Vegyes

Vegyes

Janette Scott színésznõvel esett meg, hogy kecsegtetõ ajánlattal keresték meg.

Nem kevesebbet, mint a Broadway új musicaljének, a My Fair Ladynek fõszerepét kínálták fel neki.

Akkoriban Janette még nem volt szabadúszó. Népszerû gyereksztárként (csak tizenöt éves volt) egy szigorú és megváltoztathatatlan szerzõdés kötötte az Associated British Picture Corporationhoz, mely szerzõdés vétójogot biztosított a cégnek Janette minden szakmai ténykedése felett.

Éppen ezért ez esetben neki és anyjának, Thora Hirdnek kevés kétsége volt afelõl, hogy megkapják a szükséges beleegyezést, az ABPC fejétõl, C. J. Lattától.

Mr. Latta meghallgatta izgatott elõadásukat a különleges lehetõségrõl, egy röpke pillanatig gondolkozott, majd kimondta a végzetes szavakat, "Musical a Pygmalionból ? Ugyan, ki az ördög akarja ezt megnézni ? Ez teljesen tönkreteszi a karrieredet. Nem !".

És így lõn... Janettenek nincs miért magát okolnia õ megtette a tõle telhetõt, és valószínûleg eléggé el nem ítélhetõ módon, C. J. Latta sem átkozta el önmagát. Bár még egy kislánytól is normális reakció lett volna, ha Janette alaposan elküldi melegebb égtájra C. J. Lattát. (Bár nevezett úr mentségére szolgáljon, hogy két másik ember is elutasította elsõ blickre a Pygmalion megzenésítését... Alan Jay Lerner és Frederic Loewe.)

Az ifjú Stanley Marthews tizenhét évesen elsõ meccsét játszotta, egy helyi szakember a következõket nyilatkozta, "Stanley tehetségtelen. Stanley Matthawsból hiányzik a nagy játékosok szelleme. Az elsõ liga egyetlen kezdõcsapatában sem fog helyet kapni."

Attól eltekintve, hogy az elsõ angol válogatott volt, akit lovaggá ütöttek, Sir Stanley még ötvenévesen is elsõcsapatos játékos volt a Ligában...

Az atlantai, színes vállalkozóegyéniség, Ted Turner mondta, mielõtt megalakította forradalmian új Cable News Networkjét (CNN), "Természetes, hogy a dolgozóim kiválasztásában hibázni fogok. Hiszen Jézus csak tizenkét prófétát alkalmazott, ám közülük is egy nem tartotta be a munkaköri leírást."

Az elsõ rossz döntést, ami John Aspinall fejébõl kipattant, senki nem vitatta el tõle. "1972-ben, mielõtt az arab invázió megindult, eladtam a Clermont Clubot, (London) egymillió fontért. Azóta évi ötmillió fontos profitot termel."

Michael Deakin Leedsben dolgozott akkor, mikor a west-york-shire-i rendõrség tragikusan rossz döntéssel jeleskedett.

Éppen a york-shire-i Hasfelmetszõ elõkerítésével voltak elfoglalva, amikor eljuttattak hozzájuk egy gunyoros, wearside-i akcentussal készült hangfelvételt.

Valamennyi emberüket erre a dialektusban beszélõ emberre összpontosították.

Mikor a rendõrséget megkérdezték, biztosak-e abban, hogy a titokzatos hang Hasfelmetszõé, John Hobson fõfelügyelõ azt felelte, "Száz százalékban az ember sosem lehet biztos, de mi kilencvenkilencben azok vagyunk."

Míg a rendõrség közel egymilliót ölt bele közleményekbe, meg hirdetményekbe, számtalan munkaórát abba, hogy megtalálják a szalagon szereplõ hang tulajdonosát, addig Peter Sutcliffe, a tizenhárom nõ igazi gyilkosa szabadlábon maradt. Ugyanis nem beszélte a wearside-i dialektust...

A néhai Baldur von Schirach, a Hitlerjugend egykori vezetõje kõkeményen tudta, mit kell a világ legrosszabb döntésének tartania. "Nagyon bolondok voltunk, nagyon bolondok, hogy abbahagytuk Nagy-Britannia támadását, és az oroszok ellen fordultunk."

Carolyn Davidson ifjú grafikusként egy kis stúdióban dolgozott.

Tanulmányi ösztöndíját egészítette ki ily módon, és nagyon örült, amikor 35 dollárt kapott egy tornacipõ logójáért.

Azóta a munkájával, a híres Nike pipával dekorált termékek sok százmillió példányban találtak gazdára, a sportszergyártó cég milliárdos hasznot söpör be...

