15./

1969-ben a Camille nevû hurrikán 143 áldozatot követelt, a Mississippi-öböl partjai mentén. Az áldozatok többségének nem volt más bûne, mint az, hogy rossz idõben, rossz helyen tartózkodott, nem úgy, mint az a húsz ember, akiket a tengerparton sörivászattal és grillezéssel egybekötött “Hurrikán-partiról" sodort el a forgószél.

A mentõcsapatok határozott figyelmeztetése ellenére, sokan háborítatlanul folytatták az ünneplést. A “tenger-parti partik" résztvevõi magabiztosan kijelentették, hogy az erõs, betonalapokon nyugvó második emeleti lakosztályaikban tökéletes biztonságban vannak, a hurrikán mit sem árthat nekik.

Jóhiszemûségük tragikus tévedésnek bizonyult, amikor az egyik, több mint hétméter magas hullám nem csak a lakásba tört be, hanem lerombolta az egész épületet, a bent tartózkodók pedig szabad prédáivá váltak az elsöprõ erejû szélnek és az óceán iszonyatos erejû hullámverésének.

A hurrikánrajongók túlnyomó része életét vesztette. A néhány túlélõt kilométerekkel sodorta odább a szél….

Forrás: Mobile (Alabama) Press Registen

/Ukrajna, 1999. május 25./

Egy kijevi halász áramütés következtében vesztette életét, miközben a Tereblja folyón halászott.

A negyvenhárom éves férfi kábeleket csatlakoztatott házának fõvezetékéhez, a kábelek végét pedig a folyó vizébe vezette, hogy a leadott áramütéssel ölje meg a halakat, amelyek aztán egyszerûen feljönnek majd a víz felszínére.

A férfi tehát minden kétséget kizáróan tisztában volt az áramütés életveszélyes voltával, mégis, megpillantva a víz tetején lebegõ ínycsiklandozó halakat, anélkül lábalt bele a vízbe összegyûjteni a zsákmányt, hogy kihúzta volna a feszültség alatt lévõ vezetéket a folyóból…

A végkifejlet elõre sejthetõ: a halász osztozni kényszerült a halak sorsában…

Forrás: Deutsche Press-Agentur, Bloomberg News Source

/Kanada, 2000. Január 1./

Vannak emberek, akik Újév napján szívesen csobbannak bele az óceánba egy kis frissítõ fürdõre.

Jegesmedve-fürdõnek nevezik azt az eseményt, ami legtöbbünk számára színtiszta õrültségnek tûnik.

Ha laki látta a Titanic címû filmet, vagy olvasott valaha eszkimókról, az tudja, hogy a jeges vízben rohamos gyorsasággal hûl ki az emberi test, s a halál perceken belül beállhat.

"Hõsünk", Adrian, aki erdészetbõl szerzett diplomát, úgy látszik nem volt tisztában ezekkel a mindenki számára közismert tényekkel.

A harmincnyolc éves férfinak a barátaival a Kingsmere-tó jegén lejátszott hokimeccset követõen jutott az eszébe, hogy milyen jó is lenne egy jegesmedve-fürdõt venni a tóparttól két méterre vágott lékek egyikében.

Hajnali fél kettõ volt, amikor lemerült a vízbe, és soha többé nem bukkant föl.

Aligha akad olyan felnõtt ember, aki ne tudná, hogy szinte lehetetlen megtalálni a kicsiny léket, ha valaki becsúszott a jégtakaró és a víz alá. (Nem beszélve a hidegvíz okozta sokkhatásról, amelynek ilyen esetben ki van téve az emberi szervezet.)

A kétségbeesett barátok Adrian után vetették magukat, de nem sikerült rábukkanniuk. Autóik fényszóróit a lékre irányították, hogy segítsenek Adriannek megtalálni a visszafelé vezetõ utat, próbálkozásuk azonban nem járt eredménnyel…

- A víz csak derékig ért - (mondta a fiú bátyja), biztosan elvesztette a tájékozódási képességét.

Adrian megfagyott testére a tûzoltók bukkantak rá, nem messze a léktõl, amely halálba csalta õt…

Forrás: Toronto Sun, Ottawa Citizen, Montreal Gazette

/Maine, 1999. október 9./

Egyesek ágyban, párnák közt halnak meg, akadnak azonban olyanok is, akiknek nem adatik meg, hogy ilyen békésen távozzanak.