Egy másik grafikus, Harvey Ball 1963-ban egy biztosítási cég megbízásából rajzolta meg az elsõ kerek, sárga, mosolygó figurát.

A Smiley jogait 45 dollárért adta el, ha nem ilyen könnyelmû, mára sokszoros dollármilliomos lehetne...

Alberto Diaz Gutierres a legismertebb Che Guevara-fotó szerzõje. Akkoriban azonban képtelen volt eladni a képet, így az olasz Giangiacomo Feltrinelli olcsón és könnyen megvásárolta tõle az értékesítés jogát. A Che-képekkel és poszterekkel sok-sokmilliót keresett az ügyes olasz...

1981. február 18.-án Mrs. Dora Wilson, egy jobb sorsra érdemes angliai háziasszony kinézett az Essex tartományban lévõ harlowi otthonának ablakán, és látta, amint egy csapat ember a szomszédék perzsaszõnyegkészletét pakolja be egy költöztetõ teherautóba.

Maguk mit csinálnak ? - szólt oda nekik, tudván, a szomszédék nyaralni mentek.
Tisztítani visszük, asszonyom ! - válaszoltak az emberek.

Mint a villám, úgy döntött a jó Mrs. Wilson, hogy nem hagyja ki ezt a nagyszerû lehetõséget.

Elvinnék az enyémet is ? - kérdezte.

Az emberek lekötelezték az asszonyt, mert elvitték az Õ szõnyegeit is.

Betörõk voltak…

Miss. Yvonne Whittlesham, akit "pszichikai kiszabaduló mûvészként" ismertek, 1977. Április 13.-án nem kevés gondolkodás után rájött, hogy egy hatvan mérföldes "vakvezetéssel" ünnepelheti meg méltóan s királynõ Ezüst Jubileumát.

Terveinek megfelelõen fölvett egy vasálarcot, és nekiindult egy sok lóerõs kocsival, padlóig nyomva a gázt.

Négyszáz yard megtétele után telibe kapott egy magányosan álldogáló csûrt.

"Csak" 59,75 mérfölddel, és egy ártatlan építmény megsemmisítésével vétette el eredeti célját…

Olav Olavson svéd állampolgárnak 1910.-ben komoly anyagi gondjai támadtak.

Lehangoló állapotában pattant ki a fejébõl az "Isteni-szikra", nevezetesen az, hogy eladja testét, halála utáni orvosi kutatás céljára.

Néhány nappal késõbb, Olavson úr teste a Stockholmban székelõ Karolinska Egyetem tulajdonát képezte.

Forgandó a szerencse, az adás-vételt követõ évben csinos kis vagyont örökölt emberünk, és azt gondolta, hogy visszavásárolja a testét, saját magának.

Az egyetem megtagadta, hogy a testhez való jogait eladja, ezért bírósághoz fordult az oktatási intézmény, és megnyerte a birtoklási pert.

Olavsonnak úgy döntött, hogy borsot tör az intézmény orra alá, konkrétan "csökkentve saját testének értékét", kihúzatta két fogát anélkül, hogy engedélyt kért volna erre testének effektív tulajdonosától…

1550. körül Lorenzo de Medici herceg már nem szerette Leonardo da Vinci hatalmas freskóit, melyek a firenzei Palazzo Vechio falait díszitették.

E képek, (érvelt a herceg), stílusukban és politikailag is divatjamúltak, mivel egy korábbi republikánus uralom alatt készültek.

Ezért aztán megbízta a pletykaíró és ötöd-rangú festõt, Giorgio Vasarit, hogy tüntesse el Leonardo munkáját, és fessen a helyébe egy saját kompozíciót.

Több mint egymillió dollárt költhet az utókor arra, hogy Lorenzo herceg mûkritikai ténykedésétõl megszabaduljon, és újra láthatóvá tegye Leonardo mestermûvét…

A századfordulón a brit E. G. Alton & Company már jócskán benne volt a szivargyártásban.

Egy nap a tulajdonost megkereste a szomszéd, aki konkurencia is volt, és meglepõ javaslattal állt elõ.

A szomszéd szerint a két cégnek szövetségre kellene lépnie és egy újfajta füstölnivalót kellene gyártania, ami nem lenne más, mint finomra vágott dohány, papírba csavarva.

Az új termék nevére a szomszéd az angol szivar szó kicsinyítõképzõs változata után a "cigaretta" elnevezést választotta.

Mr. Altont nem hatotta meg könnyekig a dolog, és nem is hajlott a javaslat elfogadására.

A maga "cigar-ette" -je soha nem lesz népszerû - mondta riválisának, egy bizonyos John Playernek.

Mr. Player és követõi a jóslat ellenére olyan sikeresek lettek, hogy termékük igazi veszélyt jelentett a nemzeti egészségre.

1977.-re maga a dohányipar is érzékelte az egészséggel kapcsolatos égetõ problémát, és milliókat költött új cigarettafajták kifejlesztésére, melyek dohányhelyettesítõkkel készültek, és mind olcsóbbak, mind az egészségre kevésbé ártalmasak lettek volna a valódiaknál.

Viszont a kormányzat azt mondta, ha megengedik a gyártóknak, hogy reklámozzák az új cigaretták elõnyeit, akkor még azoknak is sikerül rászokni a dohányzásra, akik (mint ördög a tömjénfüsttõl) irtóztak tõle.

Így azt javasolták, hogy az új fajtákat is lássák el ugyanazzal a figyelmeztetõ címkével, mint a többit, és ugyanakkora adót is vessenek ki rájuk.

Tizenegy dohánymentes cigarettafajtát dobtak piacra, mivel nem volt semmi különös bennük (legalábbis amit a dohányos a csomagolásról elolvashatott volna), mindegyik csúfosan megbukott.

Az egészséget védõ dohányhelyettesítõket így hatalmas máglyákon hamvasztották el milliószámra.

A "koporsószegek", a rákkeltõk pedig maradtak…

A dohányzás "más módon" való egészségkárosító hatására is van példa.

1981. augusztusában Frederick Burnesst akut hörghuruttal az észak-londoni Colindale Kórházba szállították.

Oxigénsátorban helyezték el.

Amint megszokta új környezetét, otthonosan berendezkedett a kissé szûkös, de meghitt lakóhelyén, ám a szokás hatalma gyõzedelmeskedett, (s a nyomatékos figyelmeztetés ellenére) nagyon megkívánt egy cigarettát.

Rágyújtott.

Az oxigénsátor, és Mr. Burness együtt repültek a levegõbe…

Mr. és Mrs. Thomas Eltham 1981. májusában elhatározták, hogy egy napra kiruccannak Doverbõl Boulogneba.

Nagyon élvezték a városnézést, a bevásárlást, de (mivel franciául egy kukkot sem tudtak, a táblákat sem tudták elolvasni), eltávolodtak a városközponttól és hamarosan eltévedtek.

"Csak mentünk és mentünk" - mondta Mrs. Eltham - "aztán egyszer csak este lett. Sokan felvettek a kocsijukba. Végre a pályaudvarra értünk."

Kétségbeesésükben Elthamék vonatra szálltak Boulogneban Párizs felé.

"A párizsi vonatjegy majd minden pénzünket elvitte" - mesélte tovább Mrs. Eltham - "de amikor az állomáson kiszálltunk, Luxemburgban találtuk magunkat, és nem Párizsban."

A luxemburgi rendõrség nagyon elõzékenynek bizonyult, Elthaméket visszarakták a Párizs felé induló vonatra.

A kimerült, ám rettenthetetlen pár álomba merült. Jó mélyre…

"Mikor felébredtünk" - mesélte tovább Mrs. Eltham - "az ablakból látható táblákon Basel volt olvasható. A svájci rendõrség visszaküldött Franciaországba, a franciák a határ menti Belfortban azt mondták, hogy menjünk Montbeliardba, ahol elérjük a Boulogne felé menõ csatlakozást."

Elthamék gyalog tették meg a Montbeliardba vivõ tizenöt mérföldet, ahol a jóságos elöljáróság ingyen elhelyezte õket egy fogadóban, ahonnan megpróbáltak kapcsolatba lépni a családjukkal és barátaikkal.

De sajna Franciaországban "olyan bonyolult" telefonálni, hogy vagy rossz számot kaptak meg, vagy foglalt volt, vagy ha (véletlenül sikerült), a barátok éppen nem voltak otthon.

Elthaméknek munka után kellett nézni, hogy megkeressék a Boulogneba szóló két jegy árát.

Csakhogy Montbeliard környékén pechükre épp emelkedõben volt a munkanélküliség, és a franciául nem beszélõ Elthamék (sokoldalúságuk ellenére), nem találtak munkát.

Végül a helyi rendõrségnek megesett a szíve a sanyarú helyzetben lévõ páron, és egy Belfortba érvényes utazási utalványt adtak nekik (azaz abba a határvárosba, ahol egy hete már jártak.)

"Sötétedés után értünk oda" - emlékezett vissza Mrs. Eltham - "és valahogy megint eltévedtünk. Aztán elhatároztuk, hogy gyalog tesszük meg a Vesoulba vezetõ hatvankét kilométert. Ekkor ránk mosolygott a szerencse. Egy teherautósofõr felvett minket. Pár napot Vesoulban voltunk, aztán vonattal Párizsba mentünk."