A huszonhárom éves Benjamin a lehetõ legvisszataszítóbb körülmények között volt kénytelen búcsút venni az árnyékvilágtól, beleesett egy hatalmas szennyvízgyûjtõ medencébe.

A rendõrség feltételezése szerint túlságosan gyorsan hajtott 1998-as évjáratú Mazdájával, és nem tudta bevenni a szennyvíztelep elõtti jobb kanyart.

A nyomokból világossá vált, hogy jócskán túllépte a megengedett sebességhatárt, és emiatt törte át a láncokból összeszerelt kerítést.

Keresztülszáguldva a telepi úttól elválasztó köztes sávon, lerombolta a feldolgozatlan szennyvizet tartalmazó tartályt körülvevõ alacsony palánkot is.

A búvárok a majdnem öt méter mély medence fenekén egyenesen álló furgonban bukkantak rá a holttestére…

/Pennsylvania, 2000. március 3./

Andrew (a fentiekhez igen hasonló körülmények között), egy “piszkos" ügy során hunyt el, amikor a Crooked Creek farmon belecsúszott a trágyaszóró gép tartályába.

A mentõcsapat nem is próbálkozott az újjáélesztésével (van-e valaki, aki felróná ezt nekik ?).

A halál oka a jelentés szerint “figyelmetlenségbõl bekövetkezõ baleset".

Forrás: Bangor Daily News; WTAJ TV, Altoona, PA.

/Ausztrália, 2000. március 18./

A kacsavadászati szezon az ausztráliai Victoriában gyakran az ausztrál kacsavadászok számának drámai csökkenésével jár együtt - és még csak nem is a harcias Kacsavadászat Elleni Mozgalom tevékenységének köszönhetõen.

A Victoria központi részén elterülõ Cirn Curran Víztározónál egy csapat kacsavadász egy kis alumínium lélekvesztõn indult portyára. A három méter hosszú alkotmányt csak “Bádoglavórnak" becézték, silány alumínium karosszériája miatt.

Ez a “lavór" maximum három felnõtt ember súlyával lett volna képes megbirkózni.

Ringo és John mellett viszont még három barátjuk is helyet foglalt a csónakban, mind az öten Melbourne-bõl érkeztek.

No és rajtuk kívül ott volt még Ringo fia, a hat darab puska, meg a három, egyenként huszonöt kilós rekesz lõszertartalék.

A lavór tehát több mint ötszáz kilogrammot cipelt a gyomrában.

Az élõ és holt súllyal dugig töltött csónaktestben a mentõmellények számára már nem maradt hely, így azokat inkább az autóban hagyták...

Két férfi hosszú gumicsizmát viselt, ezek azonban vészhelyzetben többet ártanak, mint amennyit használnak (mihelyt megtelnek vízzel, valóságos nehezékként mûködnek, és szinte lehetetlen úszni velük).

A parttól háromszáz méterre a csónak felborult és egész rakománya belefordult a vízbe…

Három embert a többi csónakázónak sikerült kimenteni, de John és Ringo már nem volt ilyen szerencsés. Csak a holttestük került elõ, gumicsizmájuk még ott volt a lábukon… A legszomorúbb, hogy a kisfiú, aki semmirõl sem tehetett, szintén meghalt…

Forrás: Melbourne-i Herald-Sun

/Kalifornia, 1999. július 10./

Egy turista megállt a Yosemite Nemzeti Park egyik kies helyén és levette a cipõjét, szeretett volna egy kicsit mezítláb hûsölni a Merced folyóban.

Az algákkal borított köveken azonban megcsúszott, lezuhant a tizennyolc méter magas vízesésen és szörnyethalt…

Siddiq azon a szombati napon három barátjával kapaszkodott éppen a Half Dome nevû szikla csúcsa felé, amikor balul sikerû pihenõje során életét vesztette.

A vízesések közelében mindenütt táblák hívják fel a figyelmet arra, hogy a zuhatagok megközelítése életveszélyes. Nemcsak többnyelvû feliratok hirdetik a veszélyt, hanem mindenki által azonnal érthetõ ábrák is (a képen lévõ rajzolt figura éppen lehanyatlik a meredély szélérõl).