Elthamék most már inkább haza akartak menni, úgyhogy Gare du Nord felé vették az irányt, hogy vonatra üljenek.

Részben a sors kiszámíthatatlansága, részben a nyelvtudás teljes hiánya miatt, sajnos ismét eltévesztették a feliratokat, és a vonatot. Amire felszálltak egyenesen Bonnba vitte õket.

A német rendõrök a "csavargókat" visszaküldték a francia határra.

"Ekkor jóra fordultak a dolgok - mesélték Elthamék - "egy francia rendõr elvitt minket Boulogneba, ahol csak huszonnégy órát vendégeskedtünk a vámosoknál."

Végre Elthamék Doverban voltak. A határõrök most az egyszer szemet hunytak az igencsak megnyúlt "útlevélnélküli, egynapos kirándulás" ügye fölött, és nem tartóztatták le õket.

Elthamék ezután egy fillér nélkül, és a "kis kiruccanástól" kimerülten, hazasétálták az utolsó huszonhárom mérföldet.

Az elõzõ évben Wight szigetére mentünk - mondta Mr. Eltham, mikor ezt a feledhetetlen esetet felidézte - "a jövõben külföldre nem megyünk. Soha…"

1626. április 9.-én, Francis Bacon felmászott a londoni Highgate Hillre egy hóval töltött libával, tudományos kísérlet céljából.

Kíváncsi volt, a jég vajon megállítja e a hús természetes romlását.

Azért, hogy ezt megtudja, a libát megette.

Megtudta.

Meghalt hastífuszban...

Egy híres török birkózó, Juszuf Izmaelo, 1898.-ban Amerikában vendégszerepelt, és tekintélyes summát szedett össze.

Menedzsereinek és támogatóinak a tanácsa ellenére úgy határozott, nem bízik senkiben, (csak magában), a pénzen aranyat vásárolt, és mindenhová magával cipelte.

Egyszer aztán elhatározta, hogy visszatér szülõföldjére, Törökországba, hogy nehezen megszerzett keresetével bearanyozza öregkorát.

A Burgoyne nevû hajó, melyen hazafelé tartott, a vízvonal alatt léket kapott egy zátonyon.

Az aranyrudait magánál tartó Izmaelot elnyelte a mély…

A többi utas túlélte a hajótörést…

Egy nigériai üzletember, Kizito Idehem, 1981. augusztus 23.-án londoni bankjától készpénzben kivett 241.000,- fontot.

Ezt az összeget egy fekete táskába helyezte, és beült Kevin Butler (egy üvegszemû és riadt arcú, Finsbury Parkban lakó), ír származású taxis kocsijába.

Félúton, üzletemberünk elhatározta, hogy még gyorsan beugrik egy boltba, és meg is kérte a sofõrt, hogy várjon rá egypár percet.

Mr. Buttler azonnal a gázra lépett, és a 241.000,- fonttal, üvegszemével, riadt arcával nyomtalanul felszívódott…

Nelson Bunker Hunt és testvére, Herbert - akikrõl bõvebben a Gazdagok fejezetben olvashatsz ! -, hála a családi üzletnek, igencsak jómódúak voltak, még Texasi mérce szerint is.

Arab partnereik segítségével nekiláttak, hogy megszerezzék a világ teljes ezüst készletét, felvásárolva, minden a piacon megjelenõ "ezüsttelért".

Washington nem volt elragadtatva a testvérpár tervétõl, amikor kiderült, hogy miben is spekulálnak azok, ezért "Samu Bácsi" egy huszárvágással megváltoztatta a nemesfémekkel kapcsolatos, magánbefektetésekre vonatkozó jogszabályokat.

Nelson volt az, aki az átmeneti ijedelmet semmibe véve, rántott egyet a vállán, és azt mondta, hogy - "Egy milliárd… már nem annyi, mint szokott lenni…"

1979. júliusában a franciaországi Marc Quinquandon a csigaevõk világbajnoki címére pályázott.

A rettenthetetlen franciának sikerült 11 perc 30 másodperc alatt 144 darab csigát elfogyasztania.

Egy közönséges ember meg is elégedett volna ilyen eredménnyel, ám Marc Quinquandon tudta, képes arra, hogy örök, és megdönthetetlen rekordot állítson fel.

Négy hónap elteltével (egy szigorú edzéssorozat után), 72 csigát burkolt be, rövid 3 perc alatt.

Rekordja poszthumusznak bizonyult, mert még diadala órájában Marc Quinquandon "csigamérgezésben" elhunyt…