Siddiq azonban mit sem törõdött a figyelmeztetéssel. Mire teste a Nevada-vízesés közelébe sodródott, barátainak mobiltelefonon már sikerült riasztaniuk a hatóságokat.

A segítség azonban sajnos késõn érkezett. A entõhelikopterekrõl csak órák múlva pillantották meg Siddiq holttestét…

Siddiq volt a negyedik az utóbbi öt év folyamán, aki a Nevada-vízesés közelében lelte halálát - mondt Christine Cowles, a park sajtószóvivõje…

Forrás: Associated Press

/Washington, 1999. augusztus 23./

Rodney a Washington-tavon száguldozott a jet skivel, élvezte a napsütést, és a térde között ficánkoló lóerõket.

Néhányszor megkerülte a tavat, ekkor azonban olyan érzése támadt, mintha az akkumulátor kezdene lemerülni. A Juanita Beach Park melletti dokk felé vette tehát az irányt, kikötötte a jármûvet és rohant az autójához az akkutöltõért.

Visszatérvén bedugta a töltõt a 110 Voltos csatlakozóba, és ráugrott a gépére, kezében tartva a hosszabbító kábelt.

A mutatványt hangos sistergés követte… Késõ este találtak rá, arccal lefelé lebegve a vízen.

Forrás: Seattle Times

/Georgia, 1999. február 8./

Fred, a negyvenhat éves Forest Park-i illetõségû vízvezeték-szerelõ már hosszabb ideje munka nélkül volt, de nem ült ölbe tett kézzel, ha bárhol a közelben eldugult egy szennyvízvezeték, azonnal ott termett, egy lapát segítségével felemelte az úttesten lévõ csatornafedõlapot, aztán bebújt az illatos lyukba.

Nyilvánvalóan így próbálta növelni az esélyeit, hogy végre munkához jusson, mindenáron bizonyítani szerette volna vízvezeték-szerelõi képességeit.

Egy alkalommal azonban, lázas sietségében, hogy elsõként találja meg a dugulás okát, elfelejtette körülvenni az úttesten tátongó lyukat azokkal a bizonyos narancsszínû szalagokkal.

Amikor elõmászott a nyílásból, egy arra járó autó halálra gázolta…

Forrás: Associated Press; WSB TV, Atlanta, Georgia

/Kalifornia, 1999. június/

Az Izabella-tónál, a Bakerfield-tõl keletre fekvõ sivatagos fennsíkon történt, hogy egy nõnek, (aki a tavon szeretett volna csónakázni), meggyûlt a baja a hajójával.

Akárhogy próbálta, sehogy sem sikerült boldogulnia a hat és fél méteres géppel. Hiába túráztatta a motort, a lomha jármû meg sem moccant. Egy órán keresztül kísérletezett, hogy valahogy indulásra bírja, végül feladta a dolgot, és elballagott segítségért a közeli csónakkikötõbe.

A fedélzetet átvizsgálva úgy tûnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. A fõmotor tökéletesen mûködött, a hajóoldali motor úgyszintén; a propeller mérete megfelelõ volt, és forgott, mint a parancsolat.

A kikötõmunkások közül valaki beugrott a vízbe, hogy alulról is ellenõrizze a hajótestet.

Szegény a röhögéstõl majdnem belefulladt a vízbe, mert a hajó a víz alatt szilárdan hozzá volt erõsítve a trélerhez…

Forrás: Deseret News Online, Associated Press

/Ausztrália, 1998. október 11./

Tragikusan végzõdött a hancúrozás a népszerû Darwin- parton, egy huszonöt éves nõ megfulladt, miközben az orális szex örömeinek hódolt partnerével.

Az eset hátterét az Északi Terület Legfelsõbb Bíróságának vizsgálata kiderítette.

A hölgy a harmincnégy éves Payne úrral játszadozott, számos pozíciót kipróbálva a Pee Wee kemping strandjának vizében, mielõtt vállalkozott volna a fellációra.

Michael Carey ügyész a bíróság elõtt elmondta, hogy míg a hölgy tette a dolgát, “Mr. Payne olyan izgalomba jött, hogy kezét a nõ fejére tette, és lenyomta a víz alá."

Payne váltig állította, hogy csak akkor fogott gyanút, ami kor érezte, hogy partnere abbahagyja addigi ténykedését. Kíváncsi volt, hogy mi történhetett, így elengedte a hölgy fejét.

- A vádlott elmondta, hogy partnere meg sem próbált felállni, nem rúgkapált és nem hadonászott. Payne meg van gyõzõdve róla, hogy valóban nem követet el semmit, amikor abbahagyta péniszének szopogatását, azonnal elengedte - tájékoztatta a hatóságot Carey vizsgálóbíró. Azt is elmondta, hogy amikor Payne észrevette, hogy a nõ meghalt, “teljesen kiborult", gyorsan magára kapkodta a ruháit, és elhajtott.

Payne, (aki a tragikus esemény után két napig börtönben volt), elismerte bûnösségét gondatlan veszélyeztetés miatt.

Védõje, Ms. Cox arról számolt be Sir William Kearney bírónak, hogy védencének még mindig “rémálmai vannak" az eset miatt.

- Folyton maga elõtt látja Õt, amikor megpróbál elaludni - meséli Ms. Cox.

Azt is elmondta, hogy egy pszichiáter szerint Payne mélységesen szégyelli magát az incidens miatt. A tavalyi év során húsz alkalommal kezelték a férfit idegösszeomlással.

Ms. Cox elmondása szerint mielõtt Payne és a nõ bementek volna a tengerbe, tizenegy palack sört ittak meg, a boncolás kiderítette, hogy a nõ vérének alkoholkoncentrációja elérte a 0,27 ezreléket, ami hatszorosa az Ausztráliában megengedett határértéknek.

- A nõ valószínûleg elvesztette az eszméletét a víz alatt. Ez magyarázatot adhat arra, hogy miért nem küzdött az életéért - vélte Ms. Cox.

Ügyvédje szerint bár Payne-nek korábban is voltak problémái az alkohol miatt, munkaadói és barátai csendes, félénk, jó természetû és megfontolt embernek ismerték. Ms. Cox szerint az ügy olyannyira különleges eset, hogy Kearney bírónak felesleges lett volna túlzottan szigorú büntetést kiszabnia, csak azért, hogy elrettentõ példát statuáljon.

Kearney bíró négy és fél évre ítélte Payne-t. - "Ebben a kényes ügyben igen gondosan kellett mérlegelnem" - mondta a bíró.

Forrás: AAP Darwin Australia, World Weekly News

/Wisconsin, 1999. április 1./

Wisconsin-ban, (ahol a tél zord, a kocsmákban viszont jó meleg van), régóta él az a népszokás, hogy egy öreg autóval felhajtanak a befagyott tó jegére, aztán fogadásokat kötnek arra, hogy a roncs alatt mikor fog beroskadni az olvadó jégpáncél.

A tavaszi olvadás már javában megkezdõdött, a fogadási szezon is kezdetét vette, mikor a hetvenöt éves Clinton elhatározta, hogy egy 861-es International márkájú traktor segítségével fogja tesztelni a jég állapotát

Clinton ötvennyolc éven át dolgozott farmerként,épp az idõ tájt ment nyugdíjba. Lehet, hogy úgy akart meghalni, ahogy élt, traktorháton, de az is elõfordulhat, hogy a kipufogógáz vette el az eszét, az igazságot valószínûleg sohasem fogjuk megtudni.

Minden úgy ment, mint a karikacsapás.

Sikerült kihajtania a traktort a jégre, nem messze a csónakháztól. Felállt a traktor vezetõfülkéjének lépcsõjére és belekezdett, hogy lefesse a csónakházat.

A jég, (amely a kilencméteres mélység fölött feszült), egy ideig bírta, végül feladta.

Ember és traktor együtt süllyedtek a tó fenekére és Clinton fel sem jött egészen másnap reggelig, akkor is egy búvárcsapat segített neki…

Az újságban a következõ címmel jelent meg az esetrõl szóló hír: “A jég elsõ áldozata".

A cím meglehetõsen mulatságosan hangzik, ha tekintetbe vesszük, hogy a tó és a jég milyen csekély mértékben hibáztatható ennek a drámának a bekövetkezése miatt…

Forrás: Ladysmith (Wisconsin) News